Margaret Mazzantini: Újjászületés. A könyv hosszú időre felkavart, megrázott. Egyszerűen, tényszerűen, mégis hatalmas drámai erővel, plasztikusan ábrázolja a nők kiszolgáltatottságát egy olyan világban, amikor elszabadul a pokol, és ebben a – többnyire férfiak által generált és művelt – káoszban a gyengébbik nemmel bármi megtörténhet. Bármi. Nem szükséges belemenni a szerb háború politikai, történelmi vetületeibe, az viszont tény, hogy a történet hónapokig beleégett a fejembe. Hónapokig kerestem a választ, hogyan mosódhat így össze a szex és agresszió, a hatalom és a nő sárba tiprása, a nőé, aki anya, lány, testvér, feleség is lehet. És ilyenből ugyebár majdnem minden férfinak van. Balkáni nyaraláson nem tudtam úgy nézni egyetlen negyven fölötti férfi arcába sem, hogy ne suhanjon át a fejemen: lehet, hogy te is ezt tetted? Te is erőszakoltál?
Igen, persze, a háború extrém helyzet. De az erőszak nem. A statisztikák szerint gyakran békében is annyira erős a harci gerjedelem a teremtés koronáiban(?!), hogy a gyengén vagy határozottabban kimondott nem, a tiltakozás, a sikolyok ellenére is enged állati énjének, és leigázza a nőt. Megtörténhet ez családon belül, az utcán, az autóban, a téren, a nyári fesztiválon, gyakorlatilag bárhol… A férfi leigázza a nőt. Mert az erőszak mélységében a hatalomról szól. A férfi megteheti, mert erősebb, mert nem tud és nem is akar parancsolni a vágyának, mert bosszút akar állni, mert tetszelegni akar „kantársainak” stb. De könyörgök, már elég rég homo sapiens sapiens a fajunk neve! Értelmes ember. Gondolkodásra képes ember. Agykéreggel rendelkező ember. És a hímneműek között minket, nőneműeket ma is ugyanaz a veszély fenyeget bizonyos helyzetekben, mint gyűjtögető ősanyáinkat, akikre rárohantak a szomszéd törzs férfi tagjai.
Most kaján vigyorral beszólhatnak nekem, hogy persze, mert a nő ugyanolyan felhívó jelleggel bír ma is, mint ezer évekkel ezelőtt. A nőstény… Ezzel a felhívó jelleggel viszont az a baj, hogy gyakran ellenünk fordítják. Az áldozathibáztatás klasszikus és – számunkra – vérlázító jelenségére gondolunk. Ha egy nő egy kicsit csinosabb, szebb, esetleg szívesen hangsúlyozza előnyös oldalait, és a férfi prédaként néz rá, a nő kapja meg: úgy kell neki, miért vett magára miniszoknyát! Miért nem viselkedett szerényebben?
Olvastam én elég szakirodalmat a témában, pszichológiától etológiáig, néha megértem a jelenséget, néha nem tudom érzelemmentesen befogadni a különböző elméleteket. Mégis azt mondom: nem lehet, hogy legalább a világ civilizáltabb, kulturáltabb felén ne változzon a helyzet a nők elleni erőszakos cselekedetek frontján! Nem lehet, hogy ne jusson el már a férfiak mindenikéhez – vagy legalább legtöbbjéhez, hogy nekünk is ugyanolyan jogunk van a testünk fölött rendelkezni, mint nekik! Akkor is, ha köldökig kivágott blúzban mosolygunk egy bárszéken!
Nehogy már azt a több ezer éves koreográfiát várják el ma, a 21. században is tőlünk, hogy vigyázzunk magunkra, ne viselkedjünk/öltözködjünk/beszéljünk kihívóan, mert felébresztjük a fenevadat, a férfit, akire – tulajdonképpen – nekünk kell vigyáznunk, hogy ne veszítse el a fejét. Óvjuk meg őket magunktól? Vagy óvjuk meg őket – önmaguktól? És ki mondja meg, hogy mi a kihívó? A férfiak, ugye?
Nemrég azon képzelegtem, hogy mi lenne, ha társadalmi szinten, egyszerre több oldalról próbálkoznánk meg valamiféle jobbító beavatkozással. Például levelet írnánk minden fiús anyának, amelyben elmondanánk, próbáljon mindent megtenni azért, hogy empatikus, a nőt tisztelő, figyelembe vevő férfit neveljen (tudom, tudom, egy brutális családapa mellett ez elég nehéz feladat lenne). Beszéljen kisfiának arról, milyen, hogyha minket bántanak, hogy tényleg nem szép visszaélni a másik gyengeségével, hogy nekünk mit jelent a testünk, a méhünk, a vaginánk.
Mi lenne, ha minden szórakozóhelyen, fesztiválokon, tömegrendezvényen szórólapon, plakátokon hívnánk fel a figyelmet arra például, hogy a nemi erőszak bűncselekmény. Hogy kezdjük már el ezt is tudatosítani a fejekben, mivel jár, mit von maga után, és igen: tegyük közbeszéd tárgyává, hogy a potenciális elkövető bizonytalanodjon el, a potenciális áldozat pedig nyerjen erőt, mert – mint tudjuk – ha az erőszak mint aktus rémálom, a feljelentés után következő időszak nem egy leányálom.
Mi lenne, ha már egészen óvodáskortól és nem csak kampányszerűen foglalkoznánk az agresszió kezelésének hatékony lehetőségeivel?
Ovisokkal is el lehet beszélgetni, hogy mit gondolnak arról, amikor egy kisfiú megüt egy kislányt, meghúzza a copfját stb. Később már célzottan lehetne beszélni a nemi erőszakról, a zaklatásról, mert – bármennyire is hihetetlen – a fiatalok közül sokan nincsenek tisztában ezekkel a fogalmakkal, a várható következményekkel. És itt nemcsak a jogi következményekre gondolok, hanem a hónapokig, évekig, netán egy életen át hurcolt lelki sebekre is!
Szóval tegyük a közbeszéd témájává ezt a problémát! Addig viszont, amíg közeledni kezdünk egy számunkra is biztonságosabb világhoz, amíg még vannak lélektelen hímek, akik kihasználnak minden vélt vagy véletlen gesztust, minden helyzetet, ha éppen úgy adódik, nem marad más, mint a „vigyázz magadra, lányom”.
Asztalos Ágnes
Kata évekkel korábban nemi erőszak áldozata lett. 15 éves lány volt, s mivel nem tudta volna azonosítani a tetteseket, az esetet nem jelentették. Családja és – ahogy ő mondja – saját habitusa segítette feldolgozni a történteket. „Elég sok embernek elmondtam, az sokat segített. A szüleim magukat is vádolták, furcsán hangzik, de ez is segített. Össze kellett szednem magam miattuk. Az idő változó tényező, úgy működhet talán, mint a gyásznál. Eleinte nagyon fáj, és kiabálnál, aztán tompul, elcsendesül. Néha nagyon eszedbe jut. Idővel talán annyival jobb, hogy el tudsz határolódni. Furcsa dolog az önsajnálat, mert segít újra »megszeretni magadat«, de egy idő után gátol, és nem engedi, hogy elengedd a történteket. Ma így tekintek erre. A Google-ről gyűjtöttem információkat a feldolgozáshoz, úgy kezeltem, hogy egy ideig nem foglalkoztam vele, amikor kicsit több erőm volt, akkor pedig teljes erőbedobással” – meséli.
Csak később, az autóban ülve, a bezárt ajtókat látva tudatosult benne, hogy mi történik. Elvették a telefonját, lebénult, majd sírt, ordított, valami könyörületben reménykedett. Az arcok elmosódtak, arra emlékszik, hogy fájt, undort érzett, és már nem volt szűz.
Kata úgy gondolja, a nemi erőszak megelőzése azért szinte lehetetlen, mert az ember – jó esetben – nem úgy járkál az utcán, hogy őt itt most meg fogják erőszakolni. A szülőktől hall olyanokat, hogy ne menjen egyedül haza, meg legtöbbször nem is megy, de sokszor hazamegy mégis, és semmi baja nem lesz, szóval kezd nem félni.
Az ember nem erre számít – ő régebb leginkább fiúk között érezte jól magát (mondhatni, az volt az egyetlen kamaszkori lázadása, hogy nem érdekelték a „lányos dolgok”), épp ezért sokat tekergett, és szinte mindig csak fiútársaságban. Ezzel együtt jártak az együtt alvások, sátrazások, de soha még csak a gondolata sem merült fel benne az erőszak lehetőségének – szóval a gondolat, hogy „én döntök a testem felől”, megalapozottnak tűnt. Emberinek, logikusnak. Tőle aznap mindenki úgy búcsúzott: „Vigyázz magadra!”
Amit az erőszak esetében átélünk, mindenkinél változó. Például nem kezdődik még el, de tudatában vagy, mi fog történni, és az agyad nagy fordulatszámon azon pörög, hogyan kerülhetnéd el. Utána meg haza akarsz jutni, meg még fel is kell dolgozni. Kata úgy emlékszik vissza, közben kétségbeesett volt, végig hitte, hogy nem fog megtörténni, és hazakerül épségben. Arra, hogy mi volt közben, nem igazán emlékszik, és ez ellen nincs is kifogása.
Később úgy tekintett a történtekre, hogy van egy probléma, amit meg kell oldani, és mivel nem akarja emiatt zokogva leélni az életét, akkor gondolkozzunk róla. Bosszúvágya meglepő módon nem volt. Nem akart semmilyen plusz érzést, ami nehezebbé teszi a felejtést. A feldolgozás azért is nehéz, mert nem tudni, ilyenkor mi a teendő. Ha eltöröm a lábam, felhívom a mentőket, és elmondják, mi fog történni velem. De ha megerőszakolnak, akkor nagyjából annyit tudok, hogy a filmekben ilyenkor hazarohannak zuhanyozni, és dühödten sikálják a testüket. Valamint nagyon megviseli őket. Kata minden tulajdonságát (jókat is, rosszakat is) a feldolgozás szolgálatába állította, például a hiúságot („Olyan jó nő vagyok, hogy levadásznak az utcáról is!”), de a makacsságot is („Az én életem aztán nem teszi tönkre két ilyen vadbarom!”). Mégis leszögezi, hogy a feldolgozás kemény dió.
„Valószínű, hogy az megsemmisített volna. Minden érv, amit az áldozathibáztatás mellett hoznak fel, számomra primitív és semmitmondó. Illetve bármilyen olyan érvet, hogy „igazából biztosan akarta”, meg „megérdemelte”, első kézből tudok cáfolni. Aki valaha képes volt szeretni egy nőt (ha mást nem, az anyját), ilyent nem mond. Ha mégis, akkor azt jelenti, hogy »nők« címszó alatt egy tömeget lát, amelynek nincs arca. A tömeget lehet személytelenül kezelni. De ha arcokat látunk, már nem olyan egyszerű” – véli a lány.
Bár nem könnyű folyamat elé néz az erőszak áldozata, Marosi György ügyvéd azt tanácsolja, hogy az ügyészségre, valamint az orvoshoz vezessen az első útja az érintettnek. Ilyenkor a szokásos menetrend zajlik: orvosi vizsga/szakvélemény, nyilatkozat, meghallgatás, tanúk kihallgatása, helyszíni szemle, ha emlékszik az áldozat. Ha sikerül az elkövetőt azonosítani, akkor sor kerül annak kihallgatására, a szembesítésre az áldozattal, aztán meg újabb meghallgatás. Az ügyvéd elismeri, nehéz ezt a hercehurcát végigcsinálni egy ilyen megrázó eseményt követően, főleg azért, mert nagy eséllyel megkérdezik tőle, biztos, hogy nem provokálta, vagy biztos-e, hogy tiltakozott. Viszont a nyomozással járó nehézség, kellemetlen érzés nem kell(ene) elriasszon egyetlen áldozatot sem, vállalni kell a feljelentést.
Marosi György olyan esetről is mesélt, amikor egy megerőszakolt lány édesapja elutasította a feljelentés lehetőségét arra hivatkozva, hogy az áldozat nem tudja azonosítani a tettest, nem látja értelmét az eljárás elindításának. Így csak annyi lenne, hogy meghurcolnák a lányát, el kellene mesélnie az egészet százezerszer. Gyakorlatilag annyit tehettek, hogy segítettek a lányuknak, hogy túltegye magát a dolgon, és tovább tudjon lépni.
