- Hogy lesz valakiből Petőfi kutató? Miként vezetett Ibolya szakmai útja a forradalmár-költőhöz?
- Pedagógus családban nőttem fel, édesanyám magyartanárként Szentábrahám községben több mint 45 éven tanította diákok generációinak gazdag magyar irodalmunkat, nyelvünk szépségeit, tapasztaltam, mennyire szereti a munkáját, így számomra egyértelművé vált, hogy én is ezt akarom. Kolozsváron végeztem 1988-ban a BBTE filológia karán, magyar-román szakon, tehát tanárnak készültem. A sors másként hozta, egyetem után nem katedrára kerültem, hanem a székelykeresztúri múzeumba szerződtettek. Kezdetben fájlaltam az iskola, a diákok hiányát, aztán szép lassan kialakult a munkaköröm, megtetszett a múzeumi csendes könyvtár nyugalma, a kapcsolat a hozzánk látogató diákokkal és iskolákkal élő volt, ezek pótolták a kezdeti hiányérzetet… Senkiből sem lesz egyből kutató. Akár több évtizedes munkába, számtalan, a nagyközönségnek és a tudományos világnak egyaránt szóló megmutatkozásba – gyakorlat, tanulás, publikálás, előadások, szereplés stb., is beletelik, amíg bekerül egy olyan áramlatba, amely számon tartja és igényt tart a munkájára, szakmai eredményeire, amíg lábjegyzet (is!) lesz mások tudományos publikációiban.
Hamar rájöttem, hogy a székelykeresztúri helytörténeti kutatásokban kell mélyebbre ásnom.
A város régészeti szempontból jól kutatott, azonban kisvárosunk újabb kori történetének kutatásában, az eredmények ismertetésében, közreadásában találtam számtalan hiányosságot… Petőfivel való találkozásom, túl az iskolai és egyetemi tanulmányokon, sorsszerű volt. Magam is tudtam, hogy nem fogok megválaszolni olyan kérdéseket, amelyeket nem sikerült az elődöknek sem, de talán hozzátehetek valamit, ahogyan minden korszak a maga szellemében hozzáadott a keresztúri Petőfi-kultusz gazdagításához és átörökítéséhez.
- A forradalmár-költő életét milyen aspektusból kutatta?
- Nem vagyok irodalomtörténész, Petőfi kutatásaimat helytörténeti vonatkozásban végeztem. Az az igazság, hogy sok újat már nem lehetett és nem is lehet mondani. De a feltárt legapróbb részletek mind azt a Petőfi-képet egészítik ki, amelyet általánosan ismerünk. Az elődök már a 19. század végétől kezdődően komoly dokumentáló munkát végeztek. De legtöbbjük épp a helyismeret híján ejtett tévedéseket, vont le hibás következtetéseket, vett át tévesen hagyományozódó helyi adatokat. Az ilyen, kisebb-nagyobb téves információk kiigazításában segítenek a megfelelő helyismerettel rendelkező kutatók. Keresztúr esetében ez hatványozottan igaz.
A legtöbb legenda itt született, az igazságot és a történelmi tényeket összemosta a szájhagyomány. Én ebben a hatalmas forrásanyagban próbáltam rendet rakni,
úgyis mondhatnám, le kellett nyesegetni a vadhajtásokat a történelmi igazságról. Ezért született meg 2012-ben A mi Petőfink. Igazság és legenda című kötetem Dávid Gyula irodalomtörténész előszavával és ajánlásával.
- Dióhéjban mi az, ami tény Petőfi utolsó napjairól?
- 1849. július 30-án délután 3 óra tájban érkezett Székelykeresztúrra, jóval Bem kocsija után, ugyanis a hadvezér kérte, tartsa magát távol a csatatértől. A városban már itt állomásozott 3600 honvéd, Bem egyesített csapatai. Ők és a kíváncsi civil lakosság fogadták az érkező tiszteket, majd’ minden keresztúri háznál, udvarban, csűrökben elszállásolt katonák tanyáztak. A hírre, hogy megérkezett Petőfi, a tömeg tolongott a piactéren, volt éljenzés és kalaplengetés. A Matskási-kúriában berendezett térparancsnokságon ebédelt Bem és a tisztikar, intézkedtek, hogy Petőfit is hívják oda. Ebéd után
Bem társaságában a városban sétálgatott, és megígérte tiszttársainak, hogy velük tölti az éjszakát Szakál János fogadójában.
Közben megérkezik Varga Zsigmond vacsorameghívása az akkor Kemény-kúriaként számontartott, ma Gyárfás-kúriaként ismert hajlékba. Ide érkezett tehát Petőfi este 8 óra körül Zeyk Domokos kíséretében, ahol a házigazda Varga Zsigmond bérlő családján kívül Székelykeresztúr több előkelő polgára is jelen volt. Bivalytejes-túrós puliszkából állt a vacsora, vacsora után a körtefa alatt Petőfi-dalokat énekelt a társaság, beszélgettek éjfélig, amikor is Petőfi elköszönt vendéglátóitól, és a piactéri Szakál-fogadóba igyekezett tiszttársaival találkozni. Ezek a tények.
- És valóban a körtefa alatt írta az utolsó versét?
- A szájhagyomány és a helyi emlékezet szerint Varga Zsigmond lányának, a tizenhat éves Varga Rózsikának a kérésére, annak emlékkönyvébe írt egy háromszakaszos verset. Erre emlékeztetnek Kányádi Sándor verssorai is a körtefát kerítő kis léckerítésen elhelyezett márványtáblába vésve. Bizonyíték, emlékkönyv nincs. Egy másik narratíva szerint asztalbontáskor Petőfi tányérja alatt találtak egy papírszeletet, amelyen ott állt a háromszakaszos vers. A másik legenda a versmondás.
A hagyomány szerint szintén Varga Rózsika kérésére elszavalta a körtefa alatt az Egy gondolat bánt engemet című versét,
mintegy előre látva a másnapi szomorú végkifejletet. A legtöbben ennek idejét másnap reggelre teszik, nem életszerű azonban a helyzet, a kora reggeli sietségben, amikor Bem riadójára mindenki a számbavétel helyszínére igyekszik, aligha volt ideje Petőfinek szavalni.
- Hol nyugodhat? Van esély a rejtély megoldására?
- A csatatéren a legutóbbi időkben is folytak kutatások, ha más céllal is. Petőfi sírját megtalálni szinte bizonyos, hogy ma már lehetetlen. Abban a vélemények teljesen megegyeznek, hogy a költőnek Fehéregyháza és Héjjasfalva közt kellett elesnie. A legvalószínűbb és a szakma által is elfogadott tudományos álláspont szerint Petőfi valószínűsíthető nyughelye az Ispán-kút környékéhez köthető. Porai egy magányos vagy kisebb tömegsírban pihenhetnek az Ispán-kút közelségében, ugyanis másnap a halottak összeszedésére kirendelt szekeresek biztosan nem szállították az augusztus elsejei forróságban kilométereket a ma turulmadarasként ismert fehéregyházi tömegsírig, viszont számos kisebb, 10-20 honvéd testét befogadó tömegsírról voltak és vannak ismeretek. Ma ezek is jeltelen nyughelyek. Valahol ott lehetnek Petőfi csontjai is.
- Azonban sehol másutt a világon nincsen legendai sírja, csak Székelykeresztúron…
- Igen, a legjelentősebb legenda a székelykeresztúri Petőfi-sírral kapcsolatban kering mind a mai napig, még akkor is, ha nyolcvan éve már tudományosan megdőlt az egész történet, miszerint a csata éjszakáján két honvéd Székelykeresztúrra menekítette a sebesült Petőfit, és Lázár Márton fogadós istállójában keresett menedéket számára. A Petőfinek vélt sebesült reggelre meghalt, és a fogadós titokban eltemette az istállója háta mögötti kertben. 1902-ig rejtve maradt a titok, aztán Lázár halála után a titok tudója, Gömöri Ferenc postamester, valamikor Lázár szomszédja és jó barátja, fellebbentette a fátylat. Bálint Dániel, a minden nemzeti ügyért lelkesedő keresztúri temetkezési vállalkozó többedmagával felásták a Lázár-kertet, és
valóban találtak egy csontvázat. Szentül hitték, hogy Petőfi porai azok, és el is temették tisztességgel, a timafalvi temetőbe,
a sírra sírkő is került, ezen ma is áll a felirat: Petőfi 1849. júl. 31 – 1902. okt. 25., a költő halála és a legendai sír felállításának időpontja. A csontokat 1941-ben exhumálták, és Budapestre szállították, ahol dr. Orsós Ferenc egyetemi tanár, a törvényszéki orvostani intézet igazgatója, valamint dr. Salamon Henrik egészségügyi főtanácsos, egyetemi fogász-tanár a hamvak megvizsgálása után adott szakvéleményére hivatkozva meg is született a hivatalos cáfolat. Nem Petőfi nyugodott a keresztúri sírban.
- Fontos egyáltalán, hogy mégsem Petőfi nyugszik ott? Vagy ennek ellenére is sokat profitál(t) a város a mítoszból?
- Persze jó lenne, ha itt nyugodna, de bennünket, keresztúriakat sem a cáfolat, sem az idő múlása nem akadályoz abban, hogy a mi Petőfink ne legyen jelen a mindennapjainkban. Velünk van szobrokban, utcák, iskolák nevében, a régen kihalt, relikviává nemesült körtefa valóságában, a versekben, az itt élő emberek szívében. Pontosan úgy, ahogyan a Gyárfás-kerti vendégkönyv egyik bejegyzése is őrzi: „Valóban itt van eltemetve Petőfi Sándor? – kérdeztem a Petőfi szobor melletti pódiumot rendezgető szőke fiútól. Ő elnéző mosollyal válaszolt: Az a fontos, hogy van itt egy hely, ahol emlékezni tudunk rá!” És a mi feladatunk, hogy ez így is maradjon.
Fotó: László Barna
korábban írtuk
A múzeumpedagógusnak mindenhol szeme van
Olykor cserkész, máskor játékmester, határozott vagyonőr és tájékozott beszélgetőtárs – roppant sokrétű a múzeumpedagógusok tevékenysége. Ugyanakkor tolmácsai ők a tudásnak: gyereknyelvre fordítanak egy-egy kiállítást. Kádár Kincső mesél a múzeumpedagógusok ismeretterjesztő és „fordítói” munkájáról. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
