Viselkedési problémákkal kerül hozzám egy elsős kisfiú. A szülők a közelmúltban váltak el, nem volt ez barátságos mérkőzés, érteni vélem a probléma gyökerét. A fiatal anyuka előzőleg szinte végeérhetetlenül sorolta a gyermek „bűneit”: nem fogad szót, hisztis, verekedik a testvérével, engedetlen a tanítóval, az osztályban is csak piszkálja a gyerekeket, nem jó neki semmi. Én is azt gondolom, hogy nem jó neki ez így, ahogy most van, de nem akarok megalapozatlan véleményt formálni. Jön a gyerek, ismerjük egymást az oviból, értelmes, okos kisfiú, hamar a tárgyra térek:
– Tudod, miért vagy itt? – kérdezem óvatosan.
– Igen, tudom. Mert nem fogadok szót.
– Mikor nem fogadsz szót?
– Sokszor…
– Elmesélnél egy ilyen esetet?
– Hát tegnap, amikor kellett volna induljunk angolórára, akkor én nem öltöztem.
– Értem. Volt még ilyen?
Kiderül, hogy
– Nem szereted az angolt? – kérdezem.
– De szeretem.
– És a többit?
– Mindeniket szeretem.
– Akkor miért nem akarsz mégse menni?
– Azért, mert sosincs időm játszani…
A játszó gyerek jobban tanul
Pedig a játék létfontosságú egy ilyen korú gyermek esetében. Nem túlzás ez. Ha nem játszhat szabadon, irányítatlanul, saját képzelete útján szárnyalva, ha nem játszhat a szabadban, a levegőn, fák és bokrok közt naponta, nagy eséllyel hosszú távon a mentális egészsége bánja. A játék ugyanis nem pusztán szórakozás, a játék élményfeldolgozás, figyelemösszpontosítás, elmélyülés, kapcsolódás és annyi minden még!
ha ebből nem kap „eleget” a gyermek, a tanulása is felszínes lesz, céltalan és unalmas.
Tudjuk, hogy a 21. század legfontosabb készségei a kreativitás, a komplex problémamegoldás, a kritikai gondolkodás, az érzelmi intelligencia, az együttműködési készség, a tárgyalási készség, a megalapozott döntéshozás készsége, a rugalmas gondolkodás. Minden másra ott van a mesterséges intelligencia. Mindenik felsorolt készség magától, szinte észrevétlenül fejlődik a játékban. Ha a gyermeknek van ideje ezt megtapasztalni, ha van idő egyedül és másokkal eleget játszani.
Sokszor látom azt a nálam megforduló gyermekeken, hogy nem tudnak játszani: sóvárogva veszik elő a játékokat, de a játékok nem kelnek életre a kezük közt, a sok program és szervezett tevékenység elaltatta a fantáziát.
– Szoktatok anyával, apával játszani? – kérdezem ilyenkor.
– Az én anyukám, apukám nagyon elfoglalt, nincs ideje játszani. Tudod, nem olyanok, mint te, ők komoly, rendes felnőttek. Te nem szoktál dolgozni? – érdeklődnek őszintén.
A szülinapra, karácsonyra kapott játék sokszor porosodik a dobozban, sokkal egyszerűbb valamilyen készüléken benyomni az on gombot egy zsúfolt hétköznapon. A Princeton Egyetem legújabb kutatása arra világít rá, hogy
Miközben egymás szemébe néznek, azon agyterületeik aktiválódnak és működnek szinkronban, amelyek a világ működésének megértését segítik. A csecsemők, akikkel játszanak a szüleik, már ilyen zsenge korban gyakorolják az ok-okozati viszonyok megértését, egy történet követését, a tervezést, amelyek a későbbi tanulási folyamatok szempontjából elengedhetetlenek. Külön érdekessége a kísérletnek, hogy rámutatott arra, hogy a babák nem csupán reagálnak a szülőre, már a preverbális szakaszban képesek „irányítani” az interakciót, vagyis a játékot és a beszélgetést. A magasabb rendű, homloklebenyi funkciók korábban fejlődnek tehát, ha van közös játék és szemkontaktus.
De a játéknak később is fontos szerepe van a gyermekkor (és a felnőttkor) folyamán. Mert van, amit a gyermek nem tud szavakkal kifejezni. Ám a játékában megmutatja nekünk, ha érzi, hogy biztonságban van érzelmileg, és komolyan vesszük őt.
kevésbé fog szorongani, kevésbé lesz agresszív, és lehet, hogy még a pszichológust is sikerül megspórolni. Egyszer egy kis páciensem azt mondta nekem:
– Én nem azért járok ide, hogy beszélgessünk!
– Nem? Hát miért jársz ide? – kérdeztem.
– Azért, hogy játsszunk!
Megértettem. „Nyelvet” váltottam. A gyermekkor anyanyelvén választékosan fejezte ki magát, és később eljött az az idő, amikor már szóban is sikerült.
Néhány éve meglepődve tapasztaltam, hogy a mesélés fontosságára társadalmi célú hirdetésben hívják fel a szülők figyelmét az egyik tévécsatornán. Ugyanezt az együttjátszás érdekében is megtehetnék a szolgáltatók. Lehet, hogy egy ilyen reklám sok pénzbe kerül, de a játék kimaradása miatt egészen biztosan sokkal többet fizet a társadalom.
Csaknem negyven év pedagógusi pályafutásom alatt az oktatásban is hatalmas változásokat tapasztalhattunk. Jelentősen más lett a gyerekanyag, a szülők és diákok viszonyulása az iskolához, követelményekhez, tanuláshoz.korábban írtuk
Demeter Melinda: A generációknak kölcsönösen tanítaniuk kellene egymást
