– Mi határozta meg a pályaválasztásodat, milyen élmény hatására indultál el ezen az úton?
– Talán egy kicsit véletlenül alakult, vagy a sors hozta így, nem tudom. Engem eredetileg a színház vonzott, gyerekkoromtól abba az irányba terveztem a jövőmet. A művészettörténet, valamint a filozófia inkább B-opció volt, végül ezt a két szakot végeztem párhuzamosan. Az egyetemi oktatás azonban egészen mást adott, mint amire számítottam: abban az időben sokkal inkább építészeti fókuszú képzés folyt, miközben engem elsősorban a kortárs művészet érdekelt. Tulajdonképpen magunknak kellett kitaposnunk az utat, hogy az, ami minket a művészettörténeten belül igazán érdekelt, milyen formában gyakorolható.
– És hogyan zajlott ez az úgynevezett úttaposás?
– A művészettörténész foglalkozásról az emberek általában sok mindent gondolnak, és én is megtapasztaltam, hogy ez mennyire sokrétű lehet: az évek során épületekkel, műemlékekkel és képzőművészettel is foglalkoztam, attól függően, hogy éppen milyen felkérést vagy lehetőséget kaptam. Már egyetemi éveink alatt évfolyamtársaimmal egyesületet alapítottunk, abban bízva, hogy ennek keretében ki-ki a saját érdeklődésének megfelelően alakíthatja a pályáját.
Kolozsváron az Európai Tanulmányok Karának kulturális antropológia szakán végeztem a mesterit,
majd felvételt nyertem Hargita Megye Tanácsa urbanisztikai osztályára, ahol idővel létrehoztak egy műemlékvédelmi alintézményt, amelynek a vezetője lettem. A magánélet azonban átírta ezt az utat: gyermeknevelési szabadságom alatt átszervezték az intézményt, és új munkahelyet keresve kerültem a Csíki Székely Múzeumhoz, ami már sokkal izgalmasabb terepnek bizonyult. Miután hazakerültem Csíkszeredába, az egyesület segítségével próbáltam saját kezdeményezéseket is elindítani: jogi személyiséggel nem rendelkező képzőművészeket segítettünk érvényesülni, pályázatok révén kiállításokat szerveztünk. Így váltunk csaknem két évtizeden keresztül a Stúdió 9 partnerévé, és ennek köszönhetően indult el egy teljesen független tevékenységem is, amire korábban különösebben nem készültem, nem is vágytam: azóta is rendszeresen kiállításokat nyitok meg.
– A múzeum képzőművészeti gyűjteményéért felelsz, beleértve Zsögödi Nagy Imre több mint hatezer alkotást számláló hagyatékát, valamint a művész szülőházát és a hozzá kapcsolódó galériát is. Számodra mi a munkád szépsége?
– Ez egy szép feladat, amely sajnos a körülmények miatt eddig nem tudott általam teljesen kiteljesedni, de hiszem, hogy a múzeum egyik alapvető feladata Nagy Imre hagyatékának gondozása. A világjárvány óta zárva van a galéria, így azóta konkrétan azzal a térrel nincs dolgom, mivel az épület felújítására várunk. Maga a hagyaték azonban itt van a múzeumban, és annak gondozása a munkám jelentős részét teszi ki. Ugyanakkor, amiben igazán jól érzem magam, az a kurátori munka.
A kiállítások rendezését tartom igazán izgalmasnak, pont a kreatív oldal miatt. Nagyon érdekes feladat, hogy az alkotásokat hogyan rendezzük egymás mellé, hogyan hozzuk őket összefüggésbe,
és hogyan próbálunk általuk olyan mondanivalót közvetíteni, ami a mai látogatók számára is releváns lehet. Kihívást jelent bevonzani az érdeklődőket egy olyan világban, amikor a múzeumokat nem özönlik el a látogatók. Ugyanakkor az is komoly feladat, hogy miközben a fejünkben ott élnek a nagy nevek – tudjuk, kik voltak a mi jelentős művészeink, a művészettörténet fontos alakjai –, mégis felmerül a kérdés: hogyan nyúljunk hozzájuk úgy, hogy ma is érdekesek legyenek? Hogyan fedezzük fel őket friss szemmel? Számomra ez a szakma igazi szépsége: olyan nézőpontokat találni, amelyekkel másokat is meg lehet szólítani.
– Ki tudnál emelni egy számodra különösen kedves, izgalmas kiállítást, amelynek szervezésében részt vettél?
– Az első ilyen kiállítás pályakezdő koromhoz köthető, amikor az említett egyesület keretében próbáltuk megszólítani a frissen végzett, Székelyföldön tevékenykedő fiatal képzőművészeket. Egy seregszemle-jellegű kiállítássorozatot hoztunk létre, amelynek talán a legnagyobb hozadéka az volt, hogy sikerült olyan értékes kapcsolatokat kialakítani, amelyek a mai napig élnek és működnek. Egy 5–6 évig tartó folyamatról van szó, amely rengeteg kiállítást eredményezett, és számos művész-művész kapcsolatot is életre hívott.
Aztán ott van a Lányok, asszonyok Nagy Imre művészetében című kiállítás megszervezése.
Egy Nagy Imre-tárlat létrehozására kaptunk felkérést, és szerettünk volna olyan témát találni Nagy Imre életművében, amely a mai látogató számára is izgalmas lehet. Ez két szempontból is pozitív élmény volt számomra: egyrészt ez volt az egyik első kiállítás, ahol konkrétan rendezői feladatot kaptam, másrészt teljesen szabad kezet. Ketten voltunk kurátorok, és nagyon szimpatikusnak találtam a páros munkaformát. A harmadik, számomra különösen fontos kiállítás pedig a Nagy István 150 című reprezentatív kiállítás volt, két évvel ezelőtt.
– Most milyen feladat talált meg?
– A muzeológusi munkának természetesen számos kötelező része is van, például a leltározás, amelynek ritmusát és gyakoriságát törvény szabályozza. Többek között ezzel is foglalkozom, de közben két kiállításon is dolgozunk. Az egyik Siklódy Ferenc Székelyföldi képzőművészek arcképcsarnoka című kiállítása. Ő ugyanis évek óta metszeteket készít az elhunyt képzőművészekről, és úgy érezzük, elérkezett az idő, hogy a szélesebb közönség is megismerje ezt az anyagot. A másik kiállítás családi megkeresésre jön létre: Márkus András munkásságát mutatjuk be, aki helyi származású volt, de élete nagy részét külföldön töltötte. Az ő alkotásait próbáljuk most összegyűjteni és bemutatni. A tárlathoz egy kísérő katalógus is készül majd, amelyet Székedi Ferenc ír. Ehhez a kiállításhoz most a műveket próbálom felkutatni, ami nem mindig könnyű, hiszen sok esetben hosszas nyomozást igényel. Nagyon érdekes történetek kapcsolódnak egy-egy mű felleléséhez – ez is a munkám egyik izgalmas része.
– Hogy látod, van a helyi képzőművészetnek olyan sajátossága, ami máshol nem lelhető fel?
– A helyi képzőművészetnek történeti szempontból is van egy erős karaktere – ahogy egyébként minden helyi művészetnek megvannak a maga sajátosságai. Most például Márton Árpád jutott eszembe, de természetesen vannak olyan főszereplők, akiket viszonyítási pontként szoktunk emlegetni, ha helyi művészetről beszélünk. Nemcsak művészeket említhetünk, hanem azokat a művésztáborokat, művésztelepeket is, amelyek meghatározóak a lokális művészet alakulását illetően. Nyilvánvalóan a táj az egyik legfontosabb tényező:
a tájhoz való viszonyulás mindig meghatározó volt. Az, hogy a helyi művész miként viszonyul a tájhoz, Nagy Istvántól napjainkig nagyon sokat alakult és árnyalódott.
Példaként említhetjük a Gyergyószárhegyi Művésztelepet, ahol a természetábrázolás, a természethez való alkotói viszonyulás mára teljesen megváltozott. A művészek nemcsak ábrázolják a természetet, hanem például természetművészetet hoznak létre: a tájjal együtt, a tájat bevonva alkotnak többnyire mulandó műveket, ahol a táj egyenrangú partnerként jelenik meg, így alakítva a művészet terét és lehetőségeit. A globalizáció, a virtuális tér állandó jelenléte szintén befolyásolja a fenti kérdést, alakítja a művészek attitűdjét, így előfordulhat, hogy a helyi sajátosságok nem mindig jelennek meg annyira karakteresen, mint korábban, vagy éppen ellenkezőleg, mind jobban felerősítik azt.
– Említetted, hogy a kortárs művészet áll hozzád közelebb.
– A kortárs művészet nagyon izgalmas és nehéz terep. Viszonylag keveset mozogtam ezen a területen. Úgy érzem azonban, hogy ez az a közeg, amely a hozzám legközelebb áll. Nemrég elvégeztem egy kurátorképzőt, ahol – bár fiktív módon – számos kiállítást megálmodhattam. Nagyon izgalmas volt mások alkotásain keresztül fontosnak gondolt témákat, koncepciókat felépíteni. Tulajdonképpen én ezt tartom a kurátori munka lényegének.
– Milyen témát járnál körbe szívesen?
– Sok művészt és kurátort követek figyelemmel, és vannak számomra kedves témák, amelyeket szívesen látnék a képzőművészet szemüvegén keresztül. Ilyen például az öregedés, a betegség vagy a tinédzserkor. Ezeket szívesen mutatnám meg a kortárs művészet tükrében, mert úgy gondolom, ha ilyen sokakat érintő, érzékeny témák felől közelítünk, a látogatók is könnyebben tudnak kapcsolódni hozzájuk.
– Tud a ma embere kapcsolódni a kortárs képzőművészethez?
– Általánosan nézve létezik egyfajta „küszöbláz”, ami kissé elriasztja az embereket: sokan elvesztették a kapcsolatot a kortárs művészettel, mert nem értik azt. Itt viszont óriási szerepe lehet a művészetpedagógiának, a művészeti nevelésnek, amely nagyon jó kapaszkodókat adhat ahhoz, hogyan közelítsünk a kortárs művészethez. Ebben az irányban rengeteg lehetőség rejlik. A kérdés inkább az, mennyire képezzük magunkat, van-e lehetőségünk fejlődni ezen a téren, és mennyire sikerül mindezt a gyakorlatba is átültetni.
Túros Eszter hónapról hónapra kortárs képzőművészetről beszélget a Jelenlét podcastsorozatban, az első epizódban Siklódy Ferenc grafikus volt a meghívottja.
Itt tekinthető meg.
korábban írtuk
Perui lány Székelyföldön: Mintha egy álomban lennék
A perui Ysabella Angelest a szerelem hozta Székelyföldre. Limában nőtt fel, ahol a forgalom, a zsúfoltság és a hangos utcák a mindennapok részei, Csíkszeredában viszont – mint mondja – a nyugalom, a tisztelet és a biztonság uralkodik.
