Dr. Benedek Dezső professzor úrról nemrég hallottam. Antropológus, tizen-egynéhány nyelven beszél, tanár, pedagógus, és megmentett egy törzset, kultúrát a kipusztulástól. Négy évig élt a nyolcvanas évek elején egy, a világ által ismeretlen szigeten, ahol a helyiek befogadták, megtanították az ősi énekükre, és pár évvel utána visszament, amikor a konzerv, a telefon és a 20. század már betört a szigetre. Újra megtanította nekik azt, amit régebb már tudtak: az ősi éneket, a háromnapos eredettörténetet, szabályokat és családfát hatvannégy helyi lakosnak, hogy ne pusztuljanak el, ne akarjanak elmenni a szigetről.
Három hete költöztem vissza Sepsiszentgyörgy mellé, Sepsiszentkirályra. Két hete, hogy a székely csizma szárát istentisztelet előtt meg kellett bontsam, annyira szorított, bár azt hittem, kibírom, én tudom, hogy kell hordani, gyerekkoromban még volt rajtam, táncoltam sokat benne, sokszor nem ritmusra. Tizennégy év után hazajönni olyan, mint újra Adyt, József Attilát vagy Kosztolányit olvasni. Elővenni a népviseletet, újra belebújni mindig szent remegéssel jár, ha felöltötte, és tükörbe néz az ember fia, lánya. Nekünk ez az ősi ének, pontosítok, az ősi viselet.
Más ruhákat viseltem az elmúlt tizennégy évben, s most újra rám talál a következőkben. Jövő héten dédnagyapám priccses nadrágját viszem el tisztítani, amit nagymamám adott a kezembe, a régi szekrényből. Jó rám, s ami meglep, talál. Nagymama könnyek közt adja ide, tata beteg, kórházban van, hatvan év után a második gyerekkorukat élik. Egyre több az olyan napjuk – így nyolcvan év felett –, hogy sírnak.
Sírnak értünk, gyermekeikért, unokáikért és dédunokáikért. Sok a lenyelt könny. Gond van a könnycsatornákkal, diagnosztizálja az optikus, mama ezért érzi azt időnként, hogy tele van a feje. Egy idős nagymama új betegsége ez, amiről mi tudjuk, hogy depresszió. Már alig hallja az ősi éneket, idéz belőle, de már nem gyógyítja meg, nem esik transzba, hiányzik az állapot, s az a fél pasztilla, amit nyugtatónak vesz be, nem hagyja, hogy kijöjjön a hang bentről. Nem úgy, mint az a nő, aki mesélte, hogy a ma már csak szellemként (lélekben) élő lánya mellett, a betegágyon szorítva kislánya kezét, magyar népdalt énekelt, ősi éneket, teli torokból, könnyekkel telve. Elkísérte oda a lányát, ahová egyetlen anyának sem kellene menni, énekelve vitte őt, visszautasítva a nyugtatót, amit a kórházban hozott az orvos, amikor zengett, remegett a kórterem a Bús életem, bánat napom, fekete gyász alatt lakom kezdetű népdaltól.
Nagymamának ma könnyek között mondtam, hogy nyugodjon meg, keresse az ősi éneket, amit apjától, dédnagyapámtól tanult, Tamás tatától, hisz szelleme még itt van a házban, itt lakik. Emlékezzen az ősi énekre, a szavakra, a dallamra. Annak a Tamás déditatának a szavaira, aki szigorú ember volt, magas és erős, s aki azt mondta, hogy a gyermeket mindig úgy kell szeretni, hogy az ne vegye észre.
Vívódom, a szeretet mindig vívódással jár. Nem egyértelmű az álláspontom, nem letisztult. A gyereknevelésbe csak a pálya széléről tudok bekiabálni, bár... Ennek a déditatának az ükunokája, aki a keresztfiam, s még gyerek, tegnap fekete mellényben, ingben és székelyharisnyában táncolt, számára borzasztóan régi, ősi énekekre. Nagy örökség ez egy kisgyerek számára, amikor ugyanolyan viseletben táncol, mint anno az üknagyapja, még akkor is, ha neki fogalma sincs erről, de hiszem azt, hogy érzi.
A gyerekneveléssel sehogy nem állok. Olykor messziről, időnként közelről nézem, hogy mi történik erdélyi társadalmunkkal, kultúránkkal.
Egyik lánya gyűlölte ezért, a másik lánya nem értette, mégis, élete teljében mindkettő ősi éneket dúdolt gyermekei, lányai bölcsőjének ringatása közben, s amikor nagyobbak lettek, a szabályokat is megtanulták. Megcsontosodott gyereknevelési szabályok voltak ezek, a kapun belül az öregek bölcsességének, élettapasztalatának van igaza, az a rend érvényesül, ha tetszik, ha nem, amit ők kérnek. Tamás tata beteg feleségét, dédnagyanyámat ebben a rendben és szellemben vitte ki a kapu elé a karjaiban, hogy lásson lakodalmas menetet, víg, népi éneket is halljon még utoljára, mert a rend és a szabályok, a keretek ezt is jelentik. Ezt látta nagyanyám, és nagyapámnak ehhez kellett alkalmazkodnia, ha már odaköltözött apósáék házába, udvarába.
Biztos, hogy lenyelt könny, keserűség is volt a szabályok betartása közben, sőt, sok székely káromkodás is, de nagyapám és nagyanyám így a végére megértették, hogy mit jelent három nemzetség együttélése egy udvaron, mit jelent az összecsiszolódás és az itthonmaradás. Összeszorított fogakkal viselni a véletlenül vagy akarattal elkövetett hibákat.
Dr. Benedek Dezső professzor úr japán nyelvet tanít valahol Amerikában, és georgiai diákjai kenterben verik sokszor a Yale vagy a Harvard egyetemen végzett diákokat. Itthon tartott előadásokat, számonkérte az oktatási rendszert, és azzal vádolták, hogy neki könnyű, ő biztosan nagyobb fizetést kap, mint az erdélyi oktatók, nevelők, pedagógusok vagy papok. Mekkora fizetés lehet az, hogy egy hajóból dobták ki, a parttól nem messze, ha kutatni akarja az ősök énekét, akkor ússzon csak egy hungarocell darabbal a vízben, mert a hajó arra a szigetre nem megy, hiszen ott egy olyan nép él, akik még ezt a világot nem ismerik, soha nem hallottak a McDonald'sról?
Gyereknap van, erdélyi társadalmunkban sokan második gyermekkorukat élik, falvaink valamikori megtartó erői most öregotthonokban és kórházakban, családjuktól távol éneklik az ősi éneket, nem esnek transzba, nem gyógyulnak meg. Gyermekeink, a Kárpát-medencében cseperedő gyermekeink sajnos túl távol vannak, nem hallják tisztán az ősök, vének énekét, eredetmítoszát, családtörténetét, azokat a népdalokat, amitől meggyógyulnak. Elmentünk külföldre dolgozni, világot látni, kirándulni és utazni, stoppolni, hogy ne halljuk, ami fáj, amit nem lehet kimondani, amit csak elénekelni lehet.
Mindig kérdés, hogy mit vegyek keresztlányaimnak, keresztfiaimnak névnapra, születésnapra, gyereknapra. Hát, ha lehet még kapni, – de ebben a világban mindent is igen – akkor én
Isten éltessen titeket, első gyermekkorotokat taposók, s Isten őrizzen titeket, második gyermekkorosok! Énekeljetek új énekeket is, mert megvallom, hogy még mindig Zana Zoli és Geröly Matyi a két kedvenc dobosom, de mellé gyűjtöm már az ősi, népi énekeket is. Máig nem tudom, hogy fér össze a kettő, de még mindig a hallgatás, a zene az egyik legnagyobb erő.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: A földben való matatásban megélem a teremtő erőt
Kitárom a nyári konyha ajtaját, hadd kukucskáljanak be a májusi napsugarak. A lekvárfőzés előkészületeivel foglalatoskodom. Az üvegek készen állnak, az epret pucolom. Egyszer csak azt kérdezi a lányom: anya, te mit vársz a legjobban?
