• Fotó: Dóczy Ildikó archívuma
– Mennyire sűrűek a napok egy kőfaragó műhelyben?
– A mai nap (egy októberi, pénteki nap) különösen mozgalmas volt. Érkezett egy kamion, amelyet meg kellett pakolni, és jött hozzánk a műhelybe egy szobrász egy bronzszoborral, amelyet össze kellett próbálnunk a talapzattal. Nagyon sok kőtalapzatot készítünk műemlékekhez, szobrokhoz. Szóval, a mai nap kivételes volt ilyen szempontból, hogy „érdekesebb” munkával is foglalkoztunk, mert a kőfaragó műhelyben ma már nem folyamatos a kőfaragás, sőt, azt kell mondanom, hogy
a kőfaragás ma már a szó szoros értelmében nem is faragás, hanem gépi vágás, csiszolás.
Kevés a kézimunka, az a típusú kőfaragás, ami az emberek fejében él, hogy vésővel és kalapáccsal faragjuk a követ. Csak néha kerül egy-egy delikátesz munka, ami tényleg kézi kőfaragást igényel.
– Milyen esetekben alkalmazzák a kézi kőfaragást?
– Amikor azt géppel nem lehet elvégezni, amikor egyedi dolgokat kérnek. Általában emlékműveknél szokott ilyen jellegű kérés lenni, vagy olyan sírköveknél, ahol ragaszkodik a megrendelő egy olyan rusztikus mintához, amit a gép nem tud elvégezni. Ez nem sok, évente tíz-tizenöt ilyen megrendelés érkezik hozzánk, ahol a míves, díszes ornamentikát szeretnék, hogy érvényesüljön a kövön.
– Gondolom, azért Ildikó még látott több ilyen kőfaragást édesapjától, nagyszüleitől…
– Igen, láttam. Viszont édesapám, amikor huszonévesen megalapította a vállalkozást, és elkezdte ezt a szakmát gyakorolni, már megépítette az első kővágó gáterét, hogy felgyorsítsa a munkafolyamatokat. Ő már gépesített. Az én gyermekkori emlékeimben ott van a kőgáter, a körfűrész gyémánt vágótárcsával, ott vannak a csiszológépek, a légkalapácsok.
– Belenőtt ebbe a kőfaragó életbe?
– Pontosan. A kommunizmus idején kötelező volt emeletes házat építeni, ha már valaki házat épít, és apukám az alsó szintre tette a műtermét, ugyanis ő szobrász volt, és a műterem mellett ott volt a gépház – így hívtuk. Ott kapott helyet a gáter és a kővágó cirkula, a csiszológép, és
én már óvodásként mindig azt hallgattam, hogy megy a gáter, vágja a követ, vagy hogy éppen vésik bele a betűket a kőbe, és hallatszott az a ritmusos kopogás, hogy: kop-kop-kop.
Ott nőttem fel a gépek között lényegében. Amikor lementem az udvarra, apukám mindig hívott, hogy „Gyere, fogd meg ezt, add ide azt a szerszámot, gyere, segíts…” Én meg szívesen tettem.
– Bár nem veszélytelen a kövek között játszani…
– Nem, de nekünk az volt a játszótér. Ott lófráltunk a kövek között a nővéremmel, mert nagy kőtömbök voltak mindig az udvarunkon. Vannak olyan fotóink, hogy ülünk ketten a nagy kőtömbökön, amelyekre folyamatosan felmásztunk. Még egy nagy daru is volt az udvaron. Nagyon izgalmas volt ez gyermekként, és nekünk ez volt a természetes.
– Mennyire volt egyértelmű az, hogy ez lesz az Ildikó útja?
– Tanítóképzőt végeztem, és az volt a terv, hogy tanítónő leszek. De közben érdekelt, hogy apukám mit csinál, hová megy. Külföldi vásárokra jártunk, emlékszem, tizenhat éves voltam, amikor egy németországi kőipari vásárra készült, és mivel elég jól beszéltem németül, kérte, kísérjem el, fordítsak neki. Utána mindig mentem vele, és
láttuk a külföldi vásárokon, hogy mekkora lehetőség van benne, mekkorát fejlődött a Nyugat ebben az iparágban, és kezdett egyre jobban érdekelni engem is.
Utána elég hamar megszületett a döntés, hogy szeretném továbbvinni a vállalkozást, és közgazdasági egyetemre mentem, hogy legyenek meg a gazdasági és pénzügyi ismeretek, amiben édesapám kimondottan rosszul állt. Ő a szakma embere volt, azt a legmagasabb szinten művelte, és akkor így maradt rám a többi része.
• Fotó: Dóczy Ildikó archívuma
– Úgy tudom, fontos volt, hogy legyen kontinuitás, hisz egy többgenerációs kőfaragó családról beszélünk.
– Édesapám anyai nagyapja Fiuméből érkezett mint kőfaragó, amikor építették a vasutat, de valamikor még az ő szülei Segesvár környékéről mehettek ki Fiumébe kikötőt építeni. Szóval, az én dédapám, Balázs József így érkezik ide Csík környékére, és marad aztán itt. Neki pecsétje is volt mint felszabadított mesternek, amin az állt: Balázs József kőfaragó. Tőle tanulják el a szakmát többek között a Dóczy fiúk, köztük nagyapám is, majd édesapám is, aki kőszobrász lesz. Persze dolgozik más anyagokkal is, de gyermekként belenő a kőfaragásba, zsigerileg megy neki, hogyan kell elhasítani, faragni egy követ.
– Lányként ön mennyire leste el ezt a mesterséget? Tud mondjuk követ hasítani?
– Nem próbáltam soha, de azt szoktam mondani, hogy elméletben mindent tudok. Tudom, melyik munkafázis melyiket követi, de fúrógépet soha nem fogtam, és daruval sem teszem fel a követ az asztalra. Az az igazság, ez nem nőnek való munka, ez kemény fizikai munka.
Még férfiból sem mindegy, hogy ki végzi, mert nem mindenki állja meg a helyét ebben a szakmában.
A vállalkozásnak én kimondottan a „női” részét végzem: rendelésfelvétel, munkafeladatok leosztása, számlázás, leszállítás, de ismernem kell a munkafolyamatokat, mert amikor bejön valaki, nekem tudni kell, milyen gépeink vannak, mit tudunk, vagy mit nem tudunk technikailag kivitelezni. Aztán végigkövetem az egész munkafolyamatot, de a termelésben nem veszek részt. Kivéve a műemlékekhez, sírkövekhez én tervezem meg a feliratokat, a vágógépnek én írom a programot, ha valamilyen organikus görbét, profilt kell vágnia.
• Fotó: Dóczy Ildikó archívuma
– Gondolom, vezetőként fontos, hogy ismeri a munkafolyamatokat, hogy minden mögött ott van a tudás, amit édesapja mellett felhalmozott, hiszen így nagyobb tisztelettel fordulnak ön felé az alkalmazottak is.
– Elfogadnak vezetőnek, de ennek a legfontosabb feltétele az volt, hogy tudom, miből áll a munkájuk, hogy mit lehet megvalósítani, és mit nem. Ha pedig valamiben nem vagyok biztos, akkor egyeztetek velük. Megkérdezem: Fiúk, mit szóltok hozzá? Kikérem a véleményüket, és ilyenkor megy az együttgondolkodás.
– Női vezetőként mi volt eddig a legnehezebb, amivel meg kellett birkóznia?
– Például, hogy nem igazán voltam gyermeknevelési szabadságon, csak papíron. Mindhárom gyermekem születése után dolgoztam, nem tudtam megengedni magamnak, hogy valakit a helyemre tegyünk, már csak azért sem, mert annyira komplex az a feladat, amit végzek, hogy nehéz részfeladatokra leosztani. Így én dolgoztam, s a gyermekek mindig itt voltak velünk a műhelyben, mert a férjem is itt dolgozik.
A gyermekeink is belenőnek ebbe az életbe. A legkisebb például már háromévesen szó szerint törte a követ vésővel és kalapáccsal.
Ami még nehéz periódus volt, az talán az volt, amikor kezdtem átvenni a vezetést. Sokáig tartott, hogy elfogadjanak nőként vezetőnek. Az sem segített, hogy mindig fiatalabbat mutattam a koromnál, és amikor bejött egy megrendelő, hogy a főnökkel szeretne beszélni, néztek nagyot, hogy én vagyok a főnök. És bizony 99 százalékban férfi megrendelőink vannak, férfiakkal kell tárgyalnom, ők viszont keresnék a férfi partnert, amire én vagyok a meglepetés. Szerencsére ebben édesapám, amíg élt, sokat segített, küldte a megrendelőket, hogy Menjenek, tárgyaljanak a lányommal…
• Fotó: Dóczy Ildikó archívuma
– Ebben a nagyon férfias szakmában egy női vezetői erő mit tud hozzáadni a munkához?
– Szerintem az az előnyöm, hogy hamar ráérzek, mit akar a megrendelő. Sokszor láttam olyan tárgyalásokat, amikor két férfi, édesapám és a megrendelő elbeszélt egymás mellett, mert nem értették, mit akar a másik. Nekem kellett fordítani, pedig mindketten magyarul beszéltek (nevet). Nagyon vicces helyzetek voltak... Szóval, ez az empátia talán az, amit én hozok.
– A kőfaragó műhelyükben készülnek sírkövek, emlékművek, talapzatok, fal- és lépcsőburkolatok stb. Miből érkezik a legtöbb rendelés?
– A legtöbb a sírkő, valamint a fal- és lépcsőburkolat. Számunkra fontos, hogy jelen legyünk az építőiparban is, mert így egész évben van munkánk. A sírkő szezonális dolog, csak nyáron lehet dolgozni, mert a betonozás, az állítás csak jó időben lehetséges, merthogy beton alapot kell önteni, ragasztani, helyrerakni, és ez nyári munka.
– A sírkövekre Ildikó vési rá gép segítségével a feliratokat?
– Én készítem el a sablont, utána homokszóróval „kivésik”. Ezt én szeretem csinálni, mert sok apró részletre kell odafigyelni, kiemelten arra, hogy minden felirat helyes legyen, megfelelő betűtípus, megfelelő tördeléssel.
• Fotó: Dóczy Ildikó archívuma
– Van-e olyan munka, amire szívesen emlékszik, ami nagyon kedves az ön számára?
– A legutóbbi munkánkat nagyon szerettem. Itt, Csíkszeredában a Petőfi utca végén a Magyar Ügyek Házához készítettük a kőburkolatot. Nagyon jó volt az együttműködés, egy kompromisszummentes munka volt. Az épület lábazatához készítettük a kőburkolatot, ami egy szellőztetett kőfal, és azt egy nagyon érdekes kőpárkánnyal zártuk le. Voltak lépcsőfelújítások is bent, beltéri burkolatok.
A kedvenc munkáim amúgy mindig az emlékművek, a szobortalapzatok. Ilyenek Csíkszeredában a Márton Áron Gimnázium előtti szobortalapzatok vagy Sepsiszentgyörgyön a sárkányölő Szent Györgyé,
az 56-os emlékmű, amit nemrég felújítottunk, Szépvízen a Szent László-talapzat, de ott vannak a legújabbak is, amelyeket már édesapám halála után készítettünk, például Szatmáron egy Petőfi-szobor talapzat, ami óriás méretű, és nemrég vittünk Aradra két szobortalapzatot, most pedig viszünk egyet Bajára, Türr István szobrának talapzatát. Pont ezzel bíbelődtünk ma. Aztán van egy-két síremlék is, ami nagyon emlékezetes…
– Azt mi teszi emlékezetessé?
– Például amikor egy régit össze kell hozni egy újjal, amikor nem bontják le a nagyon-nagyon régi sírkereszteket, hanem azt mondják, tegyünk mellé egy újat, de úgy, hogy hangulatában, ízlésvilágában passzoljanak. Sajnos sokszor a régi kereszteket inkább leveszik, félreteszik a templomok falai mellé – jó esetben, mert még az is jó, ha félreteszik, minthogy betörjék és belebetonozzák mondjuk az alapba, s azzal tulajdonképpen megsemmisítik a saját történelmünket. Nemrég volt egy munkánk, ahol a régi mellé újat kértek, és olyan szépre sikeredett, és olyan hálás volt a megrendelő.
Nagyon szeretném, ha felírnánk a sírkövekre az elhunyt szakmáját, azt, hogy hová való, a nőknél a lánykori nevet, mert úgy többet mesélnek ezek a kövek az elhunytról az utókornak.
Gondoljunk bele, hogy száz év múlva valaki olvasni fogja, és akkor ezek a sírkövek beszélnek. Elmondják, hogy honnan jött az illető, hová valósi, mi volt a szakmája: mérnök, tanító vagy szabómester, családorvos, vagy épp egy idézet van rajta… A szüleim sírkövére mi felírtuk, hogy édesapám kőszobrász volt, és édesanyámnak a származását.
• Fotó: Dóczy Ildikó archívuma
– Ildikó, mi a terv, szeretné, ha ez a mesterség tovább menne a családban?
– Terv nincs. Úgy gondolom, minden gyermek csinálja azt, amit ő szeretne, nincs semmiféle kényszerítő erő. De azt elmondhatom, hogy a legkisebb gyermekem kimondottan fogékony rá, érdekli is a szakma, sőt, a nagyot is érdekli. Aztán, hogy merre alakul a történetük, majd meglátjuk.
Ha folytatják, ők lesznek az ötödik generáció a kőfaragó családunk történetében,
és az már nyugati viszonylatban, ott, ahol nem volt kommunizmus, és így több generációs cégek vannak, ott is komoly számot jelent ez az öt generáció, az ükapa, a dédapa, a nagyapa is kőfaragó volt, majd az édesapa is, és ő is kőfaragó lett.
