A történet főhőse egy középkorú nő, Jocelyne, aki egy rövidáruboltot vezet egy francia kisvárosban, Arrasban, és egyszerű életét éli. Bár a mi szemünkben szürkének és unalmasnak tűnhet ez az élet, Jo mégis boldognak mondja magát, és rá-rá mutat ennek az életnek az apró örömeire. Mindeközben nem titkolja a fájdalmas, keserű oldalát sem.
Jo nem áltatja magát: „Mindig hazudunk magunknak. Én például tudom, hogy igazából nem vagyok szép. A szemem nem kék, a férfiak nem látják meg benne magukat, nem akarnak elmerülni benne…(...). Az a fajta nő vagyok, akinek másfél ülőhely kell. (...) Csinosan felöltöztem, kék ruha volt rajtam aranyozott övvel, egy Dior-utánzat; ő pedig le akart feküdni velem. És a bókjai bizony le is vettek a lábamról. Látják, mindig hazudunk magunknak. Mert a szerelem nem bírja elviselni az igazságot.”
A mű alcíme, „A nők megérzik az ilyesmit” végig sejtetni engedi, hogy valami drasztikus fog történni Jo életében, ami akkor változik meg gyökeresen, amikor egy hatalmas összeget nyer a lottón.
Bizonyára mindenki elgondolkodott már azon, hogy mihez kezdene az életben, ha bármit megvehetne, amit szeme-szája megkíván. Jo is így van ezzel, és elkezd listákat írni azokról a dolgokról, amikre vágyik. Ajánlom, hogy készítsenek Önök is egy-egy listát, kedves olvasók arról, amire vágynak. Egyet a könyv elolvasása előtt, és egyet utána. Kíváncsi lennék, hogy változik-e a lista tartalma?
Ajánlom szeretettel!
Megjelent a Nőileg magazin 2014. decemberi lapszámában.
korábban írtuk
Utazás a lélek mélységes bugyraiba – Elena Ferrante: Nő a sötétben
Vannak olyan pillanatok egy történet olvasása közben, amikor megáll az idő, megszűnik a külvilág, amikor annyira benne vagyunk abban a teremtett világban, amit olvasunk, hogy fizikailag érzékeljük a megjelenített tárgyakat, illatokat, ízeket, halljuk a természet vagy az emberek hangját, és ezek az érzések még sokáig velünk maradnak.