Ha a realitás szemüvegével nézzük a környezetünkben élőket, minden családban találunk példát arra, hogy egyik családtag hogyan nehezίti, vagy alkalomadtán mérgezi a másikat. Megdöbbentő lehet a szó. De a testnek a lelki terhek olykor nagyobb mérgei, mint a kémiai vegyületek hasonló hatásai. A hosszan tartó érzelmi zsarolások, a másikban való lelkiismeret-furdalás keltése, a jogtalan- vagy túlzott elvárások terhei és azok számonkérése, a másik életébe való belefolyás, amikor annak különálló élete kellene már legyen, és még sorolhatnánk, hány és hány féle terhet róhat a másikra, mindezt a szeretet nevében. A csapda ebben áll. Mert az ellenség vagy a gyűlölködő bántásaira védekező magatartást veszünk fel – sokszor ösztönösen, máskor tudatosan – de a szeretett személytől nem vagyunk képesek időben beazonosítani, s
gyakran évek hosszú sora és szervezetünk jelzései sem döbbentenek rá, hogy amit a másiktól kapunk, az ártó közeledés, tolakodás, kényszer, valami, ami nem jó nekünk.
Praxisom során láttam megdöbbentő felismeréseket, amikor sokéves önmarcangolás után szembesültek a klienseim azzal, hogy egy mérgező kapcsolatban emésztik magukat. És amíg ezt nem ismerjük fel, addig hogy tudnánk tenni ellene? A felismeréstől a gyógyulásig azonban hosszú út vezet, mert legtöbb esetben több éves-, évtizedes lelki terhek várnak megváltásra, és ez az út komoly önismereti munkát követel, amely talán életünk legnehezebb terepén való áthaladásunk.
Nem mi választjuk az anyánkat
Susan Forward a „Mérgező szülők” cίmű könyvében ezt a kapcsolatot egy mitológiai példával szemlélteti: a görögökre az Olümposz éteri magasságából néztek le az Istenek, és minden fölött ítélkeztek, elégedtelenségük esetén büntettek, nem kellett kedvesnek vagy igazságosnak lenniük, tették ezt akkor is, ha nem volt igazuk, s ebből az irracionalitásból származó kiszámίthatatlanság az emberekben félelmet és zavarodottságot váltott ki. Hiába képzeli, érzi a gyerek ideig-óráig isteni hatalommal bírónak a saját anyját, az általa megélt igazságtalanságok, kiszámíthatatlan hangulati döntések, a racionalitást mellőző, teljesítendő elvárások már a gyermeki lélekben zavartságot, belső lázadást és félelmet generálnak, amelyek – ha ismétlődnek – az idők során felhalmozódnak.
Mai társadalmunk minden képesítésre vizsgát ír elő.
Vizsgázunk egy munkahelyre, a vezetői jogosítványért is, azonban soha senki nem kérdezte meg, hogy az a nő, aki gyereket szül, képes-e azt nevelni.
A csecsemő, majd a kisgyerek, ha a nagyon alapvető szükségleteit ellátják, életben marad. De az érzelmi szükségletek terén – fejlett társadalmunk ellenére is – olyan hiányosságokkal rendelkezünk, amelyek elkeserítőek.
Az anyát nem a csecsemő választja. Bár bizonyos nézetek azt vallják, azért születünk valahova, mert ott van dolgunk. Bárhogy is, bekerülünk egy családba, ahol valahogyan fogadnak, s ez a fogadtatás egy életre elkísér. De az út, amit ott és azokkal töltünk, ahová megérkezünk születésünk pillanatában, nagyon sokféle. Pozitív és negatív tapasztalataink tesznek majd azzá, amivé felnőtt korunkban válunk.
Szavak, események, döntések sorozata alakít, és ebben legnagyobb szerepe annak az embernek van, aki az anyai feladatokat látja el az életünkben.
Hogy ez milyen kell legyen? Mennyire- és meddig kell jelen lennie? Milyen tévedések, hibák megengedettek? Mekkora az érzelmi igény? És mindezek a kérdések hogyan hatnak a felnőtté válásban a gyerek életére? Kevéssé boncolgatott-, és sajnos még mindig tabuként kezelt témák. Holott mindannyiunk élete érintett a témában. Nincs olyan ember körülöttünk, akinek ne lenne sérelme, vagy ne ismerne olyant, aki cipel hasonló, feldolgozásra váró fájdalmat. Akkor is, ha látszólag sikeres az élete.
Hogyan szeretsz?
Leggyakrabban a látszólagos sikerek mögött is hasonlóan feldolgozatlan lelki sérülések állnak, ám szerencsés esetben az érintettek kibontakoznak, vagy kompenzálnak szakmai területeken. Rosszabb esetben
függő kapcsolatokba-, vagy függő betegségekbe menekülve sokszor fel sem ismerik, hogy a sérült anya-gyerek kapcsolat miatt jutottak oda, ahol tartanak.
Y sikeres értelmiségi férfi, akinek érzelmileg nem sikerült felnőnie. Minden nap kötelezően fel kell hívnia az anyját, reggel üzenetet küld, este beszélgetnek, és ő részletesen beszámol a mindennapjairól. Gyakran vitatkoznak, de egyetlen napon sem maradnak ki ezek a kötelező hίvások. Közben ráment erre a leválás-képtelenségre a házassága, így az ünnepeket és szabadságait is az anyjával tölti. Nem tudatosult benne, hogy nem történt meg a leválás.
Kisgyerek volt, mikor a szülei elváltak, s őt az apa helyére léptette elő az anyja. Felelősséget érez az anyja iránt. Miközben ráment a felnőttkori élete.
Ami valójában nem is volt neki, mert soha nem élhette meg érzelmileg egyedül azt, amit kellett volna. A mai napig nem látja be, hogy terhes számára ez a kapcsolat, és erős lelkiismeret-furdalást érez, amikor ezen változtatni akar.
De találkoztam munkamániás üzletasszony és tanίtónő gyerekével is, aki hazavitte, és otthon is megélte munkahelyi szerepét, s rárakta azok terheit a gyerekeire. Láttam alkoholista apát védő-, vagy alkoholizmussal, kábítószerrel küszködő anyák szenvedő gyerekeit. Robotoló, állandóan szomorú, örülni képtelen, depressziós, vagy állandóan panaszkodók gyerekeit.
Ismertem túlzottan szerető s aggódó anyákat, akik szintúgy megnehezítették utódaik életét.
De olyanokat is, akik a gyerekeikkel akarták megélni, amit a kellő időben nem tudtak. A gyerekeikre erőltetett „túlzott fiatalságuk”, az, hogy velük buliztak, és a gyerekeik barátainak akartak a barátai lenni, olyan érzelmi ellenszenvet váltott ki, amivel egyikük sem tudott mit kezdeni.
Vannak a hobbijuknak vagy szenvedélyüknek élők, akiknél a család csak a második helyen szerepelhet. És a sor hosszan folytatható. De ezeknek az anyáknak a gyerekei is felnőnek.
Feldolgozatlan sérülések, érzelmi leválatlanság
Ki könnyedén, más nehezebben, de előbb-utóbb családot alapít. S a sérüléseit magával viszi az új családjába is, ahová ugyanúgy jön a társ a maga sérüléseivel.
Ezek előbb-utóbb kiütköznek, problémákat generálnak, ha időben nem ismerik fel, vagy képtelenek beszélni róla, és közös megoldásokat találni. Hány fiatal család szenvedi meg az érzelmi leválatlanságot! Úgy alapítanak új családot, hogy a szülőktől való leválás nem történt meg. Az anyjukkal beszélik meg azt, amit a társukkal kellene. Konfliktusok esetén hozzá menekülnek, vagy nála keresnek megoldásokat az adódó problémákra. Ezeknek a felismerése, elfogadása, s változtatása hosszú-, és érzelmileg megterhelő folyamat. Általában
vagy rámegy az új család, vagy az anyával keletkezik egy megoldatlan konfliktusos folyamat.
Ezeknek a helyzeteknek a feloldásai, megoldásai azért nehézkesek, és sokszor évekig tartó folyamatok, mert általában olyan érzelmi intelligencia problémákat vetnek fel, ahol az érintett fél érzelmi érettsége nem megfelelő, s ezért a megoldás és az elfogadható kompromisszumok, vagy elengedés helyett érzelmi zsarolásba, lelkiismert-furdalás keltésbe, sértődésekbe csapnak át, s fenntartják a megterhelő helyzeteket. Ezek a kapcsolatok mindig az érzelmi éretlenség és a feldolgozatlan sérülések következményeiként adódnak tovább, néha több generáción keresztül.
Az anya megszüli gyermekét, és a maga korlátaival felneveli. S bár behatárolt időre – általában 18 évre kapja e feladatot –, egy életen át önzetlen és érett szeretettel kellene viszonyuljon saját gyermekéhez, amiért nem vár viszonzást cserébe. A gyerek ugyanígy teszi a dolgát majd az ő gyerekével. Az érett szeretet pedig abban áll, hogy nem elvárásokkal és neheztelésekkel fűszerezve szeretek, mint szülő, hanem önzetlenül. De ez nehéz feladat. Félre kell tenni az egót, magamat, az önzésemet.
Nem azt jelenti, hogy feláldozom magam, s csak a gyereknek élek, mert ezzel olyan terheket raknék rá, amelyekre nincs szüksége.
Ahogy nő, hagyni a saját magánszféráját szélesedni, s mellette lenni, amikor szüksége van rá. (És fordítva ezt ne várni el cserébe!) Az anya-gyerek viszony nem érzelmi kölcsönösségen alapul. Olyan kapcsolat, ahol az anya ad többet. Ha jól ad, úgyis visszaszáll. Nem zárják ki, nem tolják el, de nem is láncolják magukhoz. Mert egy idő után két külön életté válik a kettőjük kapcsolata, s az elengedés legalább akkora ajándék egy gyerek számára, mint korábban a megfelelő gondoskodás.
Az elengedésben benne van a bizalom, hogy képesnek tartom már egyedül is boldogulni, szabadnak lenni,
miközben akkor térhet haza, amikor csak akar – de az ő igénye és döntése szerint.
Engedd el – az önzésedet is
A legtöbb mérgező anya-gyerek kapcsolat felnőttkorban képez olyan lelki háborút a már felnőtt gyerekben, amivel már alig- vagy nem tud egészségesen együtt élni. Érdekes módon – a praxisom alatt tapasztaltak alapján – a legtöbben valami más problémával kerestek meg, s aztán azoktól jutunk el a valódi mérgező kapcsolatból fakadó szorongásig, depresszióig vagy más jellegű pszichés betegségig, amelyek legtöbb esetben az anya-gyerek kapcsolatból gyökereznek.
Mi a megoldás? Elsősorban a felismerés. Hogy megterhelő egy adott kapcsolat érzelmi töltete a számunkra.
Az út, hogy ezeket a fájdalmakat, traumákat, sérüléseket kellőképpen le tudjuk tenni, mindenkinek egyéni, ami önismereten, elfogadáson, megbocsájtáson alapszik. Hogy miért érdemes ezt a néha fájdalmas felismeréseket is felszakító utat bejárni? Mert leggyakrabban kell mindez a felismeréshez, hogy képesek vagyunk könnyedebben, szabadabban is élni, mint az a gúzs, amelybe észrevétlenül, tudattalanul beszorítottuk magunkat.
Ehhez nagy érzelmi intelligencia, érzelmi kultúra szükségeltetik. Benedek Elek szavaival élve: „A kultúra munkája időt követel: ezen a téren nem a hirtelen, fényesnek látszó eredmény számίt, hanem a tartós munka.” Ez a munka azonban meghozhatja azt a belső nyugalmat, amit ha megismerünk, szebbé, jobbá, elfogadhatóbbá tudja tenni a világunkat.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Egy gyermek nem lehet barát, sem terapeuta a szülő számára! – Szülői szerepkörbe kényszerített gyerekek
Ezt elmondtad otthon a szüleidnek? – kérdezem naponta a hozzám forduló gyerekektől, kamaszoktól. Nem, és nem is szeretném elmondani – válaszolják gyakran. Miért? – érdeklődöm tovább. Mert anyukám, apukám így is annyi gonddal küzd. Nem szeretném, hogy miattam is aggódjanak – indokolják sokszor. Az én dolgom pedig szelíden meggyőzni őket arról, hogy a borús gondolatokról, éjszakákon át tartó sírásról, falcolásról, étkezési zavarokról, vagy az iskolai kiközösítésről tudniuk kell a szülőknek.
