Az utcákon gyermekek és asszonyok lézengtek. Ukránul és magyarul beszélgettek. Férfit többnyire katona-, vagy hivatali egyenruhásat lehetett látni. Igaz, volt néhány drágán öltözött fiatalember is, akik ordítóan kiríttak a szegénységet sugalló tájképből, de tőlük nem mertem volna megkérdezni, hogy mi járatban vannak. Ők miért nem hadkötelesek? Ők miért nem félnek a behívótól?
Nappal halvány élet-szag terjengett a kisvárosban, kinyitott egy-egy üzlet, de vásárló kevés volt. Az iskolák és óvodák ablakaiban menekültek könyököltek. Az óvónők és tanítónők főztek, mostak, takarítottak a menekültekre. Az oktatást már harmadik éve online tartják.
Nem csak a torzóban maradt épületek, a szerteszét rozsdásodó vasdarabok, a virág nélküli terek csendesítettek el. Nem csak az a hirtelen felismerés, hogy végigmenve több falun és egy városon,
sehol, de sehol nem láttam egyetlen építkezést sem, sőt még egy meszelőt sem, senkit, aki tatarozná, javítaná a házát.
A döbbenetet az este hozta. A sötétbe borulás. Az a néhány utcalámpa, ami csak halványan sejtette, hogy lakott településen járok. A kivilágítatlan házak hosszú sora. Akik még maradtak, azok sem akarnak látszani. Célpont lenni. Nem gyújtják fel a villanyt este. Hogy ne látszódjon a ház. Hogy el tudjanak menekülni a most már álruhába öltözött katonai behívót kézbesítő hivatalosságok elől.
Mi fáj annyira? – kérdeztem magamtól. Lassan találtam meg a választ.
A fénytelenség fáj. A fénytelenség, ami nemcsak az este beálltával vág mellbe, hanem fényes nappal is. A tekintetekből áradó fénytelenség.
Kiette a fényt a félelem. Ukrán menekült, vándorló roma és kárpátaljai magyar fénytelen tekintete fáj nekem is.
És mégis. Mint az a kilométerenként egy utcalámpa, ami biztos pontot jelzett a tömény sötét éjszakában, úgy világított házigazdánk hitben gyökerező bátorsága. Addig maradunk, amíg az Úr akarja. Amíg az Úr megtart.
Egyházi emberek voltak a vendéglátóink. Olyanok, akik a Mindenható kezébe tették le, ki tudja már hányadszor, életüket. Olyanok, akiknek az életében a hit igazi kőszikla, mert ha nem az lenne, akkor már rég átlépték volna a határt, és elmenekültek volna olyan messzire, amilyen messzire csak lehet.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Az élet megy tovább – háborúkban is
Milyen erőforrásokról tanúskodnak az első és második világháborúból fennmaradt írott emlékek? Miből merítettek erőt, kapaszkodót és reményt a fronton harcoló bakák? Hát az otthon maradt szeretteik? Az EMKE-díjjal frissen elismert néprajzkutató és muzeológus, Dimény-Haszmann Orsolya ad választ, kutatásaira alapozva.
