nevelés

Nagyszülőnek lenni áldás – ez az áldásos állapot azonban feladatokkal is jár. Ennek a szerepkörnek talán az egyik legnagyobb kihívása, hogy nagymama és nagytata bizonyos határokon belül tudjanak maradni, miközben aktívan részt vesznek az unokák életében. Nagymamák meséltek arról, hogy milyen változások és kihívások köszöntöttek be az életükbe az unokák érkezésével, és esetenként hogyan fogják vissza magukat, ha szülővé cseperedett gyermekük azt kívánja tőlük.

Amikor a siker képletét próbáljuk megalkotni, talán nem elsőkként gondolunk a szorgalomra és a következetességre, mint fontos alkotóelemekre. S talán még kevésbé arra, mekkora szerepe van egy sportág magas szintű űzésében annak a személynek, aki bevezeti a gyermeket ebbe a sokszor kemény, mégis vonzó világba. A gyergyóalfalvi Kiss családnál mindezen összetevők adottak, és még ennél sokkal több is: egy sakktábla, amelyen nemcsak a játék, hanem az élet szabályait is el lehet sajátítani.

Az ipari forradalom óta egyre nagyobb méreteket ölt a víz-, föld-, és légszennyezés, mára pedig már rendkívül nehéz visszafordítani. A Föld napja közeledtével rend szerint eszünkbe jut a környezettudatosság fontossága, ennek apropóján jártunk utána, mennyire keresettek az erre ösztönző könyvek, van-e efféle „muníciója” a következő generációnak.

Megjelenésük óta a gyerekek életének szerves részét képezik a rajzfilmek. Néhány évtizeddel ezelőtt még könnyű volt határt szabni a képernyőzésnek, az internet és az okostelefonok térhódításával azonban minden megváltozott.

Családi kapcsolataink egy életen át elkίsérnek, akkor is velünk tartanak, ha más kontinensre költözünk, vagy megszakίtjuk a kapcsolatot a családtagokkal. Ezúttal a testvéri viszonyulások negatίvumaira fókuszálunk.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legsokszínűbb, olykor legellentmondásosabb emberi kapcsolat a testvéreké. Változékony és törékeny viszony, ám a minősége vitathatlanul kihat a mindennapokra, a személyiség fejlődésére, a hosszú távú döntésekre vagy akár a teljes életszemléletünkre is.

Tanárként kezdte pályafutását csaknem negyven éve, aztán volt tanító, tanfelügyelő, a tanügyminisztérium kisebbségi munkacsoportjának tagja, börtönpedagógus, iskolaigazgató, könyvszerző, oktatási kutatócsoport tagja, a Bolyai Nyári Akadémia szervezője és előadója, szarvasmarha-tenyésztő. Jelenleg a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskola fejlesztő pedagógusa.

Laura 2006 augusztusában egy teljesen egészséges terhesség után született meg Down-szindrómásként. Akkoriban azt a bizonyos III-as tesztet, ami a rendellenesség esélyét zárja ki csak azoknak az anyáknak volt kötelező elvégezni, akik 35 éven felüliek voltak. Laura édesanyjának, Klaudiának, mivel még fiatal volt, nem volt kötelező ez a teszt, így meg sem fordult a fejükben, hogy valami baj lehet. (Cikkünk a Nőileg magazin 2014. júniusi lapszámában jelent meg.)

Fiatalként talán senki nem úgy tervezi a családalapítást, hogy egyedül áll majd a felelősségvállalás elé, mégis, ha jobban körülnézünk a környezetünkben, talán már több gyermeket nevel az édesanyja egyedül, mint ahányan teljes családban nőnek fel.

Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.

Érdekes beszélgetésbe csöppentem egy este. Két ötvenes anya beszélgetett felnőtt gyermekeik sorsáról, s az anyai álláspontok éles kontrasztjára még a gyermektelen fülem is felfigyelt. Bele kell szólni felnőtt gyermekünk életébe? – merült fel bennem.

Gyakran látom az utcán a gyermeket, ahogy vállát behúzva, szemét lesütve ballag valahová, lomha léptekkel. Milyen gondterhelt – állapítom meg mindig, de ahogy most elnézem az édesapját, az is szembeötlő, mennyire hasonló a járásuk, a testtartásuk.

A társadalom nagy része már gyerekkorában olyan érzelmi terhek, elvárások gyűrűjében szocializálódik, ahol természetes alapnak veszi az állandó szenvedés, a konfliktusos közeg, a lelkiismeret-furdalás és más negatίv érzelmi töltetek létformáit…

Gyakran, még ha a legjobbat akarjuk is, jégtorlaszok emelkednek közöttünk, amiket – legalábbis úgy érezzük – a legnagyobb szeretettel sem tudunk felolvasztani. Talán azért, mert nem elég a másik, a feleség, a férj, a gyermek, a barátnő iránt bennünk meglévő meleg érzelmek sokasága – szemléletváltásra, eszköztárunk bővítésére is szükség van. Csak néhány életterületünkről szemléztünk, de érdemes ezt továbbgondolni.

Azt hiszem, kicsit elmentünk „csára”. Mármint ez a nagyon kölyök-központú gyermeknevelés. Nem akarok általánosítani, de úgyis annak fog tűnni.

Te vagy a hibás?! – főleg, ha több gyermeket neveltek, bizonyára el-elhangzik ez a mondat nálatok is. Hibásnak lenni nem jó érzés, és gyakran megélni azt, hogy hibás vagyok, könnyen átcsaphat agresszióba, vagy alacsony önbecsüléshez vezet.

Romániában és világviszonylatban egyaránt nő a túlsúlyos gyerekek száma, becslések szerint ötből egy gyereknek a normálisnál nagyobb a súlya.

Mindenkinek megvan a maga véleménye a kétnyelvűségről, beszélünk róla a családban, az oktatási intézményekben, a baráti társaságokban is. Kisebbségben élőkként van személyes tapasztalatunk róla, akár kétnyelvűnek, akár egynyelvűnek érezzük magunkat.