18 évesen voltam először fesztiválon: Tusványoson. Délután kérdőíveztem, előadásokat hallgattam, és persze este buliztam. Aztán ezt évekig ismételtem a Sziget fesztiválon, Pesten. Mert oda csakis úgy tudtam menni, hogy dolgoztam a belépőjegyem áráért, valójában így nekem estefele kezdődött az igazi fesztivál. A sok melónak köszönhetően azonban voltam például Jovanotti, Prodigy, Nightwish és hasonló koncerteken, amire nem lett volna akkor egyetemistaként másként esélyem, ugyanis az ott fellépők nem igazán jártak Romániában, meg ennyiféle koncertre nem is futotta volna.
Fotó: Tusványos
Idén öt fesztiválon voltam, négyen családostól, egyetlen egyen voltam egyedül, ez is a gyermekeim előre nem látott ráadás balett-előadása miatt alakult így. No de senki ne higgye, hogy pont úgy fesztiválozok, mint huszonéve, egyetemistaként meg utána. Nem. Nem sátorral, nem nagy hátizsákkal, nem a Hare Krisna sátorban ebédelek aprópénzért, nem bulizok hajnalig. Most pont úgy fesztiválozok, mint a legtöbb kisgyermeket nevelő anya: mindenki boldogsága a szemem előtt lebeg, és keresem a magaméval közös nevezőt. A fesztiválokon is megtalálom!
Ma a koncertélmény másodlagos vagy sokadlagos.
Mert nyilván a fókusz máshová tevődött: a kézműves- és más gyermekprogramok előnyt élveznek. Az előadások meghallgatása, barátokkal, ismerősökkel való találkozás is fontosabb. Tusványoson például a gyermekeimmel reggel 10-től este 7-ig már a 9 órás műszakot lenyomtuk, amikor mindenki befelé jön a táborba, mi – és a hozzám hasonlók – kifelé gyalogolunk agyagtányérokkal, körmönfont karkötőkkel, feliratozott pólókkal és kalapokkal megpakolva. A VIBE-on kíváncsi voltam a Carson Coma együttesre, mert vezetés közben a rádióban azt hallottam, hogy a megszólított fesztiválozók ezt várják a legjobban, gondoltam, muszáj tudnom, mi az a legjobb.
Aztán Azahriah nevét is megtanultam, de csakis azért, mert a Bëlga koncertet vártam.
Sajnos egyetlen verssort sem hallottam tisztán, úgyhogy félek, el is felejtem ezt a nevet. A Carson Coma fiúkról annyit megjegyeztem magamnak, hogy szerintem a kisiskolás lányaimtól pár év múlva még hallok róluk. Vagy úgy találkozom velük, mint sok más szülő a VIBE-on: bent a koncerttéren tombolnak a tinik, kint aggódva álldogálnak az őket taxizó szülők, és szörnyülködnek, hogy jajj, hová lett már az a jó zene, amit a ‘80-as években hallgattak. A Bëlga nem okozott csalódást, meg is ijedtem, hogy csak álmodtam az elmúlt 18 évet, mert pont olyanok voltak, mint annak idején. Értem, hogy a tizen-huszonévesek az elsődleges célcsoport az ilyen fesztiválok zenei kínálatának megtervezésekor, és több más program, ami anno nem volt olyan fontos, most sokkal fontosabb.
Azt is konstatáltam, hogy
míg régen a barátaim/barátaim barátai/lakótársai/unokatestvérei, magyarán a generációm tagjai voltak a szervező csapat oszlopos tagjai, addig ma a jelenlegi- vagy volt diákjaim.
Így ha figyelek, és a diákjaimmal sokat beszélgetek a fogyasztói szokásokról, a zenei kultúráról, akkor előre valamennyire képbe tudom tenni magam. Régen képben voltam magamtól.
Fotó: Csíki Jazz
Nyilván vannak állandók. Valahogy (még) nem érkezett el az az élethelyzet, hogy a pénz nem számít. Természetesen egyetemistaként minden drága volt. A belépő. A sátorhely. Az enni-innivaló. Ezek ma sem olcsók, csak mondjuk ma nem sátorhelyre fizetek, előfordul az is, hogy belépőre sem, mivel gyakran beszélgetőtársként vagy előadóként veszek részt egy délutáni szakmai programon. Ma mégis
az időm a legdrágább. Ezért ha valahová eljutok, minden percet kihasználok: előre megtervezve, megbeszélve, kilogisztikázva.
Leegyeztetve, kivel, hánykor, hol, közösségi médiából lenyomozva, ki fog még ott megfordulni, akivel szót váltanék, a programokat előre megbogarászva, tudom, hogy kivel lehetne találkozni. Ennek ellenére, minden fesztiválon rengeteg olyan ismerőssel is találkozom, akikre nem is gondoltam, de a hasonló érdeklődés ugyanarra a programra visz bennünket. Igen,
ma kevésbé spontán fesztiválozok. És kevésbé teljességre törekvő módon.
Ma már nem akarok minden előadást, minden koncertet. Ma csak azokat, amelyek az időbe beleférnek, amelyek tényleg érdekelnek, ahol valóban találkozhatok. Emberekkel, gondolatokkal, felismerésekkel. Huszonévesen “mindenevőbb” voltam. Emiatt is örülök annyira, ha sikerül teljesen véletlenül találkozni valakivel.
Ma visszafogottabban fesztiválozok.
Lehet, nincs idő sem arra, hogy egészen belehelyezkedjek az ereszd el a hajam hangulatba. De most már olyan színes a nyári fesztiválkínálat! És már nemcsak a huszonéveseknek szerveznek minőségi fesztiválokat. Például a Csíki Jazz Fesztiválon olyan igazán otthonos a hangulat, szélesebb az életkori spektrum, unokától nagyszülőig mindenki be- és felszabadulhat. És mégis trendi, modern, laza, fesztiválos.
Tizennyolc évesen, amikor a Szigeten azt láttam, hogy családok, kisebb-, vagy akár felnőtt gyermekeikkel együtt fesztiváloznak, akkor azt reméltem, hogy én is ilyen jófej szülő leszek, és a gyermekeim majd akarnak velem jönni. Mindkettőjüket egyéves koruk előtt vittük fesztiválokra, egyik lányom hatodik szülinapjára Bagossy koncertélményt kapott, és egyfeszt élvezte. Ma is ez a cél. Hogy kamaszkorukban, meg később is legyenek ilyen nyarak!
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Anyának nincs vakáció
Ki ne várná a nyári hónapokat, a melegebb időt, a hosszabb nappali órákat? A nyári szabadság, a hétvégi strand, a baráti és családi kirándulások, a nyaralás idejét? Mindez sokat adhat mentális jólétünknek. A dolgozó szülők számára azonban a július és augusztus rendkívüli kihívást jelenthet, amikor az iskolák hetekre, hónapokra zárva vannak. Romániában idén ez 12 hetet jelent.
