Mi a búbánatot akar itt? Utálom, amikor ki-be járnak. Én sem nyitok be minden órában sem a műhelybe, sem az irodába, sehova. Miért gondolja mindenki azt, hogy a konyhában dolgozónak jól esik, ha mindegyre keresztül masíroznak rajta!? Víz kell, szomjasak, megvan-e az étel, éhesek, kávéznának, olyan álmosak, nem evett ma semmit a kutya, mit adjak neki. És az kit érdekel, hogy meg kell szakítani a mosogatást, az edény elrakást, a hagymapucolást, a diótörést, a majonéz kavarást, a rántáskészítést, hogy ne soroljam fel azt a százra is rúgó akciósorozatot, ami egy konyhában végbemegy naponta?!
A telefonról zene szól. Klasszikus. Elnyomja a szomszédoktól áradó káromkodást, trágár beszédet, a majdnem száz marha bőgését, és a tizenvalahány juhászkutya vonyítását. Elnyomni igyekszik saját kérdéseit is. Kit látott boldognak családja nő tagjaiból? Van-e olyan nő az egész nagy rokonságban, akire rátekinthet, és azt mondhatja: olyan akarok lenni, mint ő! Olyan boldog!
A dióhéjat bedobja a tűzbe, két marék diót összetör, és cukorral elkeveri. Ezt tesszük majd a sütemény tetejére. Egy kiló liszt, 20 dkg zsír, 30 dkg margarin, 2 csomag vaníliás cukor, 40 dkg kristálycukor, 2 sütőpor citromlével felfuttatva, 2 teljes tojás és 2 tojássárgája, 2 citrom héja. Jólesik gyúrni a tésztát, ujjai között szétnyomni a margarint és a zsírt, összedolgozni a liszttel, gyertek, gyertek rossz gondolataim, így dolgozlak össze titeket is csak azért is akaratommal, gyere, te sütőpornyi hiúságom, buzogj a nagyravágyás citromlevétől. Gyere, te cukor, édesítő, otthonosra bélelt szép emlékeimmel teszem elviselhetővé a sehova-se-jutok hétköznapok lisztporát.
A tésztát pihentetni kell, beteszi a hűtőbe. Két tojásfehérjét fel kell verni, bekenni vele a kiszaggatott süteményeket, hogy a cukros dió odaragadjon. Hagyományos habverővel kezdi, de belátja, hagyomány ide vagy oda, jobb a mixer, előveszi a mixert, Istenem mekkora beteljesülés-érzése volt, amikor ezt a mixert hozta neki az Angyal. Hipp-hopp kemény a tojásfehérje. A konyhaajtó ablakos részét kopogtatja a kéregető, egy tojás kellene, s egy kicsi kávé. Tessék.
Anyai nagyanyja a vasutasok csinos kis kösztümében árulta a vonatjegyet Biharpüspöki vidéki vasútállomásán. Eljött egyszer ellenőrzésbe egy délceg középvezető, és nagyon tetszett neki az, amit a jegyirodában látott. Annyira, hogy
Nagyanyja boldogan adta, a vonatkerekek csattogása levitte őt a Szamos partra, hat év alatt három gyermeket szült, de a kilencedik évben mennyeire váltotta az örök szerelem jegyét, párja azóta is ott nyugszik a Házsongárdi temetőben. Aztán négy évtizeden át őrizte-védte életindító boldogságát, mint titokzatos dió héja a dió húsát, és jöhetett bármilyen erős diótörő, az ő boldogságát el nem vehette. Ez az enyém. Igen, voltam boldog, s mindörökké az maradok, mert szívemben őrzöm a teljes boldogságot.
A tésztát kiveszi a hűtőből, lapító, sirítő, jól lehet siríteni.
Sokszor gondolt arra, hogy nagyanyja egy fakír, olyan valaki, aki magát a végletekig képes sanyargatni, aki mindenét odaadja másnak, mindenki fájdalmát magára vállalja, s közben elhiteti mindenkivel, hogy ő ettől boldog. Ujjnyi vastagra kell a tésztát siríteni. A szívecskék sorakoznak, megkeni őket a felvert tojásfehérjével, szórni kezdi a cukros diót rájuk, jaj ez így nem lesz jó, mert mind mellé megy, s aztán megég. Elővesz egy tálcát, afölött végzi a szórást. Ez így jó lesz. A sütés hamar megy, egyszer meg is pörkölődnek a kekszek, de attól még ehetőek maradnak.
Fenn, fenn, magasságban, arany égi palotában,
Nincs ajtaja, nincs ablaka tündérlányok laknak abba'. Mi az?
Dió. Zöld burokban, csontházikóban, megőrizhető, karácsonyokkor is megélhető boldogságban ül ő, az anyja, a nagyanyjai, mindenkori tündérlányok.
korábban írtuk
Dimény-Varga Tünde: Ha tésztát gyúrok, nyújtok, a hétköznapi feszültségek kisimulnak
Kint kásás eső hull, a meleg lakás kényelmét nem adnánk semmiért. Beugrik egy kép: a gyermekeink kicsik, le kell foglalni őket ovi után még órákig, a hosszú, sötét délutánokon. Közben főzni is kellene. Ilyenkor jött a mentőötlet: gyúrjunk tésztát.
