„Semmink sincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyáznunk, és ezt kell gazdagítanunk valahogy.” (Visky András: Kitelepítés)
Azzal a hittel indulok a napnak, – bármilyen gomolygást is tartogasson a felhőiben – hogy
a mosolyomra nemcsak saját magamnak van szüksége, hanem az ismeretlen (fővárosi) világnak is. Ilyen összefüggésben pedig mindenkiére.
Kifülelek: van madárfütty? Nincs? Fontos a napindításhoz, mint a kávégőz. Úgy tűnik, Csiripp család arrébb tivornyázik, a szomszédék fáján. Egyébként a mi szomszédaink nem túl kedvesek, fölöttébb tartózkodóak: jobbra keleti, balra keleti, fölfele nemigen tudjuk, kik élnek, nem divat itt annyira a szomszédolás. Ebben a bérházban legalábbis nem. Mi mindenesetre próbálkoztunk, de azon az egy szem házmesteren kívül, aki mosolytalanul morrant egy köszönést, többre nem lehetett menni.
Nekivágunk a mai nap sűrű erdejének, lám, ki-mi keveredik utunkba?
Rutin van, monotónia nincs. Budapesten soha.
A kukás bácsi Kezit csókolom-ot köszön, mellé pedig szélesen mosolyog. Áthaladunk a Köröndön, balra a Hősök tere korai méltóságában. Az átjárón mindig a fehér sávra lépünk. Elég kacagtatóak lehetünk, anya-fia, akkorákat lépve, mint Jeti, de a fehér csíkokban fény van szerintünk, így reggel mindig látványosan begyűjtjük talpon át, hogy „világítsunk” egész áldott nap.
Summa summárum, Budapesten sok (típusú) mosoly szembejön az utcán, a BKV-n, igaz, több egyéb is, nagyvonalúan ne nevezzük meg, jobb formátlanságban hagyni. De tényleg
mosolyognak elég sokan! S ez felszabadító.
A külföldi turisták persze, hogy jókedvűek, hiszen épp gondtalanul merülnek el a páratlan fővárosi látványosságban, kellőképpen harsányak is, főleg az olaszok. Élvezet velük metrózni, ontják a derűt magukból, a férfiak még udvarolnak is finom gesztusokkal a fel-leszálló nőknek. Az angolok másképp hangosak, tudálékosabban, a németek, hollandok tartózkodóbbak mintha, egy csipetnyit. A keletiek zárkózottak, bizalmatlanabbak, az indiaiak mélán csöndesek. Persze ezek csak utcai megfigyelésen alapuló, statisztikai mérésekre teljességgel alkalmatlan általánosságok. A metróban egyetlen üres hely, egy afrikai nő mellett. Mulattnak nem nevezhető. Kíváncsi vagyok, a tízéves miként reagál. Flottul lehuppan mellé.
A nő rámosolyog, tisztára Whoopi Goldberg. Bájos. Hátul könyvből olvasó férfiak. Kettő! Örömködve nyugtázom, jó szavak gyúlnak ki bennem.
Aztán én is leülök egy töpörödött keleti mellé, karján apró tetoválás: „Free Tibet!” - egy pillanatra ráhangolódok a szabadságvágyára, de szállni kell, lódulunk kifele a kismetróból. A Bajcsy-Zsilinszky hajléktalanjait már számon tartjuk: a metrókijáratnál minden reggel ott a vigyori félkegyelmű, aki artikulálatlanul kéreget, soha nem hallott nyelven, mindig vidáman. A bazilikától nem messze, a mélyített lépcsőn lakik egyik fura bácsi, paplannal, arrébb a „művész”, aki reggel hétkor kirakja A4-es formátumú geometrikus rajzait. Jól lát térben, azt meg kell hagyni. Már nem kell magyarázni a gyereknek, hogy ők miért így? Valamit talán megsejtett abból, hogy beleestek egy gödörbe, ahonnan nehéz kimászni. Ők a mi mindennapi nyomorultjaink, s hol van még a nagyváros számtalan kárvallottja, megannyi megejtő történet.
A bazilika kupolája nehéz szürkeségben búsong, de szentjei tegnapi aranyragyogásából maradt mára is. Mindig súgnak valamit a feltekintőknek. Belépünk kifliért,
az üde hölgy a pult mögül örül nekünk, a „mosolygós erdélyieknek”, mi is a kedves fogadtatásnak, s a kovászos kiflinek.
Hirtelen még egy firkaboltba is besirülünk, a kassza mellett plakát: „A mosoly olcsóbb, mint az áram, de ugyanannyi fényt ad.” Közhely a köbön, de épp passzol az aktuális gondolataimhoz. A mosolynak és a fénynek köze van egymáshoz. Le is fotózom. Elbúcsúzunk, addig állok a sarkon, míg imbolygó léptekkel be nem veszi a kanyart az iskola felé.
Alkonyodik, mire haza indulunk. A Köröndön rendületlenül áll a barna kabátos néni, mint mindig. Kockás fejkendője enyhén elcsúszva, haja csapzott, karján az elemózsiás zacskó, arcán túlvilági, szelíd mosoly. Múltkor sütit akart adni neki a kicsi, nem fogadta el. Talán a szavak is kivesztek belőle. A Köröndhöz tartozik már, a négy hős férfi szobrát (Balassi, Zrínyi, Szondi, Vak Bottyán) kiegyensúlyozó női princípiumként.
Hiába nézünk rá együttérzően, nem lát ő senkit, csak azt, akire ilyen kitartóan vár a ködfátyolban.
Este még kizötyögök a nem tudom hányadik kerületbe, egy orvosi vizsgálatra. Fél 9-re van időpont. Olvasok, tetszik amit, hát mosolygok. Végre szólítanak: az asszisztensnő megdicséri a kabátomat, a késői órához képest iszonyú kedves. Meg is köszönöm neki, hogy a nap végén képes így bánni egy pácienssel. Igen, mondja, de maga mosolyog, és valami olyan jó energiája van. Hát, ez így nő nekünk, erdélyieknek, válaszolom viccesen - miközben egy ideje tudom, hogy ez nagy valószínűséggel általános(abb) jelenség:
másképp vagyunk jelen mi itt, másvalami süt ki belőlünk, ezt igen gyakran visszatükrözik a helyiek.
(Kivéve, amikor pont hangulatot váltanak tőlünk, de az ritkább).
Arra kér, írjam be a véleményemet az elégedettségi könyvbe a kijáratnál, ha már van nekem. Írom én jószívvel, hogyne! "Niki vagyok a Raditecből”- kiáltja még utánam. Ő is mosoly-nagykövet, tudja mekkora fegyver birtokosa.
Vajon hol terem a mosoly? - merengek a kattogó villamoson hazafele, a szív melyik kamrájában osztják-mérik? És ha elfogy, újratölthető? Talán köze lehet Remény őméltóságához, aki a szomszéd pitvarban lakozik…
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Vajon a városi madár érzi, hogy több dolga van, mint az erdei rokonának?
Áhítat. Talán ez az egyik alapérzés, amellyel az erdélyi emberek zöme a fővárosra gondol. Hogy ezt génjeinkben elődeinktől kaptuk-e vagy egy legtöbbünkben önkéntelenül megszülető evidencia, hát vitatható. Duna-part, Lánchíd, Budai Vár, Halászbástya, Mátyás-templom, Gellért-hegy, Andrássy út, Hősök tere, Parlament: ez alap. Ezt azért látni kell, gyerekeinknek is, mert „magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Itt főként. Otthon pláné. Mindenhol is.
