nevelés

Valóságos üzleti ággá nőtte ki magát a gyerek-szülinapoztatás. A recept: játszóház vagy szabadidőközpont, üdítő, pizza, torta… De van, kell mérték? A jóból is megárt a sok?

Kilép a babakorból, elkezd gügyögni, majd beszél, és egyszer csak füllent egy nagyot. Elmeséli például, hogy kék nyulat látott a napközi udvarán. A szülő megdöbben, és kétségbeesik: hazudik a gyermek! Pedig nem, szó sincs erről.

Második éve, hogy apa-fia programmá lett a napi ingázás, néhány hónapja a gyermek avatott be, miről folyik az eszmecsere suliba és suliból menet-jövet. Egyik kiemelt téma a nők, azaz egy apa intelmei: mit lehet és mit nem a nőkkel.

Ha a pap néni ezt is megdicséri, összetépem – mondja vallásórán egy elsős, miközben elém nyújtja füzetét. Ügyes vagy! – mondom, de… lehetnél ügyesebb is, ha adnál magadnak időt, hogy elképzeld, ahogyan a folyó nádasába helyezik a kosarat a kis Mózessel.

Csak a húslevest eszi meg? Zöld színű étel szóba se jöhet? Szaladunk utána az ennivalóval? Kérleljük és könyörgünk? Netán fenyegetőzünk? Kétségbeesünk, mert gyermekünk szinte semmit nem eszik meg? Ne tegyük.

Kellemes, halk zene szólt, és meglepően sok kisgyermek szaladgált, bójázva a pincérek között. Rövidesen egyértelművé vált, hogy ez egy óvodai ballagási ünnepség. Óvodai ballagás, ízlelgettem akkor. Ott, akkor, gyermek nélkül, fiatalon.

Hajlamosak vagyunk gyermekmegőrzőként gondolni a napközire, óvodára, holott ugyanolyan fontos szakasza gyermekünk oktatásának, mint az elemi- vagy a középiskola.

Negyvenkét évesen döntött úgy, hogy a jól menő építkezési vállalkozása mellett a szociális szférában helyezkedik el, egy gyermekotthonban fog dolgozni. Tíz gyermek nevelője a marosvásárhelyi Dorcas családi típusú gyermekotthonban.

A Hargita Megyei Tanács mélyszegénység munkacsoportjának koordinátora hisz abban, hogy hosszantartó munka révén a székelyföldi cigány közösségek is méltóságteljes életet élhetnek, (népi) kultúránk szeretetét oltja a fiatalokba, látványos sikerrel.

Egész éjszaka nyugtalanul alszom. Hajnalodik, s amíg az ébresztőt várom, végiggondolom, hogy mi az oka a nyugtalanságomnak. Meglepődöm, amikor rájövök, hogy a mesemondó versenyről van szó. Kislányom életének első mesemondó versenyéről.

Hétéves kislány meséli, a suliban az a menő, akinek szép a ruhája. Aki látszólag kevésbé tehetős, azt a menők kiközösítik. Érdemes arról beszélgetni, mitől barát a barát, kivel jó játszani, ki áll mellettünk. Elvégre nem egy márkás nadrággal barátkozunk.

A gyermekek nem attól sérülnek, ha nyugtalannak vagy szomorúnak látják a szülőt, hanem attól, ha ezekről az érzésekről nem lehet beszélni. Hogy helytálljunk, magunkat is figyelnünk kell, saját szorongásunkkal is kezdenünk kell valamit.

Még meg sem születik gyermekünk, de azt már tudjuk, hogy nem szabad felkapatni, hopocálni, állandóan fölvenni. A babavárás időszakában ez jól is hangzik, aztán hamar rájövünk, nem biztos, hogy tartani tudjuk ezekhez magunkat.

Felelősség – még felnőttként is súlyos tartalmat tulajdonítunk pusztán a kifejezésnek is, hiszen bizonyos szintű lelki érettséget társítunk hozzá. Hogyan lehet ezt a felelősségtudatot kialakítani gyermekkorban? Mi az, amit elvárhatunk a kicsiktől? Hogyan tanítsuk nekik, ami néha nekünk is akadozva megy? Kosután Laura iskolai tanácsadóval, családterapeutával jártuk körül a témát, a felnőtt egyéniségét, gyermekével való kapcsolatát alapul véve közelítettük meg ezt a megosztó kérdést. (Cikkünk a Nőileg maga

Botházi Mária a BBTE újságírás szakán egyetemi oktató, tudományos kutató, újságíró, szerkesztő, legutóbbi kötetének – Fűnyíró a Tündérkertben – már a címe is sugallja, hogy igen, ebben a nőben van humor. Látnak-e „fantáziát” az újságírásban a mai fiatalok? Kell-e temetni a (nyomtatott) sajtót? A novemberi nyomtatott lapban őt faggattuk, mit gondol.

Amikor kislányt vagy kisfiút nevelünk, tapasztalhatjuk, hogy milyen rejtélyes, feltartóztathatatlan, már foganásuk pillanatában kódolt erők törnek felszínre érdeklődési körük kialakulásában, játékaikban. Hogy a környezet ebbe milyen szinten tud beleszólni, azt még a tudomány is csak saccperkábé szinten tudja megállapítani, jelenleg a gének javára. Ezért tartottam először nevetségesnek, mostanra pedig már egyenesen ijesztőnek a nyugati gyermekidomítás-trendek közt egyre inkább eluralkodó uniformizáló töre

Szeretjük vagy sem, de a gyermeknevelés részeként a baráti- és munkaközösségünk mellett óhatatlanul közösséget kell vállalnunk egy másik csoporttal is: azon szülőkkel, akik gyermekeivel sok időt tölt a mi porontyunk. De kell ez nekünk?

A különböző életszakaszi válságok akarva-akaratlanul felvetik a kérdést, hogy merünk-e azok lenni, akik valójában szeretnénk? De vajon választ is tudunk adni ezekre a kérdésekre? Tudjuk egyáltalán, hogyan valósíthatnánk meg önmagunkat?