Hét órát kongat a toronyóra. A novemberi este már órákkal korábban a városra ereszkedett. A résnyire nyitott ablakon keresztül a kis konyhába beszűrődnek a közeledő hangok. Magában beszél, veszekszik, mint mindig, amikor tökrészeg.

Egyre elszomorίtóbb statisztikák látnak napvilágot a társkapcsolatok minőségét, milyenségét illetően. Drasztikusan megnőtt a válások száma, ami előre vetíti a csonka családban felnövő gyermekek növekvő számát is. Tudjuk, hogy a gyerekek tanulási folyamataiban mekkora szerepe van az utánzásnak, ezért gyermekeink szempontjából is roppant hangsúlyos, hogy kiegyensúlyozott és boldog szülőkkel nőjenek fel.

Igaz történet alapján. Ezt szoktuk olvasni időnként a játékfilmek elején. Az, hogy valóban megtörtént, nagyobb hangsúlyt-, mélységet ad a látottaknak. De amikor arról látunk filmet, hogy egy anya küzd a kilencéves gyermeke mentális-, testi- és lelki egészségéért, igazáért, mert a saját élettársa szexuálisan bántalmazta, mialatt ő az agresszor gyermekével volt várandós, és ez nem fikció, hanem dokumentumfilm, az érzések széles skáláját éljük meg. Too close. Túl közel. Ez Andreáék filmjének címe. És nem ig

Öt és fél év telt el azóta, hogy az Egyesült Államokban ki-, a köztudatba pedig berobbant a #MeToo mozgalom, amely alapjaiban rázta meg Hollywoodot, és globális szinten is elindított egy újfajta diskurzust a szexizmusról, a nők ellen elkövetett szexuális zaklatásról és bántalmazásról. Míg például az Egyesült Királyság és Svédország csatlakozott a mozgalomhoz 2017-ben, jó néhány országban – mint például Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban – a #MeToo kapott ugyan némi lendületet, de lényeg

Ma megint bajlódott velem Áron szünetben az udvaron, pedig én nem csináltam neki semmit. Nem is dobigáltam kővel, az unokatestvérem vót. Én csak fogtam a követ a kezemben, de nem hajigáltam. Mindig bajlódik velem, pedig már a múltkor is megmutattam neki a bicskámat, s megmondtam, hogy megszúrom vele. Aztán a tanár észrevette a bicskámot, s elvette.

Ijesztően agresszív a világunk, de lehet, azért érzékeljük többnek vagy közelebbinek az erőszakot, mert egyre több információnk van erről: megverték, bántalmazták, megölték – részesei lettünk egymás történetének. És lehet, hogy ez szükségszerű a változáshoz? Bogos Mónika története is bizonyítja – mindent meg kell próbálni, el kell menni a falig. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. augusztusi lapszámában jelent meg.)

Szerkesztőségünk állásfoglalása a nők elleni erőszakkal szemben: nulla tolerancia.

Nagyon összetett téma a nők elleni bántalmazás, családon belüli erőszak, sokat is foglalkoznak vele, és mi most nem is teljes mélységében, komplexitásában közelítjük meg, csak egy kis szeletét járjuk körbe. Olyan téma ez, ahol nők, férfiak, közösségek túl kellene lépjenek a közönyös hozzáálláson.

A Ne bántsátok egymást! felszólítástól már a saját gyermekeimnek is rémálmuk van, annyiszor suttogtam, ordítottam, énekeltem nekik. Nehezen megfogalmazható, de nagyon brutális fájdalom egy anyának azt látni, hogy saját gyermekei bántják egymást. Valószínűleg azért ennyire fájdalmas, mert benne van az önvád is: mit rontottam el, milyen anya voltam, hogy ilyen nagy bajt hoztam a saját gyerekeimre?!

Vagdosás, égetés, önsanyargatás – megannyi mód, mellyel kínozhatják magukat gyermekeink, amikor úgy érzik, könnyebb megküzdeni a fájdalommal, mint lelki problémáikkal. Bár általában nem az öngyilkosság a szándék, az önbántalmazás egyfajta megnyugvást, megküzdési módszert nyújt a fiatalnak, ami azonban könnyen megszokássá válhat, és akár tragédiával is végződhet. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. szeptemberi lapszámában jelent meg.)

Az ENSZ közgyűlése 1999. decemberében nyilvánította november 25-ét a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává, hogy felhívják a figyelmet a problémákra. A Nőileg karakteres, tevékeny, véleményformáló nőket kérdezett arról, hogyan látják, miben nyilvánul meg manapság leginkább a nők elleni erőszak, és mit lehet tenni ellene. A válaszok annyira sokfélék, mint amennyire sokrétű a probléma maga.

Ahogy az országhatárok védik egy állam integritását, úgy védik az énhatárok a személyiség épségét, egészségét. A jól működő lelki határvédő mechanizmusok elősegítik a biztonság érzését, és csökkentik annak előfordulását, hogy az egyén kiszolgáltatottá váljék a kapcsolataiban. Az alapozás már kora gyermekkorban elkezdődik, és sikere nagyban függ attól, hogy a felnőtt mennyire tud a gyermek szükségleteire ráhangolódni. Továbbá attól, hogy a gyermeket körülvevő felnőttek mennyire képesek saját határvonalaik

Felborzolta a kedélyeket a napokban kiszivárgott videó, amelyben a pszichológia professzor trágár és agresszív módon nyilvánul meg kollégájával és diákjaival szemben. Az eset visszhangjait, reakcióit figyelve a közösségi médiában, a hozzászólásokat olvasva felszakadnak a sebek. Nemcsak az egyetemi évek sebei, hanem sokkal előbbről hozott sebek.

Talán mindig is létezett a gyerekközösségekben a bullying jelensége. Megrázó, ha irodalmi művekben, filmekben találkozunk vele, de a legfájdalmasabb, ha közvetlen környezetünkben üti fel a fejét. Amióta már nemcsak egy kis közösség, egy osztály, egy csoport „ügye”, hanem kiömlött a virtuális világba is, még ijesztőbbé vált. Mit tegyünk, mit tehetünk, ha gyerekünket bántalmazzák? (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. áprilisi számában jelent meg.)

Móricz Zsigmond: Árvácska. A regényben Kadarcs István a szőlőben „karóba húzza” Csörét, az állami gondozott kislányt. Megerőszakolja. A filmváltozatban mondja is a nevelőanyja: fáj neki a hátulja. Még olvasni, nézni is dermesztő, nemhogy átélni. Pedig a szexuális bántalmazás ma, a valóságban is nagyon sok gyermekkel megtörténik. Sokkal többel, mint gondoljuk.

Egy gyermek sem születik rossznak. Nincs olyan, hogy megérdemli a verést. Nincs olyan, hogy ő akarja a szexuális aktust, nincs olyan, hogy ordítani kell vele, különben nem lesz belőle ember. A bántalmazásnak nagyon sok arca van, ám mindannyiunk felelőssége, hogy felismerjük és tegyünk azért, hogy ne történhessen meg. Mert a gyermekbántalmazás nem magánügy!

Hatalmas szerep jut az újságíróknak, riportereknek abban, hogy a feldolgozott témákat miként tárják a közönség elé, írják meg, mondják el. A szerepnél azonban csak a felelősség nagyobb. A legrosszabb, ha az újságírónak nincs beleszólása abba, hogy mit, hogyan tálal – ilyenre is van példa. A családon belüli erőszak a sajtóban úgy tűnik, akkor ér célba, ha szenzációkét csomagolják. Ez pedig beszél mind a sajtóról, mind pedig a befogadó közönségről.

Egyes statisztikai adatok szerint például tízből három lány, nő – máshol ennél elszomorítóbb adatokról is tudnak – szexuális bántalmazás áldozata. Azt gondoljuk, szülői felelősség az is, hogy gyermekeinknek beszéljünk arról, hogy ilyesmi létezik.