„Mikor jön a baba?” – tabuk nélkül a késői gyermekáldásról

Vannak kérdések, amelyekről sokan úgy érzik, gond nélkül feltehetik bizonyos élethelyzetekben. Olykor nem is a kíváncsiságtól vezérelve, hanem pusztán, mert beszélgetést generálhatnak általuk, meg egyébként is… mintha csak azt kérdeznék a másiktól, hogy vagy? Manapság ilyenek a családalapítást érintő kérdések is, amelyeket úton-útfélen feltesznek a fiatal házasoknak. Gondoltunk valaha is arra, hogy talán életük legnagyobb küzdelmébe tenyerelünk bele egy-egy ilyen kérdéssel?
Hirdetés

A kései gyerekvállalás az egyik legfőbb oka a népbetegséggé” vált meddőségnek ütötte meg a fülemet az információ minap a tévéből. Számtalan közeli és távoli ismerősöm küzd a gyermekvállalással, és egyikük sem koros”. Bár időben” szerettek volna családot, az élet másképp hozta, és hosszú évek próbálkozásai, számos beavatkozás, gyógyszeres kezelés, a legkülönfélébb intimtornák és reménykedés után még mindig várat magára a gyermekáldás. Imádják a gyerekeket, sosem volt kérdés számukra, hogy sajátot szeretnének, nem akartak ők a  népbetegség” részesei lenni, erősítve a statisztikát, egyszerűen így alakult. A folyamatosan növekvő társadalmi nyomás, a mikor jön a baba?” és a hasonló kérdések pedig be tudják rúgni az ajtót azoknál, akik a gyermektelenség ellen való hiábavaló küzdelemben élik a mindennapjaikat. Embert és házasságot próbáló feladat, kemény lelki folyamatokkal, amelyekbe a legnagyobb empátia ellenére sem lát bele a kívülálló. Közel öt év eredménytelen próbálkozás után ült le velem beszélgetni egy hasonló gondokkal küzdő fiatal pár női tagja. 

– Mi a ti történetetek?

– Szerelemből házasodtunk. Akkoriban még nem szőttünk túlságosan hosszú távú terveket, az együtt töltött idő volt a legfontosabb számunkra. Nem azon gondolkodtunk, hogy hogyan szeretnénk élni, csak egy volt biztos, hogy együtt. Nyilván ahogy telt az idő, megérett bennünk a családalapítás gondolata is, ami egyre csak közelebb került. Fél év próbálkozás után már olvasgatni kezdtünk, de akkor még nem voltunk megijedve, hiszen 

az általánosan elfogadott nézet szerint egy év után érdemes orvossal konzultálni a problémáról. 

Aztán tovább telt az idő, és közben egyre többen jelentették be a gólyahírt a szűkebb és tágabb baráti körben egyaránt. Ott már kezdett összeszorulni a torkunk, mert nálunk még mindig nem történt semmi. Ekkor indultunk el orvossal konzultálni, majd kivizsgáltatni magunkat, és jött a feketeleves…

– Mindketten voltatok vizsgálatokon? Kérdezem ezt azért, mert általánosan elterjedt a nézet, miszerint a férfiak többsége csak a legvégső esetben lép ilyenkor…

– Igen, nálunk nem volt kérdés. Mindketten nagyon szeretnénk gyereket, számunkra az volt a legfontosabb, hogy megtudjuk, mi akadályoz ebben, nem az, hogy kinél van a probléma. Kéz a kézben vágtunk neki ennek az útnak. 

– Hol tartotok most? Mesélnél kicsit a folyamatokról?

– Elsősorban a problémánk gyökerét kellett felderíteni. Ez az urológussal, és nőgyógyásszal való előzetes egyeztetéseket követően számos laborvizsgálattal járt. Azok, akiknek problémamentesen összejön a baba, el sem tudják képzelni, mennyire összetett ez az egész. Egyrészt csodálatos az orvostudomány, az, hogy mennyi mindent ki tudnak deríteni. Másrészt az emberi szervezet is, mint egy jól összerakott gépezet, amiből ha csak egy apró csavar kopik is el, már nem működik tökéletesen. 

A meddőségnél talán ez az egyik legfurcsább dolog: noha kívülről úgy tűnik, még saját magunk számára is, hogy minden tökéletesen rendben van, néhány célzott vizsgálat után azonban teljesen más derül ki. 

Nálunk is ez volt. Mindkettőnknél olyan eltérések jelentkeztek a vizsgálatok során, amelyek pont elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák a természetes fogantatást. Azzal vigasztaltak, hogy ezek az eredmények javíthatóak, életmódváltással és gyógyszerekkel. Mindent meg kell próbálni, még mielőtt mesterséges megtermékenyítésre kerülne a sor – mondták, és ne hagyjuk abba a próbálkozást, ne veszítsük el a reményt, mert fiatalok vagyunk. 

– Mi zajlott le bennetek, amikor szembesültetek a tényekkel? 

– Ez egy nagyon összetett folyamat. Előbb jön a felismerés, aztán a feldolgozás, majd az elfogadás, és egyik sem megy egyik napról a másikra. Gondolom, ez változó mindenkinél, nálunk a felismerés furcsa egyvelege volt a kétségbeesett szomorúságnak, és az egyre erősödő kötődésnek. Első perctől igyekeztünk abban járni, hogy ne azt nézzük, melyikünknél nagyobb a probléma, hanem egymást biztosítsuk arról, hogy a döntést a másik mellett most sem hoznánk meg másképp. Nálunk ez inkább egymásnak tett gesztusokban nyilvánult meg, mert a szóbeli kommunikáció az egész helyzetről nem igazán működött az elején. Sokszor borultunk ki, estünk kétségbe, és feszült helyzetekben nyilván egymáson vezettük le a frusztrációinkat, nem egy álmatlan éjszakát okozva ezzel. 

Volt olyan időszak, hogy nagyon mélyen voltunk. Különösen, amikor újabb és újabb közeli barátok jelentették be, hogy náluk érkezik a baba. 
Hirdetés

Ilyenkor az embernek lelkiismeret-furdalása is van, mert nem tudja a saját nyomorúságát” teljesen félre téve örülni a másik boldogságának. Ezeket az érzéseket nem igazán tudtuk kiventillálni magunkból az elején, és ez jelentősen megnehezítette az amúgy sem könnyű helyzetünket, ugyanakkor sokat segített a feldolgozásban. Idővel felismertük, hogy ha másnak jó, attól nekünk nem lesz rosszabb. Hosszas hallgatások és örlődések után aztán beszélgetni is kezdtünk. Lassan, fokozatosan kialakult közöttünk egy olyan fajta kommunikáció, ami csak és kizárólag aközött a két ember között tud, akik közösen, együtt vannak ebben az élethelyzetben. Most is sokszor nehéz, de próbálunk előre tekinteni, és hinni benne, hogy egyszer révbe érünk.

– Mi az oka annak, hogy ez a folyamat ilyen hosszúra nyúlott a ti életetekben? Ilyen helyzetben az orvosok egy év után javasolják a további lépéseket, mi viszont most közel 5 év távlatából beszélgetünk a problémátokról…

– Erre nincs pontos recept. Azt gondolom, mindenki másképp éli meg ezt a helyzetet, van akinek kevesebb időbe telik végigmenni a folyamatokon, a felismeréstől az elfogadásig. Nekünk ezek a lelki folyamatok több időbe teltek, de nem bánom, hogy így történt, mert a köztünk lévő köteléken nagyon sokat erősített. Miután sikerült magunkban és egymással is tisztázni az érzéseinket, félelmeinket, azután kezdtünk el orvosokhoz járni, és most vagyunk azon az úton, ami még nem garantáltan végződik úgy, ahogy szeretnénk, de reményt ad, hogy mesterséges megtermékenyítés nélkül is kisbabánk lehet. Ha pedig mégsem, úgy érzem, arra is készen állunk, hogy belekezdjünk a lombik-programba, ami mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megterhelő folyamat, és mi abban hiszünk, hogy még mielőtt elszánjuk magunkat, fel kell rá készülni.

– Mennyire tudtok beszélni erről az ismerősöknek? 

– Talán ez volt az egyik legnehezebb feladat, rengetegszer megkaptuk a mikor jön a baba?” , nem akartok még gyereket?” vagy a tiétek hol van?” kérdéseket, és ez, azután, hogy tudatosult bennünk, hogy ez bizony nem feltétlenül rajtunk múlik, számtalanszor sodort a sírás szélére. Nem szívesen beszéltünk róla, mert magánügynek éreztük. Idővel aztán fojtogatóvá vált, hogy még a közeli barátaink sem tudnak róla, így lassan elkezdtük kikommunikálni. Furcsa helyzet ez is, mert az embereket az ilyen kérdések feltevésekor nem a rosszindulat vezérli, és ezt tudtuk. A meggondolatlanság miatt viszont nagyon tudtunk haragudni, aztán idővel már azt is megértettük, hogy

akinek könnyen megadatik, nincs ahogy meggondolja, hogy vannak, akiknél esetleg problémás lehet ez a dolog. 

Az elején sokszor esett rosszul, néha még most is el tudunk keseredni, ha rossz passzban vagyunk, és egy olyan helyen, ahol szinte csak nekünk nincs gyerekünk, nekünk szegeződik egy ilyen kérdés, de most már jobban kezeljük. Néha még poénkodunk is rajta, és úgy válaszolunk, hogy a miénk még az apukájánál van. Mindemellett néha azért jó lenne beolvasni néhány embernek, hogy mennyire tapintatlan…

– Mi az, amit tanácsolni tudnátok a hasonló helyzetben lévő pároknak? Mi a legfontosabb összetartó erő ilyen helyzetben?

– Nehéz tanácsot adni, mert mindenkinek más a története. Ha valamit mégis kellene, azt hiszem, leginkább azt emelném ki, hogy ne felejtsék el sose, hogy egymást választották elsősorban, és miért történt ez így. Bennem mindig az tartotta és tartja a lelket még most is, hogy megfogalmaztam magamnak mindent végig gondolva, hogy a férjem számomra az az ember, aki nélkül nem tudom elképzelni a jövőt. Ha gyerekem lesz, nem szeretnék neki más apát, és ez a legfontosabb. Számomra az idealizált család csak vele képzelhető el. Így talán kicsit mindenen könnyebb végig menni, ha nem magáért csinálja az ember egyedül, hanem a másikért, a közös jövőért.

Illusztráció: Shutterstock

Mostoha helyett bónusz-szülő

Hirdetés