• Fotó: Biró Mihály
– Miért éppen a művészeti pálya?
– Még az oviban volt egy rajzpályázat, amin nyertem valamit, akkor jelezték a szüleimnek, hogy talán művészeti iskolába kellene adni engem. Aztán az iskolában kiderült, hogy máshoz nem igazán értek. Nyelvekből sem vagyunk jó, matekból sem, és a művészeti iskola megerősítette bennem, hogy ami sokaknak hobbi, az lehet megélhetés, életforma is. Ez persze nem fogalmazódik meg nyolcadik osztályig, csak
egyre több a szakórád, és az egyéb tantárgyakat oktató tanárok is azt kell segítsék, hogy művészkedhess.
Nekem a grafika tetszett még, de szakosodáskor végül a tanárom tanácsára a kerámiát választottam. És tizenkettedik végén már nem is volt kérdés a kerámia szak, inkább az, hogy Temesvár vagy Kolozsvár. Végig Kolozsvár volt a szemem előtt, de az utolsó pillanatban, a szerelem miatt, Temesvár lett...
– Szóval, kerámia szak. Lehet, sokaknak a korongozás jut eszébe...
– Ez nem a korondi cserépkészítés, korongozás, hanem művészeti kerámia. Minden olyan tárgy, ami kiegészíti például a berendezést, de akár dombormű, féldombormű, ami agyagból készül és kiégetődik vagy zománc kerül rá. A kerámia talán egy kicsit „több”, mint a szobrászat, mert hasznos tárgyakat is készítünk művészi szinten. Ilyen érdekes témáink voltak például, hogy egy sejtből kellett kiindulnunk. Vagy felnagyítva elkészíteni kerámiából egy perzsaszőnyeg mintájának a részletét, a végén már csak te tudtad, miből indultál ki.
Nézted, rácsodálkoztál, hogy mintha kb. 50*50-es méretben New York egyik negyedének a makettjét készítetted volna el.
De tanultunk sokszorosító technikákat is. Ha elkészítettünk egy különleges formát, és úgy gondoltuk, ebből több kellene, mert több színben egymás mellett jól nézne ki, annyit készítettünk, amennyit szerettünk volna, majd különböző színekre zománcoztuk. És itt már egy kicsit szobrászat is lesz belőle. Elsajátítasz egy olyan látásmódot, hogy amikor ránézel valamire, például egy hagymára, már indul is a fantáziád: a keresztmetszetét látod, szétszeded, elcsúsztatod, megalkotod nagyban, és azt mondod, hogy ez egy köztéri szobor (mosolyog). Azt tanítják, hogy kreatív légy. És azt hiszem, ez a nehezebb tanárként is, a kreativitás fejlesztése mellett a technikai tudást megszerezni szerintem sokkal könnyebb.
– Tanulható, tanítható?
– Igen, de leginkább a gyakorlat által. Adok például egy olyan feladatot egy gyermeknek, hogy kimondottan háromszögek átforgatásával kezdjen valamit egy lapon, rajzolgassa egymás mellé, tegye-vegye. A végén ő is, de te is rácsodálkozol, hogy teljesen új, amit alkotott. Pedig csak játszadozott. Szerintem innen kezdődik a kreativitás. Sokszor arra kell felhívnom a figyelmüket, hogy az egyszerű a nagyszerű, nem kell túlbonyolítani.
– Hogyan csöppentél bele a kirakatrendezésbe? Székelyudvarhely kisváros, egyáltalán van erre kereslet?
– Nem tudok másról, általában megoldják az üzletek saját emberrel. Nekem még diákkoromban kezdődött, a rajztanárnőm, Lakatos Gabriella választott ki az osztályból kettőnket, volt egy kisgyermeke, és gondolom, át szerette volna adni valakinek ezt a feladatot. Szóval, ő tanította meg az alapokat, neki köszönhetem, hogy egyáltalán kirakatot rendezek. És ennek már huszonhárom éve... Egyrészt tanított, másrészt bátorságot adott.
– Többször említetted ezt a „bátorság” dolgot.
– Úgy általában a művészettel kapcsolatosan ha tanácsot kellene adnom, azt mondanám kicsinek-nagynak, hogy légy bátor. Mert anélkül nem tudsz önmagad lenni, és nem lesz bátorságod hibázni, amiből kell tanulnod.
Mindenki hibázik, nincs tökéletes művész, nincs tökéletes alkotás,
hogy ne lehessen technikailag dolgozni még valamin. Akkor van kész, amikor sikerült az üzenetedet átadni.
– Szavadba vágtam a kirakatrendezéssel kapcsolatban…
– Kellett oda is egy bátorság, amit Lakatos Gabriellától meg is kaptunk: együtt csináltuk, közben ő mondta, hogy erre kell vigyázni, így kell tűzni-tűrni az agyagot, fordítva kell gondolkodni, hiszen aki nézi kintről, az ne lássa, ami a háttérben van. Tanította a színek használatát, azt, hogy térben gondolkodjunk – és mivel még diákok voltunk, bátrak is voltunk, nem gondoltuk túl. Játszva tanultunk.
Nekünk akkor nem a megélhetés járt az eszünkben, hanem milyen vagány, hogy minket választott ki erre.
Amikor elmentünk egyetemre, felváltva kirakatoztunk, ki, mikor volt itthon, utána az osztálytársam elköltözött Németországba, így maradt rám.
– Hányszor „kell” átrendezni egy-egy kirakatot? Évszakonként, vagy amikor jönnek az ünnepek?
– Ünnepek, iskolai rendezvények, évszakok szerint. Attól függően, hogy a tulajdonosnak mi a fontos: ha például iskolakezdés előtt több, a diákoknak szánt árut hoznak, akkor az augusztus arról szól, vagy ballagáskor megérkeznek az elegáns ruhák, vagy a Valentin-nap, ami tényleg csak egy nap, de legalább két héttel előtte készítek egy alkalomnak megfelelő, fehérneműs kirakatot. A tulajdonos kéri, hogy konkrétan mit rakjak ki, mi az újdonság vagy különlegesség, amit meg akarunk mutatni, és a megvalósítást rám bízza.
– És hogy lettél díszlet- és jelmeztervező is?
– Temesváron egy egykori osztálytársam divattervezői szakot végzett, hazaköltöztünk, és néztük, mit lehetne kezdeni. Én győzködtem őt, aki sokkal visszahúzódóbb, és nem volt bátorsága például bemenni a színházhoz megkérdezni azt, amit én végül megtettem –
nagy nyomtatott piros betűvel írnám ki: BÁTORSÁG.
Bementem azzal, hogy művészetit végeztem, semmi köze a divattervezéshez, de szívesen kipróbálnám magam. Szerencsém volt, mert az akkori rendezőnek, Szilágyi Reginának a tervezője babát várt, és én kaptam egy mesedarab-forgatókönyvet. Akkor láttam először forgatókönyvet, és a rendező megtanított úgy olvasni azt, ahogy egy tervezőnek kell. A Skatulyácskáról van szó, és az volt az elképzelés, hogy úgy nézzen ki, mintha minden szereplő papírból volna, a jelmezek, és maga a díszlet is. Természetesen a ruhák anyagból készültek, de azokra vagy ráragasztottunk elemeket vagy úgy vasaltuk, gyűröttre. Egyébként
a színházban a legjobban az édesapám mesterségét tudtam hasznosítani, amit mellette a fafaragóműhelyben tanultam gyermekkoromtól úgy, hogy nem is vettem észre.
Tisztában voltam a lakkokkal, festékekkel, anyagokkal, a famunkával, drótozással, cinezéssel. Ennek ellenére nehéz volt huszonkét éves lányként a technikai csapattal együttműködni, akik mind férfiak voltak, tapasztaltabbak. Szabni pedig ott tanultam meg a színházban, Marosi Márta varrónővel. Nagyon sokat segített-tanított… A gyerekelőadások a legmunkásabbak ebből a szempontból, kreatívabbak is általában. Folyton kreatívnak kell lenni, de vágytam a kihívásokra, hogy éjjel-nappal ezen kelljen gondolkodnom, hogy létrehozok valamit. Na, ezt a színházban megkapod az első perctől az utolsóig.
– A legutóbbi színházas projekted a Dzsungel könyve látványvilága, te tervezted nem csak a jelmezeket, de a díszletet is. Más az, ha nem egy profi társulattal dolgozol, hanem lelkes műkedvelőkkel?
– A zetelaki Dzsungel könyve az első ilyen munkám Lőrincz József rendező-koreográfussal. A műkedvelők nagyon élvezik az egész folyamatot, nekik ez nem munka, kikapcsolódás. Többségük diák, és vannak nyugdíjasok, akiknek jó, hogy kimozdulnak otthonról, és volt, hogy a teljes család szerepelt benne, családterápia, csapatépítő is nekik, úgy láttam.
A csapatmunka ugyanúgy megvolt, gondolj bele, majdnem nyolcvanan vannak, együtt készítettük a színpadi kellékeket is.
Nehézséget okozhat a velük való munkában, hogy kevésbé nyitottak egy-egy szokatlan jelmezre, vagy ha például félig meztelenül kell szerepelniük. És ez valahol természetes is. A profi színész ilyesmitől nem fogja kellemetlenül érezni magát. Ami közös, hogy minden díszletet úgy kell megtervezni, hogy lehessen költöztetni, van, hogy csak az egyik fele utazik a kiszállásokra, szóval, úgy kell gondolkodni, hogy a díszlet mozgatható részével is működjön a darab.
– És a rendezvények – főként esküvők – dekorálása?
– Azt is úgy élem meg, mintha egy díszletet terveznék – néha meg is ijesztem ezzel a párokat (nevet). A hely adottságaihoz, a menyasszony és a vőlegény ruhájához stb. igazítom a pár elképzeléseit.
Lehet erőltetni bármit bárhová, de nem minden úgy működik, ahogy az általuk hozott képeken.
Ott vannak például az angliai helyszínek – Pinterest –, olyanok az ablakok, az ajtók, a térszerkezet, hogy az önmagában dekorál. Ott apróságokkal is nagyon jó hatást el lehet érni. Itt is kezdenek lenni szép rendezvénytermek, ahol nem eltakarni kell a dekorációval, hanem kiemelni…
– A gyermekeitek is művészeti iskolába járnak. Miért?
– A művészet ad egy plusz megnyugvást a léleknek, ha el tud az ember mélyedni valamiben, akár hangszeren játszik, akár táncol, akár fest-rajzol.
Minden befelé fordulás önmagad megerősítése, és a léleknek nem tudok kitalálni jobbat.
Mindenkinek nagyon fontos lenne a lélek fejlődése, de az sem mellékes, hogy kifejlődik a szépérzékük. A művészet tulajdonképpen mindenhol ott van, a lakberendezésben, az öltözködésben. Ha nem is él majd meg a művészetből, az élethez való hozzáállása teljesen más lesz.
korábban írtuk
Veress Zsombor: Minden utazásomon megtalálom az Égi Szépet
Tevékenyen részt vesz az elszórványosodó Segesvár kulturális megmaradásában, gyógyszerész, világjáró, országjáró, négy gyermek édesapja, hívő ember. A világnak szüksége van fáklya-emberekre, és ha valaki így nevezhető, akkor Veress Zsombor mindenképp.
