Amikor kislányt vagy kisfiút nevelünk, tapasztalhatjuk, hogy milyen rejtélyes, feltartóztathatatlan, már foganásuk pillanatában kódolt erők törnek felszínre érdeklődési körük kialakulásában, játékaikban. Hogy a környezet ebbe milyen szinten tud beleszólni, azt még a tudomány is csak saccperkábé szinten tudja megállapítani, jelenleg a gének javára. Ezért tartottam először nevetségesnek, mostanra pedig már egyenesen ijesztőnek a nyugati gyermekidomítás-trendek közt egyre inkább eluralkodó uniformizáló töre

Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Régen szerelmes voltam beléd. Most már nem vagyok, másba vagyok szerelmes. Imádlak! Te vagy a legeslegjobb! Kedves Olvasó, milyen gyakran hagyják el szád ezek a szavak? Naponta? Hetente? Vagy hónapokban mérhető az előfordulásuk? Esetleg ennél ritkábban?

Edittel egy mozgássérült egyesület megbeszélésén találkoztam először: különleges harmónia ölelte körül, mosolya és derűje a környezetére is hatással volt. Azután többször is megpillantottam, ahogy a ködös Gyergyószentmiklós utcáin megjelenésével is azt üzeni: szeressétek a jelen pillanatot! A titkára voltam kíváncsi, arra a derűre, amelyet a mindennapi nehézségek közepette sem veszít el, sőt adni képes belőle másoknak is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. márciusi lapszámában jelent meg.)

Már tévében, újságban én is kiosztottam az észt, mit hogy csináljunk, hogy hasznunkra fordítsuk ezt a karantén-időt, és elfáradtam benne. Hullámzik minden, bennem is, pszichológusban, családanyában, nőben, aki egy nap alatt egyszerre kell legyen házitanító a gyerekeinek, szakácsnő, takarítónő, terapeuta, tanár, barátnő, házastárs, önkéntes, krízisintervenciós, felelős állampolgár.

Nem fenyíti, de nem is jutalmazza a gyereket az a szülő, aki a pozitív fegyelmezés technikáját alkalmazza, hanem saját jó példájával próbál nevelni. A nálunk még viszonylag új fogalomról Bruncsák Annával, a technikát tájainkon meghonosító nagyváradi Maternet egyesület alapítójával beszélgettünk, aki maga is háromgyermekes édesanya.

Egy Facebookon keringő mém jut eszembe, amelyen egy kimerült arcú nő fogja a fejét, és ez van a szövegbuborékban: „Nem hiszem el, hogy szilveszterkor éjfélig fennmaradtam, hogy köszöntsem ezt az évet!”

Emlékszem egy csoportos foglalkozásra serdülőkkel, amikor az életcélokról beszélgettünk, ki-ki megfogalmazta, milyen célokat tűz ki az életében. Sikeres érettségi, fényes karrier, anyagi biztonság, utazások, család, ilyenek szerepeltek leggyakrabban a válaszok közt. Az egyik srác egy célt írt fel a lapjára: „Úgy szeretnék élni, hogy mindig tudjam, hogy egy nap majd meghalok.”

Sokan kérdezik tőlem, hogy miben nyilvánul meg a különbség, ha egy gyerek felekezeti iskolába jár vagy világiba. Én már több mint 15 éve felekezeti iskolában dolgozom, és mindig nagy bajban vagyok, ha pár mondatba kell sűrítenem a tapasztalatokat. Az hiszem, az értékekben van a különbség. S abban, hogy van-e hit, hit Istenben.

Amióta ez az online világ ránk szakadt és eluralkodott való világunkon, azóta próbálom megfejteni magamban, hogy miért van, és meddig egészséges ez a zsigeri ellenállás bennem mind az online tanítással, mind az online terápiával kapcsolatosan.

Egyik legellentmondásosabb tabutémánk a szexualitás. Már gyerekként érezzük a felnőttek zavarát, amikor ilyesmi kerül terítékre: vagy elhessegetik, vagy kínos prédikáció-ömlesztést kapunk a fejünkre, gyanús, elhallgatásokkal, titkokkal benőtt területen lépkedünk. Milyen batyut, útravalót kapunk mi, székelyföldi, erdélyi magyar lányok, asszonyok a szexualitással kapcsolatban, amikor először érezzük meg testünk ritmusát?

„Tartsuk a távolságot egymástól!”– szól hónapok óta a félelemkeltő szabály mindenhonnan. Mert mindenki potenciális fertőző, aki veszélyes lehet rád nézve, hozzád közel kerülve, téged érintve. Ez a szabály mögöttes üzenete. Pszichológusként a járvány kezdete óta szakmai szemmel, ultraérzékeny lélekkel figyelem a helyzet, az intézkedések lelki vonatkozásait, következményeit. Sokszor ezt személyesen is megtapasztalom.

Egy évvel ezelőtti emléket ajánl a Facebook megosztásra, amiben leírom, mivel ijesztgette nagylányom a tavaszi vakáció utolsó napján első osztályos öccsét. Anna: Örs, mondjak egy igazi horrorsztorit? – vigyorog kajánul. Örs tétovázva kivár, tudja, nincs esélye kibújni a kéretlen válasz elől. Anna: Holnap suli!

Lila, kék és rózsaszínű, fénylő sztreccs biciklinadrág volt az én ideálom, mércém, kínzóm, sóvárgásom. Hogy egy napon felveszem, csillogva ráfeszül a combomra, és nem lötyög rajtam többet.

Sokszor mondják ránk, nőkre, hogy érzés-lények vagyunk, az érzéseinket könnyebben, mélyebben megéljük, viselkedésünk a bociszemű könnyes meghatódottságtól a dobhártyalyukasztó sipításig megszámlálhatatlan formát ölthet sokszor pár perc leforgása alatt. Általában azt, ha valaki az érzéseire, megérzéseire hallgat, sokan nem egy kimondottan felnőttes erénynek tartják, az a „komoly” dolog, ha valaki racionális, objektíven is mérhető kőkemény tényekkel, észérvekkel tudja alátámasztani döntését, és ennek folya

Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Hazajöttek a párjával az ünnepekre, amúgy már három éve külföldön dolgoznak. Az egyetem befejezése után mentek el, hogy gyűjtsenek pénzt közös jövőjük, házuk megalapozásához, felépítéséhez. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.

Tibi vagyok az V. B-ből. Sokat fáj a hasam. Már annyira, hogy alig tudok iskolába menni. Anyával a doktor néninél is voltunk, de azt mondta, semmi baja a hasamnak. Pedig nekem nagyon fáj, közben azt hiszik, szimulálok, de nem. Szerintem valami olyan súlyos bajom van, hogy még az orvosok sem tudják, hogy mi. Azt mondta a doktor néni, talán az iskola miatt. Ebben lehet igaza, mert nem akarok iskolába menni, olyan rossz, mindig félek.

Pszichológus vagyok. Segítő szakember. Hivatásom gyakorlása során emberi életutak, családok évtizedes története, a lelki élet rejtett mozgatórugói tárulnak fel előttem. Sok összefüggés, tanulság rajzolódik ki számomra, mint láthatatlan tintával rajzolt térkép az Élethez.

Hihetetlen, de sajnos valóság, hogy a forró, szabad nyárnak vége, pedig simán kibírtunk volna még két turnust egymás után. Bevallom, az elején kicsit meg voltam szeppenve, hogy milyen érdekes elfoglaltságokkal tudjam lekötni két, izgalmakra, élményekre éhes porontyomat, hogy ne szippantsa be őket az elektronikai kütyük mocsara.