De ki fogja megkapálni a földet? A korábbi segítségem ugyanis egyik napról a másikra, váratlanul odalett. Hát a kaszálással mi lesz? Fel fogja vetni a gaz a csaknem harmincáras kertet. A „van”-nal baj van – tartja a székely. Érti ezt arra, hogy minél több bennvalója, földje van az embernek, annál több feladat társul hozzá – a teendők súlyának nyomását a lelkén érzi az ember.
Nagyobb bajunk ne legyen!
Az álmodozás, tervezgetés hosszú hónapjai alatt sokszor elméláztam, érdemes-e ennyi évet, energiát és pénzt fektetni egy százhatvan éves parasztház megmentésébe? Gondok nélkül nézhetném a tévét, egy kényelmes, városi kanapén fekve. Ha továbbra is ilyen ritmusban keresem a pénzt, kábé hatvan leszek, mire elkészül, talán élvezhetem vagy húsz évet. De
nincs, aki tovább álmodja, örökölje…
Ükanyánk Bécsben szolgált – mint a székely lányok többsége. Tizenévesen elmentek egy nagyvárosba, Brassóba, Bukarestbe, Pestre – esetünkben Bécsbe –, s ősztől tavaszig, éveken át háztartási munkát végeztek. Apai dédapánk anyja azonban gömbölyödő hassal tért haza szülőfalujába az 1800-as évek második felében, állítása szerint a Habsburg gazdájától megesve. Mára már senki nem emlékszik, hogy s mint történt az eset,
tény azonban az, hogy családunk ezen ágát „Habsburg” ragadványnévvel említi a székely falu népe.
Az állítólagos Habsburg-fattyút szíve alatt hordó leány hazatérve férjhez ment, dédapánk – s utána az 1910-ben született nagyanyánk és két lánytestvére is – már a László vezetéknevet viselte. A családi legenda szerint azonban a Habsburgok kifizették a megesett székely lányt – bár azt nem tudni, hogy babakelengyére szánták vagy csupán az ükmama száját fogták be vele. A pénzből aztán megvették a falu egyik legszebb házát, s évekig kocsmát működtettek benne…
Jó barátom gyerekeit vittem egy novemberi napon az ősöktől örökölt kertbe.
Kutyáztunk és hecserlit szedtünk, az ősz virágaiból gyúrtunk aprócska „műalkotást” az 1863-ban épített gerendaház mellett. De valami mélyre rejtett szomorúság is zelegórkodott bennem: negyven tavaszom elmúlt, és bár – jobb híján – magam mondtam le a gyermekvállalásról, nem lesz, akinek továbbadnom a felmenőktől hozott és szorgosan (újra)tanult értékrendet. Az ősök tiszteletét, a szeretettel körül ült asztalt, a népi tudás bölcsességét, a székely falusi rendet…
Akkor még nem tudtam, hogy sarjad már a Teremtő kegyelme bennem:
a mindent újratervező örökös, a múlt- és jövőmentő szerelemgyermek. (Bár a székelyföldi köznyelvben a leány nem gyermek – igencsak beszédes.)
Az élet írja a könyvet és a könyv az életet. A házmentés igaz meséjét ígértem tavaly: ma sem tudván, merre alakul a történet. „Élet kell az életbe, tenni és teremteni akaró ember” – írtam le akkor, több mint egy éve… Életnek hívják ugyanis a falusi bennvalókat máig, sok helyen a térségben. Ma pedig? Puha pillangó szárnyaként verdes az új élet a testemben, a tervezett teraszfedés helyett nyárra babaszobát követel, s már ő írja a könyvem…
Folyt. köv. hamarosan.
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
A házmentés történetének előzményei itt olvashatók:
korábban írtuk
Mi marad, ha (f)eladod az álmod?
Aki építkezett valaha, tudja, teljességgel kizárt, hogy minden a terv szerint haladjon. Mindig van egy váratlan csavar, egy legyőzhetetlennek tűnő akadály, egy szívhalálként ható árulás – minden dramaturgiában kötelező tartalom. Ugyancsak kötelező „tartozék” a feladás szele, az újratervezés és kezdés, sokszor. A házam történetében is elérkezett egy ilyen pont.
korábban írtuk
Csodák márpedig vannak
Négy éve posztoltam ezt a képet. Akkor még egy senkinek sem kellő, huszonéve parlagon hagyott föld volt a most nagy becsben tartott kertem. Kaszálta ugyan egy szomszéd, de mi, a városi unokák semmit sem kezdtünk vele. Itt akarok megöregedni – írtam akkor, ám mint nagyon távoli álom lebegett előttem. A falura költözés ugyan még ma sincs közel, de csodás érzés látni, hogy az álom látványosat haladt a beteljesedés fele.
korábban írtuk
A félelem semmiképp sem győzhet
Pompás állapotban voltak a gerendák – a 160 megélt esztendő ellenére. 1863 – díszelgett a felirat a pincebejáratnál, amikor a tanácsadóimat is vittem. Merthogy „gyönge” nőként nem hozhattam meg a döntést, szakértőket hívtam a bontásra váró házikó szemrevételezéséhez.
korábban írtuk
Mi marad, ha (f)eladod az álmod?
Aki építkezett valaha, tudja, teljességgel kizárt, hogy minden a terv szerint haladjon. Mindig van egy váratlan csavar, egy legyőzhetetlennek tűnő akadály, egy szívhalálként ható árulás – minden dramaturgiában kötelező tartalom. Ugyancsak kötelező „tartozék” a feladás szele, az újratervezés és kezdés, sokszor. A házam történetében is elérkezett egy ilyen pont.
