Házasság hete van. Mint boldog házasságban élők – és még jó sokáig ezt is tervezők – naná, hogy részt veszünk a téma kapcsán a kisváros nyújtotta valamennyi eseményen. Családos farsang a napköziben. Házi jelmez öt személyre? Naná! Sütit készíteni a mulatságra? Persze!
Túlkelt a fánktészta, de még a Shrek és Fiona jelmezzel szöszölök. Az ogre baba, Szamár és Kandúr úgy kilencven százalékos. Holnap délután egy általam szervezett, nagyobb volumenű szülői programot kell lebonyolítanom. Az időpont tisztázásakor vajon miért nem állt össze a kép, hogy ez AZ a hét? Aztán pénteken ajándéktökéletesítés és tortasütés, családi szülinapra. A hétvége is full program. Persze bekacsint még egy influenzaszerű orrfolyósdi a nagyoknál, bónuszban pedig sunyi, fogzós éjszakák.
Épp időben sül meg a süti, és készülnek el a jelmezek. Kapkodva veszem magamra a Fiona ruhát. Nagylányom kikerekedett szemekkel figyel:
– Anya, tényleg pont olyan vagy, mint Fiona, amikor átváltozik.
– Hercegnővé? Ez nagyon kedves tőled.
– Nem, ogrevé – kuncogja.
Akkorát kacagok, hogy beleremegnek a vállaim, és ez a nagy hahota feloldja bennem a délelőtti feszültséget. Sebaj, bóknak veszem, és még büszke is vagyok rá, hogy sikerült ennyire testreszabott jelmezt kitalálnom. Tovább fokozza a hangulatot a futtában hazaérkező férjem látványa, amint két babazoknival a fülén és kitömött pocakjával, zöld arcfestékkel hiteles Shrekké mázolja magát a tükör előtt állva. Én is felrakom fül gyanánt a babazoknikat.
Odaérve a maradék frusztrációm és fáradtságom is elszáll. Csak megérkezik az én lelkembe is a farsangi móka öröme, könnyedsége. Maszkba öltözött, játszó felnőtteket látok, akik gyermekeik kedvéért egy délutánra kilépnek a megfeszített tempóból, és megmártóznak a gyermeki időtlenségben. Nézem az örök fiatal óvó néniket.
Épp erre volt szükségem. A nevetgélős délután restartot adott a hétnek. Gördülékenyen zongorázzuk végig a hét további programjait. Aztán péntek este azt érzem: csak az enyéimmel akarok lenni, lazán, kötöttségek nélkül. Ezért rosszul esik, amikor végre együtt lehetne a család, a férjemnek el kell mennie, hogy elintézzen még valamit. Hangot adok a felháborodásomnak, de ő nem húz kesztyűt.
– Tíz perc – mondja.
Aj, de ismerem én ezeket a tíz perceket… De tényleg nem több mint tizenöt, és már érkezik is.
Persze, mint lenni szokott, ráéreznek a kicsik, és húzzák az időt a végtelenségig. Amikor a legkisebbet már kétszer visszaaltattam, és a középső még az éjfél körüli „mosdóba indulásomból” is visszaparancsol, azt kívánom, bárcsak elhalasztanánk ezt a randiestet, és a férjem is úgy gondolná, hogy ideje lefeküdni. Visszabújok a fiam mellé, küzdök az elalvás ellen, de azért le-lekoppan a szemem.
Aztán egyszer csak, amikor végre úgy tűnik, feladta az aprónép, álmosan indulok a nappaliba. Három szál gyönyörű rózsával és lehűtött borral vár a csupa mosoly kedvesem.
– Nem is olyan könnyű engem megajándékozni, ugye? – kérdezem.
Egymást átkarolva, poharainkkal a kezünkben helyezkedünk kényelembe a kanapén. Koccintunk – és abban a pillanatban gyúlnak a villanyok, nyílik a szobaajtó. Felsóhajtunk mindketten.
– Folyt. köv. – kacagunk össze, s immár teljes megadással indulunk a jól megérdemelt, pihe-puha ágy felé.
korábban írtuk
A bábszínház minden korosztálynak szól (VIDEÓ)
Bár úgy kezeljük, de a bábszínház valójában nem egy, kifejezetten a gyerekeknek szóló stílus, hanem a színjátszás önálló műfaja, hangsúlyozza Lukács Emőke bábszínész A pszichológus konyhája februári epizódjában.
