• Fotó: Dr. Bauer Orsolya archívuma
– Február közepén hunyt el 97 éves korában Erdély első női sebészorvosa, dr. Szabó Judit. Akkoriban fehér hollónak számított egy női sebész. Most mennyire gyakori?
– A mi korosztályunkban – a szakorvosok között – ritka. De attól is függ, milyen sebészeti területet nézünk, mert van az ortopédia, a szülészet-nőgyógyászat, az urológia, a plasztika, fül-orr-gégészet, szemészet, ezek mind sebészeti szakmák, és hát van, amelyik tetszetősebb a hölgyeknek, például a sebészeti nőgyógyászat. De hogy konkrét számokat is mondjak, például tavaly és az idén is két-két rezidens lánnyal kezdtük az évet az általános sebészeten.
Az az igazság, hogy elég húzós a munkaidő. Nem tudjuk azt mondani, hogy kettőkor, háromkor vagy ötkor vége van.
Például nekem most délben éppen nincs munkám, délután azonban megint van. Kicsit kiszámíthatatlan. Ha valakinél elsőbbrendűséget élvez a család, akkor nagyon nehéz ez, hiszen egész embert igényel a család, egész embert igényelnek a betegek is. És egyszerűen nem lehetséges, hogy mindenhol 100 százalékot adj magadból.
– Mindig orvos akartál lenni? Vannak orvos felmenőid?
– Én vagyok az első orvos a családból. És még van egy fogorvos unokatestvérem. Már a középiskolában gondolkoztam ezen. Az osztályunkból többen úgy döntöttünk, hogy egy program keretében elkezdünk önkénteskedni a SMURD-nál (sürgősségi mentőszolgálatnál), hogy lássuk, milyen. És én ott rájöttem, hogy ez nekem tetszik. Igazából abból a csapatból szinte mindannyian orvosok lettünk. Akkor még szóba sem jött a sebészet. Sürgősségi orvos akartam lenni, de nagyon örülök, hogy meggondoltam magam, mert az még nehezebb, mint a sebészet. Én úgy látom, a kollégáknak szinte zéró életük van.
– Óriási dilemma hatodéven a szakágválasztás.
– Nagyon nehéz döntés, mert annyira szubjektív, hogy kinek mi felel meg. A mi időnkben még nem volt karriertanácsadás, irányváltásra való tanácsadás, mint most, hogy elmondják, mi az, ami a természetednek, a személyiségednek megfelel. Azt, hogy milyen szakágat választasz, a temperamentumhoz meg a hosszú távú elképzelésekhez is kell igazítani.
• Fotó: Dr. Bauer Orsolya archívuma
– Intuitív döntés volt a sebészet nálad?
– Megtetszett, amikor harmadéven az ún. kis sebészetet (testsebészeti tünettant) tanultunk. Az még csak elmélet volt, még műtőben sem voltam addig, de aztán elkezdtem bejárogatni, és szerettem. Bár a sebészet mindenkinek tetszik az egyetemi évek alatt, mert olyan menőnek tűnik, izgalmasnak, meg azonnal látható eredményed van. Soha nem fogom elfelejteni, amikor életemben először láttam nyitott hasat a műtőben. Az egy akkora élmény volt. Természetesen akkor nem gondolkozol azon, hogy ennek milyen következményei vannak.
– Pedig ugye egy sebész kezei között akár meg is halhat egy ember…
– Ahogy telik az idő, meg kell tanulni kezelni ezeket a helyzeteket. Minden műtétnél ott lebeg annak a lehetősége, hogy meghal a páciens, és ha nem is mindig érezzük vagy tudatosítjuk, de stresszelünk ezen folyamatosan, hiszen emberi életekről van szó.
Sajnos nincs a kórházakban egy olyan pszichológus, terapeuta, aki az orvosokkal foglalkozna, pedig fontos lenne a mentális egészségünk miatt.
Ezt most mindenki úgy dolgozza fel, ahogy éppen jónak látja. Én szerencsés helyzetben vagyok, mert a férjem is sebész, úgyhogy vele ezeket megbeszélem. Nekem még jót tesz a séta, a friss levegő.
– Szerinted milyen kell legyel egy jó sebész?
– Az első dolog, ami eszembe jut, az a kreativitás, mert vannak könyvek, standardok, amelyekből megtanuljuk, mit hogyan kell, azonban a helyi anatómia nagyon befolyásolja a helyzetet. A mellpatológiánál például, amivel én foglalkozom, és azon belül a mellrekonstrukciónál néha a standard rajz nem elég, azon kívül még egy kicsit a kreativitást is jó használni. Persze fontos a türelem is, a jó kommunikációs készség, és hogy tudjon csapatban dolgozni. A jó sebész szerintem jó csapatjátékos, aki együtt dolgozik a sebészeti csapattal: az asszisztensnővel, az altatóorvossal, és így tovább, a teljes műtős személyzettel. Mindenki egy nagy egésznek a része. A manualitást, a kézügyességet nem feltétlenül sorolnám ide, mert az sokkal könnyebben fejleszthető, mint mondjuk az, hogy legyél türelmes. A manualitás gyakorlat kérdése, a csomókat addig gyakorlod otthon, ameddig jó lesz.
– És te is ezt addig csináltad, amíg „fokhagymaszagú” nem lett?
– Persze. Varrtam, öltöttem a csomókat.
– Mit kell még gyakorolni?
– Rengeteg mindent. Én nagyon ambiciózus voltam, és vagyok, és erre egy nőnek fokozottabban szüksége van, mint egy férfinak, mivel
nem tagadhatjuk le, hogy van nemek közti megkülönböztetés. Én mindig bizonyítani akartam, és úgy éreztem, ötször annyit kell dolgoznom, mint a férfi kollégáimnak, hogy ugyanott legyünk, vagy ugyanazt az elismerést kapjuk.
Mindig igyekeztem témában lenni, elolvasni a legújabb cikkeket, napirenden lenni a legújabb procedúrákkal. Ezért is döntöttem úgy – bármennyire is szeretem a sebészetet –, hogy kiválasztok egy olyan ágat belőle, amin megyek, mert nem leszek képes mindenből a maximumot hozni. Így született meg a nagy szerelmem a mellpatológiában.
– Most csak azzal foglalkozol?
– Nem kizárólag, mert nem fogok visszautasítani egy sérves beteget, de főként ezzel. Igazából a műtéteken kívül van kompetenciám ultrahangra, mert a mellsebészetet nem lehet ráhúzni csak a sebészeti munkára, hanem ott van a diagnosztika része is. Ehhez elengedhetetlenek az ultrahangos vizsgálatok, a biopsziás mintavételek. Na meg a prevenció, és ahányszor lehet, mindig megragadom az alkalmat, hogy beszéljek egy kicsit róla, mert fontos felhívni a figyelmet a szűrésekre. Ugyanakkor a műtétek mellett, ahol foglalkozom jóindulatú és mellrákos megbetegedésekkel is, mell- és nyirokcsomó eltávolítással, ott van a rekonstrukciós sebészet, vagyis amikor indokolt esetben
a plasztikai sebészekkel közösen meg tudjuk csinálni rögtön a melleltávolítás után a rekonstrukciót, a helyreállítást. Ez nagyon fontos lelkileg a nőknek,
mert nagyon meg tudja viselni őket, ha a betegségtől megszabadulva mell nélkül ébrednek, ami nemcsak meghatározza a nőiességet, a szexualitást, de a hiányát gyakran úgy élik meg, mint egy végtag hiányát. Úgyhogy a rekonstrukciót nagyon szívemen viselem.
• Fotó: Dr. Bauer Orsolya archívuma
– Említetted, milyen volt, amikor először ott láttál nyitott hasat, de melyik volt az első műtét, amin te is részt vettél?
– Az első műtéteimről, amin sebész rezidensként vettem részt, és bár már nem voltam újonc a műtőben, a stressz meg az izgalom jut eszembe. Merthogy elájultam. Leesett a vércukorszintem, és a főnököm ki kellett vigyen a műtőből (nevet). Borzasztóan szégyelltem magam, és a professzor úr nagyon aranyos volt, mert mondta, hogy nyugodjak meg, mindenkivel előfordul. De hozzátette: ezután reggel enni kell, ez szabály a sebészetben. Szóval, azóta reggelizek.
– És az első, ahol már te voltál a nagybetűs sebész?
– Az első műtétem egy sérvműtét volt, és nagyon stresszes voltam, pedig tudtam a lépéseket. Az izgalomtól a bokámig leizzadtam.
– Tényleg minden műtéthez van egy bizonyos forgatókönyv?
– Igen. Van egy forgatókönyv, hogy ezzel kezdjük, így oldjuk meg, így végződik. Ezt meg kell tanulni.
– És ha nem tudod hirtelen a következő lépést?
– Jaj, biztos, volt ilyen! Főként az elején… De aztán az ott levő tapasztalt főorvosok, sebészek, akik akkor nekem asszisztáltak, kisegítettek. Volt, hogy mondták, hogy ha én most a te helyedben lennék, akkor én most azzal folytatnám… Egyébként nagyon szeretek tapasztalt műtősnővel dolgozni, aki annyi műtéten asszisztált már, amennyit én összesen nem láttam. Ők becsukott szemmel is tudják, mi a következő lépés, és rögtön adják a műszert, amiből már rájössz, hogy mi következik.
– Hogyan tud egy orvos órákon át a műtőasztal mellett állni?
– Én például ülni szoktam, székről operálok. Kényelmesebb, de azért ne egy fotelre gondolj (mosolyog). Persze van olyan műtét, amit nem lehet ülve elvégezni. Egyszer lefotóztak, hogy úgy állok a műtőasztal mellett, mint egy balerina, az egyik lábamat fölteszem a másikra.
A leghosszabb műtétem, amit én csináltam, az 6 és fél óra volt, és amelyiken én asszisztáltam, az szinte tíz óra.
Fontosnak tartottam mindig, hogy legyen valamilyen testmozgás az életemben: úszás, bringa, edzőterem, szaladás, pilates jóga – igazából bármi lehet. A mozgás fontos.
– Van rituáléd műtét előtt?
– Nagyon különleges rituálém nincs. Igyekszem mindig reggelizni, hogy az ne befolyásolja a döntéshozó képességemet, és fontos, hogy legyek pihent. Amit elvárok, hogy ne legyen nagy zaj a műtőben. Halk zene mehet, de nem szeretem ha sok a háttérzajt vagy a plusz beszélgetést addig, ameddig fontos döntéseket kell hozni. A műtét vége felé, amikor már csak kötözni kell, akkor mehet a csacsogás.
– Határozottnak is kell lenni, a műtőben te vagy a főnök.
– A sebész a főnök a sebészeti döntéseknél. Akit már műtöttek, tudja, hogy van egy kis paraván a páciens fejénél. Azt mi lírának nevezzük. És
a líra egyik felén a sebész a főnök, a másik felén pedig az altatóorvos. Ő el kell altassa és életben tartsa a beteget, ameddig mi elvégezzük a sebészeti beavatkozást,
és akkor utána újra ő következik az ébresztéssel.
• Fotó: Dr. Bauer Orsolya archívuma
– Van olyan műtét, ami nagyon emlékezetes számodra, akár a beteg visszajelzése miatt?
– Például az első olyan mellműtétek egyike, ahol a páciensnek a saját szövetéből rekonstruáltuk a mellét, eltávolítottuk a daganatot. Úgy nevezik ezeket, hogy onkoplasztikai beavatkozások. Nagyon szép és látványos eredményt értünk el, és a páciens annyira boldog volt. Azt mondta, hogy 30 éves kora óta ilyen jól nem nézett ki a melle, és ő nagyon hálás volt ezért, úgyhogy ilyenkor rájössz, hogy érdemes ezt csinálni.
– Te miért szereted a sebészetet?
– Mert van benne elégtétel. Olyan dologgal foglalkozom, amiben hiszek, és szeretem azt hinni, hogy jobb életminőséget biztosíthatok egy betegnek azzal, ha ilyen vagy olyan típusú beavatkozásokat végzünk el rajta. Szerintem fontos lenne a női dolgokkal női orvosoknak foglalkozni, hiszen másképp beszélgetünk, másképp értjük meg egymást.
Rengeteg kitűnő férfi kollégám van, de egy férfi soha nem fogja megérteni a premenstruációs szindrómát, nem fogja megérteni, hogy mi az, hogy mellfájdalom.
Nem fogja megérteni, hogy milyen az, ha húzódik a mellem. Ugyanúgy, az összes tiszteletem a férfi nőgyógyászoknak is, de a férfi nőgyógyász nem tudja, milyen terhesnek lenni, szülni. Valószínűleg ezért is érzem úgy, hogy megbíznak bennem a páciensek, azért, mert igazából megértjük egymást. Én mindenáron igyekszem a betegek mellét megtartani, amennyiben lehetséges, és talán ez fontosabb szempont nekünk, mint a férfiaknak.
– Az, hogy az ember milyen szakmát választ, szerinted sorsszerű vagy inkább döntés kérdése?
– Szerintem döntés kérdése. Hogy jó vagy rossz döntés, akkor még nem tudjuk. Ma épp egy kolléganőmmel arról beszéltünk, hogy ha újrakezdenénk, akkor csinálnánk-e ugyanezt. Ha ezzel a fejjel kellene válsztani, akkor nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt az utat választanám. Én az orvosis diákoknak is azt szoktam mondani, ahhoz, hogy a döntés jó legyen – mert megkérdezik, mi alapján válasszanak –
a legfontosabb az, hogy szeresd, amit csinálsz, mert 35 éven keresztül nem lehet azzal foglalkozni, amit nem szeretsz.
Jó lenne, ha lehetne újratervezni egy idő után, és ne legyen ez gond. Szerintem semmi szégyen nincs abban, ha rájössz, hogy amivel foglalkozol, az mégsem fekszik, túl megterhelő lelkileg, túl megterhelő fizikailag. És akkor változtatni kell és kész. Szerencsére a mai fiatalokban ez inkább benne van. Könnyebben tudnak váltani.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Dulf Éva: Mindig lehet többet, jobbat
A kincses város szülötte, aki mérnöki tanulmányokra adta a fejét. A Kolozsvári Műszaki Egyetemen azonban nemcsak diplomát szerzett, hanem megtalálta a maga számára az igazi szakmát is. Évek óta az intézmény professzora.
