nevelés

Amikor kislányt vagy kisfiút nevelünk, tapasztalhatjuk, hogy milyen rejtélyes, feltartóztathatatlan, már foganásuk pillanatában kódolt erők törnek felszínre érdeklődési körük kialakulásában, játékaikban. Hogy a környezet ebbe milyen szinten tud beleszólni, azt még a tudomány is csak saccperkábé szinten tudja megállapítani, jelenleg a gének javára. Ezért tartottam először nevetségesnek, mostanra pedig már egyenesen ijesztőnek a nyugati gyermekidomítás-trendek közt egyre inkább eluralkodó uniformizáló töre

Szeretjük vagy sem, de a gyermeknevelés részeként a baráti- és munkaközösségünk mellett óhatatlanul közösséget kell vállalnunk egy másik csoporttal is: azon szülőkkel, akik gyermekeivel sok időt tölt a mi porontyunk. De kell ez nekünk?

A különböző életszakaszi válságok akarva-akaratlanul felvetik a kérdést, hogy merünk-e azok lenni, akik valójában szeretnénk? De vajon választ is tudunk adni ezekre a kérdésekre? Tudjuk egyáltalán, hogyan valósíthatnánk meg önmagunkat?

Nem kell elkülöníteni a hitbéli nevelést a gyermeknevelés egészétől – véli Sógor Gyöngyi vallástanár, aki nem csupán a gyerekekkel ismerteti meg a Biblia világát, de lelkészeknek is tart képzéseket a gyermekistentiszteletek módszertanáról.

Te szoktál köszönni a tanáraidnak? – szegezem neki könyörtelenül a kérdést tinédzser unokaöcsémnek, miközben a haját vágom. Láthatóan meglepődik a minden előzmény nélküli kérdésen, néhány másodperc csend után kissé kelletlenül válaszol. Hát… ha muszáj…

Nagyszülőnek lenni áldás – ez az áldásos állapot azonban feladatokkal is jár. Nagymamák meséltek, milyen változások köszöntöttek be az életükbe az unokák érkezésével, és hogyan fogják vissza magukat, ha szülővé cseperedett gyermekük azt kívánja tőlük.

Amikor a siker képletét próbáljuk megalkotni, talán nem elsőkként gondolunk a szorgalomra és a következetességre, mint fontos alkotóelemekre. S talán még kevésbé arra, mekkora szerepe van egy sportág magas szintű űzésében annak a személynek, aki bevezeti a gyermeket ebbe a sokszor kemény, mégis vonzó világba. A gyergyóalfalvi Kiss családnál mindezen összetevők adottak, és még ennél sokkal több is: egy sakktábla, amelyen nemcsak a játék, hanem az élet szabályait is el lehet sajátítani.

Az ipari forradalom óta egyre nagyobb méreteket ölt a víz-, föld-, és légszennyezés, mára pedig már rendkívül nehéz visszafordítani. A Föld napja közeledtével rend szerint eszünkbe jut a környezettudatosság fontossága, ennek apropóján jártunk utána, mennyire keresettek az erre ösztönző könyvek, van-e efféle „muníciója” a következő generációnak.

Megjelenésük óta a gyerekek életének szerves részét képezik a rajzfilmek. Néhány évtizeddel ezelőtt még könnyű volt határt szabni a képernyőzésnek, az internet és az okostelefonok térhódításával azonban minden megváltozott.

Családi kapcsolataink egy életen át elkίsérnek, akkor is velünk tartanak, ha más kontinensre költözünk, vagy megszakίtjuk a kapcsolatot a családtagokkal. Ezúttal a testvéri viszonyulások negatίvumaira fókuszálunk.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legsokszínűbb, olykor legellentmondásosabb emberi kapcsolat a testvéreké. Változékony és törékeny viszony, ám a minősége vitathatlanul kihat a mindennapokra.

Tanárként kezdte pályafutását csaknem negyven éve, aztán volt tanító, tanfelügyelő, a tanügyminisztérium kisebbségi munkacsoportjának tagja, börtönpedagógus, iskolaigazgató, könyvszerző, oktatási kutatócsoport tagja, a Bolyai Nyári Akadémia szervezője és előadója, szarvasmarha-tenyésztő. Jelenleg a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskola fejlesztő pedagógusa.

Laura 2006 augusztusában egy teljesen egészséges terhesség után született meg Down-szindrómásként. Akkoriban azt a bizonyos III-as tesztet, ami a rendellenesség esélyét zárja ki csak azoknak az anyáknak volt kötelező elvégezni, akik 35 éven felüliek voltak. Laura édesanyjának, Klaudiának, mivel még fiatal volt, nem volt kötelező ez a teszt, így meg sem fordult a fejükben, hogy valami baj lehet. (Cikkünk a Nőileg magazin 2014. júniusi lapszámában jelent meg.)

Fiatalként talán senki nem úgy tervezi a családalapítást, hogy egyedül áll majd a felelősségvállalás elé, mégis, ha jobban körülnézünk a környezetünkben, talán már több gyermeket nevel az édesanyja egyedül, mint ahányan teljes családban nőnek fel.

Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.

Érdekes beszélgetésbe csöppentem egy este. Két ötvenes anya beszélgetett felnőtt gyermekeik sorsáról, s az anyai álláspontok éles kontrasztjára még a gyermektelen fülem is felfigyelt. Bele kell szólni felnőtt gyermekünk életébe? – merült fel bennem.

Gyakran látom az utcán a gyermeket, ahogy vállát behúzva, szemét lesütve ballag valahová, lomha léptekkel. Milyen gondterhelt – állapítom meg mindig, de ahogy most elnézem az édesapját, az is szembeötlő, mennyire hasonló a járásuk, a testtartásuk.

A társadalom nagy része már gyerekkorában olyan érzelmi terhek, elvárások gyűrűjében szocializálódik, ahol természetes alapnak veszi az állandó szenvedés, a konfliktusos közeg, a lelkiismeret-furdalás és más negatίv érzelmi töltetek létformáit…