Az önismeretünknek van egy ösztönös, fejlődéslélektani folyamatokból kiinduló íve, aminek a kezdeti szakasza az énkép formálódásában lelhető fel attól kezdve, hogy a gyermek önmagát különálló entitásnak észleli. Ekkortól figyeli önmagát, hasonlítja másokhoz, és elkezdi tudni címkézni is azt, hogy ő kicsoda (fiú vagy lány, szőke vagy barna, ügyes vagy ügyetlen stb.). Ez az önmagunkról alkotott kép egyre komplexebb, egyre mélyebb, mígnem
Az identitásunk kialakulásával és az élettapasztalataink sokszorozódásával önkéntelenül reflektálunk bizonyos önismereti kérdésekre, de nem mindenkiben születik meg az igény, a bátorság és a motiváció, hogy önismereti munkába kezdjen, sokszor még akkor sem, amikor erre a folyamatra komoly szüksége lenne a mentális egészségének megőrzése érdekében.
Az önismeret fentebb említett ösztönös működése kisebb-nagyobb mértékben mindenkinél fellelhető, aki megfelelő mentális állapottal rendelkezik, de napjainkban sokan vannak, akik tudatosan is tesznek az önmegismerésért. Akik elindulnak ezen az úton, többnyire önismereti csoportba jelentkeznek, pszichológiai témájú könyveket olvasnak, vagy sürgetőbb esetben egyéni terápiába kezdenek. Ezek az első lépések fontosak, de nem elegendőek.
amelyek különböző helyzetekben is fennmaradnak, és külső visszajelzésekkel is alátámaszthatók.
Elmélyült önismereti munkában (történjen az önállóan vagy segítséggel) legtöbbször azt az elsődleges célt tűzzük ki, hogy tudatosítani szeretnénk, mi zajlik bennünk. Megvizsgáljuk a különböző életeseményeinkhez kapcsolódó érzelmeinket (pl. félelem, szégyen, düh, öröm), gondolatokat (pl. „tökéletesnek kell lennem ahhoz, hogy elfogadjanak”) és mintákat (pl. a konfliktusokban sosem állok ki magamért), amelyek jellemzőek ránk és meg tudjuk őket nevezni.
Ezt követi a megértés szakasza, amikor láthatóvá válnak az okok és az összefüggések, érthetővé válik, honnan származik a kevésbé hatékony viselkedésünk. Megértjük azt is, hogy miért reagálunk túl bizonyos helyzeteket, miért választunk hasonló embereket, helyzeteket az életünkben. Eddig a szintig viszonylag könnyű eljutni, de sokan itt is ragadnak. A terápiás munkában is azt tapasztalom, hogy ezen a szinten adják fel a legtöbben, mert innen valóban „munkássá” válik az önismereti út. Az idáig befektetett munka miatt sokan úgy érzik, hogy „dolgoznak magukon”, miközben nincs valódi változás. Ami tehát ez után következik, nehezebb folyamat, de az tekinthető a személyiség valódi formálódásának.
Ha tudatosítjuk a választási lehetőséget, és ki is próbálunk valami mást a megszokotthoz képest, akkor indul be a viselkedés változása. Ez a következőket foglalhatja magába: másképp reagálunk konfliktusos helyzeteinkben, mint régen, kimondjuk az érzéseinket, vállaljuk a véleményünket, nem lépünk bele automatikus mintákba, felismerjük a játszmákat, amelyekben eddig benne voltunk, de most már nem veszünk részt bennük. Végül, miután többször próbálkoztunk az új lehetőségeinkkel, bekövetkezik az új működés automatizálódása, amire már nem kell folyamatosan figyelni.
A valódi önismereti munkában nem csak kellemes felismeréseink vannak, megjelenik a feszültség, a bizonytalanság és az önkritika is, ami ritkán komfortos, hiszen szembe kell nézni azzal, amit eddig elkerültünk. Vállalni, hogy hibáztunk, és ezeket a hibákat nem hárítjuk tovább másokra.
Innentől nem azt keressük, hogy miben rossz a világ, miért olyanok az emberek velünk, amilyenek, hanem, hogy mi magunk hol vagyunk ebben a folyamatban, mi a mi részünk, és mindezt nem önmarcangolással tesszük, hanem tényszerűen, felelősségvállalással és a változtatás igényével.
A pszichológiában régóta vizsgált jelenség az önmagunkra irányuló figyelem. Ha az ember „magára figyel”, jobban észleli a saját viselkedését és eltéréseit a belső normáktól, ez önszabályozást és viselkedésváltozást indíthat el. Pszichológiai beavatkozások (terápia, coaching, önismereti csoport stb.) hatásairól végzett kutatások szerint, akik ilyenekben részt vettek, azoknál nőtt a jóllét, nőtt az önhatékonyság, csökkent a negatív érzelmi állapot, és javult a teljesítmény. Azok fejlődtek a legjobban, akik már eleve nyitottabbak voltak önreflexióra. Azonban
Mi alapján tudjuk megállapítani, hogy valóban történik-e változás, azaz mi mérhető benne? Konkrét mutatók, amiből tudjuk, hogy valódi az önismeretbe tett munkánk: csökkenő konfliktusismétlés, gyorsabb visszatérés nyugalmi állapotba, több alternatív reakció megjelenése, a felelősségvállalás (kevesebb hibáztatás) növekedése és a kapcsolati elégedettség javulása. Négy kritérium segíthet még, ha ellenőrizni akarjuk azt, hogy valóban dolgozunk-e magunkon. Az első arra vonatkozik, hogy akkor beszélünk hatékony önismereti munkáról, ha megfigyelhetővé válik és nem csak egy belső élmény, tehát változik a viselkedés, másképp reagálunk helyzetekben. A következő kritérium, hogy a változás nem egy egyszeri hatékony reakció, hiszen az inkább kivételnek minősül. A változás akkor bizonyítható, ha több helyzetben megjelenik az új működés, és időben stabilizálódik, azaz egyre inkább ez a fajta viselkedés fog jellemezni minket. A harmadik tényező a visszacsatolás. Az önismeretben mindig vannak vakfoltjaink, ezért szükséges mások visszajelzése (partner, terapeuta, környezet) vagy az esetleges objektív mérés (pl. kérdőívek, skálák). Az is mutatja, hogy jó úton járunk, ha nem csak egy kontextusban működünk jól.
Az önismeret könnyen válhat intellektuális menekülőúttá, mert azt hisszük, hogy minél többet értünk magunkból, annál kevésbé kell ténylegesen változtatnunk. A valódi munka azonban éppen ott kezdődik, ahol a megértésen túl megszületik a változtatás igénye is.
korábban írtuk
Pihenjünk magyar versekkel – szerzőink kedvencei
Versekkel találkozni majdnem akkora élmény, mint a nagy emberi találkozások. A vers elképesztő erő, van benne vér és remény, veszteség és győzelem, és a szavak csodatékony szépsége fölött érzett gyógyító gyönyör és még ezer más csoda. A vers örök.
