A politikusok („a nőknek fontosabb az egyetem meg a karrier, mint a gyermekvállalás”), a nőgyógyászok (orvos: „ej, ej Beáta, de hát mit csinált eddig?”), a szomszédod szomszédjának a szomszédja, a keresztanyád térgye kalácsa. Mert
mindenkinek köze van ahhoz, hogy te mikor-, mennyit- és persze, hogyan szülsz.
Nálam ez úgy alakult, hogy amikor már kigyászoltam minden rossz kapcsolatot, csalódást magamból, tudtam egyedül élni magabiztosan, sőt, „pofátlanul jó menetben voltam” egyedül, akkor jött az életembe az Igazi. 36 éves koromban. Megérte várni rá, és ennek a várakozásnak minden következményét megéri elviselni. Igen, a lombikot is.
Mikor jön a testvérke?
Ábel jött a maga útján, inzulinrezisztencia és PCOS mellett is. 39 évesen estem teherbe, és pár hónap híján 40 voltam, amikor megszületett. Gyönyörű volt, tökéletes, jó szagú, puha. Egy az egyben szerelem. De nem aludt. Semennyit. Pedig puha volt. És gyönyörű. De nem aludt két évig. Amikor a túlélésre játszol, nem a tesó projekttel vagy elfoglalva. Persze már egymillióan kérdezték, hogy mikor jön a testvérke,
legszívesebben megkérdeztem volna, hogy ezt az egyet hazaviszed-e, amíg kialszom magam?!
Amikor azonban magadhoz térsz, végre emberi formád van megint, és tudsz értelmesen gondolkodni, mert már nem érzed azt, hogy egy guantanamói fogolytáborban kínoznak alvásmegvonással, elkezdesz filozofálni, hogy itt van ez a kis pulya, tesója meg nincs, egyke szegény, nincs, akivel játsszon... Felnőtt korában meg nem lesz, akivel együtt ápoljanak, ha már csurog a nyálad, így sürgősen összekapod magad, és közlöd az uraddal, hogy nincs mese: gyorsan gyereket kell csinálni, mert ti idős szülők vagytok, egyszer elpatkoltok, és
a gyerek meg egyedül marad a világban.
Nekifogtok, de nincs eredmény. Nem baj, majd lesz, gondolod. A múltkor is pikk-pakk hogy összepattintottátok. De telnek a hónapok, az évek, és semmi.
Na, én ezen a ponton úgy ébredtem egy nap, hogy legyen lombik. Mert miért ne? Nem akarok százéves koromban a ravatalon idegbajosan felülni, hogy Úristen, meg se próbáltunk mindent.
Hát próbáljunk meg mindent!
Szurik. Otthon. Magadnak. Lombikcentrumba be, kivizsgálások tömege. És akkor jön a kérdés: hány éves maga? Hááát… kb. 44 és fél. Jó fej, tapintatos orvos, nem kérdezi meg, hogy maguk meg eddig mit csináltak. De azt közli, hogy negyvenkettőn felül lombikkal is 1-2 százalék az esély. Szevasz.
Azt mondja, kivizsgálnak, és ez eredmények alapján majd eldönti, vállal-e. Szerencsés vagyok, közli az orvos, ha letakarná a korom a papíron, a hormonszintem alapján azt mondaná, 33 éves vagyok.
Hurrá, legalább belül nem vagyok ráncos!
És indul a mandula. Elmagyarázzák, hogy lesz egy stimulációs szakasz, amikor hormoninjekciókat kell beadnom magamnak, ekkor megérlelünk egy rakat petesejtet, amit meghatározott időben leszívnak. (Az első kört nekem altatás nélkül csinálták, nem mesélem el...) Utána jön a mesterséges megtermékenyítés, amikor a petesejteket egy üvegedényben összeeresztik a „katonákkal” az embriológusok, és várjuk, hány termékenyül meg. Utána jön a második szakasz, ha lett embrió, következik a beültetés. Előtte megint szurik, hogy felkészítsük a méhnyálkahártyát a beágyazódásra.
Szurik. Otthon. Magamnak. Értem.
Azt tudni kell, hogy világéletemben rettegtem a tűtől. Felnőtt voltam már javában, amikor el kellett mennem vérvételre, és vittem magammal az apukámat is. A laboráns hölgy nem akarta beengedni, megkérdezte tőlem, „hány éves maga?” Még csak 33, mondtam, nem is értettem, mit izél.
Ezzel az előzménnyel fogtam neki a hormon injekció-kúrának.
Ültem a kanapén a nappaliban, kezemben a fecskendővel, összecsippentettem az eufemikusan bőrnek nevezett redőt a hasamon – ilyenkor bezzeg bocsánatot kér az ember lánya attól a kis le nem fogyott túlélő rétegtől –, és ültem, és ültem… Jött a férjem, mondom, nem merem beadni. Azt mondja, ha rajta múlik, azzal az egy szál gyerekkel múlunk ki a világból, aki raktáron van itthon, mert
ő meg nem szúr, az biztos.
Végül 20 perc hasnézegetés után összeszedtem magam, és szúrtam. Huh, túl vagyok rajta! Na, de ebből van napi három. Heteken át. De megszokod. Tudod a célt, határozott vagy, javul a részidő. Nekem attól javult ugrásszerűen, hogy egy szép nap reggelén taxit hívtam, és mikor észrevettem, hogy megjött, akkor jutott eszembe, hogy az injekciót még nem adtam be. De a taxi vár! 40 másodperc alatt lerendeztem.
Végül megszúrtam már magam bárhol: az autóban, a nyílt utcán, a munkahelyemen, a tévében, a vágó kolléga mellett ülve, ott, ahol az időpont elért.
Szép álom lenne, ha sikerülne az első lombik, de nem sikerült. Meg a második sem. Most már elmúltam 45, közelebb vagyok a 46-hoz, de nem adom fel, hiszek abban, hogy lesz még Ábelnek tesója! Ha nem sikerült itthon, home office-ban, majd megy a lombikcentrumban.
Nyilván kapok kéretlen tanácsokat.
Még Messengeren is, olyanoktól, akikkel soha az életben nem találkoztam. Nem gondoltunk bele, hogy oka van, amiért nem jön össze? Hogy mi idős szülők vagyunk? Mi lesz azzal az ártatlan gyermekkel? Nem, persze, mi sík hülyék vagyunk, nem gondoltunk végig ezer dolgot, mielőtt belevágtunk.
Gondol az ember mindenfélét, van ezer aggálya, de van a cél. És az felülír minden félelmet.
Én egyébként nem csinálok nagy dolgot a lombikból. Simán beszélek róla, számomra nem tabu. Amikor nekifogtunk, akkor derült ki, a környezetünkben is hányan végigcsinálták, csak nem tudtunk róla. Van, akit jobban megviselt, van, akit kevésbé. Mert azért itt nem cukorkát osztogatnak, kemény hormonadagokat kap az ember. Én szerencsés vagyok, egészen jól túléltem az eddigi köröket.
Szerintem fantasztikus korban élünk, hogy már itt tart a tudomány. Olvastam, hogy van olyan egyházi ember, aki elítéli a mesterséges megtermékenyítést. Mert
miféle dolog, hogy az Isten nem engedi, hogy bizonyos nők szüljenek, de az orvosok, embriológusok ezt a tervet keresztülhúzzák?!
Tudjátok, mit mondott az én hatalmas tudású, csodálatos orvosom? Hogy ha Isten nem engedné neki, ő nem tudna babákat csinálni. Ennyi. Szóval, kor ide vagy oda, ha gyereket akartok, ne foglalkozzatok a külvilággal. A ti családotok tudja, mit szeretne, és csak ezt a célt kell szem előtt tartani. Minden más kialakul.
A kisbabás lét pedig minden perc küzdelmet megér.
Akkora öröm, mérhetetlen szeretet, csoda, hogy még meg sem született a második gyermekünk, már gyászolom, hogy egyszer elmúlik megint a fogatlan mosolyú-, összebújós-, világot kizáró babakor.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Babák kémcsőből – Ha nem jön a gólya
In vitro fertilizáció. Idegenül hangzik, ám vannak párok, akiknek ismerős a latin kifejezés. Szó szerinti jelentése: üvegben történő megtermékenyítés, de általában úgy fordítják: szervezeten kívüli. A köznyelv lombikbébi kezelésnek hívja. Ehhez szükség van egy egészséges petesejtre és egy hímivarsejtre, a kettőt találkoztatják mesterséges körülmények között, majd a kész embriót beültetik az anyaméhbe. Ám ezt az eljárást több hónapos vizsgálat és hormonkezelés előzi meg, ami rendkívül megterhelő lehet min
