Első „címlaplányunk”, akinek a nagymamája hamarabb volt címlapunkon, mint ő maga, sok fronton harcoló kommunikációs szakember és több céget vezető vállalkozó, civil szervezetek aktív építője, a legtöbb munkája kapcsolódik valamiként Erdélyhez.

Gróf Mikes Katalin találkozását Shuvendu Basu Roy Chowdhuryval nem világkörüli út előzte meg, a kelet-bengáli – ma Banglades – hindu arisztokrata családból származó fiatalember Grazban tanult. A fiatalok egymásra találásában szinte adja magát némi sorsszerűség. A Roy Chowdhury család ugyanis – a Mikesekhez hasonlóan – mindenét elveszítette India 1947-es kettészakítása nyomán, amikor a hindu és muszlim viszálykodás miatt Bengáliát Kelet-, illetve Nyugat-Bengálra osztották.

„Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé. A visszatérés reménye sosem halt ki belőlem, és abban is töretlenül bízom, hogy minden jóra fordul.”

Nézelődésre csábítóan kígyózik az út a Küküllő-menti szőlődombok között. Zsidvén amúgy is minden a szőlőről és a borról szól, az országban egyedülálló hírű és rangú borászati iskoláról, de néhány kanyarral arrébb egészen más látványosság ragadja meg a figyelmet: a küküllővári kastély. Nemcsak azzal, hogy az út fölé magasodik, hanem gondozottságával is. Míg Belső-Erdély legtöbb hajdani nemesi fészke az elmúlást juttatja a szemlélődő eszébe, addig a Bethlen-Haller kastély imponáló látványt nyújt.

Báró Kemény János 1945-től a kolozsvári színház vagyonának egy részét kimenekítette Magyarországra, a többit pedig államosították, a folyamat tehetetlenségi ereje azonban változatlanul képes volt hatni rá. A Kolozsváron indult színiakadémia – ahol kezdetben ő is tanított – Marosvásárhelyre költözésével a saját tulajdonának számító kosztümtár is útra kelt Vásárhelyre… Élet a háború után.

Fél évszázadnyi kényszerű távollét után térhetett vissza ősei fészkébe gróf Mikes Katalin. A zabolai Mikes-birtok nagyasszonya úgy tartja, az életét egyensúlyban tartotta valamiféle „beépített” mérleg.

Gróf Bethlen Anikó a család első gyermekeként született 1938 októberében Kolozsváron. Azért a kincses városban, mert abban az időben egy kis szanatórium orvosprofesszor tulajdonosának feleségeként ott élt édesanyja, Ferencz-Mihály Éva nagyobbik nővére. Az apa, gróf Bethlen Gábor Debrecenben végezte az agrárakadémiát, a Kolozsváron orvosnak tanuló leendő nejét is ott ismerte meg.

1949 márciusának első napjaiban koporsók úsztak a Temes folyón. A március harmadikai kitelepítés idején a román határőrök – bizonyára kincseket keresve – felfeszítették a csávosi kriptában talált koporsókat, majd az elhunytak földi maradványaival együtt a zajló Temesbe dobták. Köztük báró Csávossy Béla koporsóját, aki tizennégy éven át a magyar képviselőház háznagya volt, az ő ügyintézése alatt épült fel az Országház.

Gróf Mikes Éva igyekezett a múltat mindörökre eltemetni magában. Az ősi birtokon, Zabolán is csak egyetlen alkalommal járt az államosítás óta, kívülről sétálta körbe a kastélykertet, majd visszament a kolozsvári lakatgyárba. Mint kiderült, az ötvenes évek elején kitelepedési kérelmet nyújtott be a nagymama és lánya, Katalin nevére, a sajátjára nem, ő minden meghurcoltatás ellenére sem akart elmenni Erdélyből.

A két fiatal, báró Bánffy Mária és Ugron István az atyafiság okán került össze. A dolog önmagában nem túl kirívó, Erdélyben szinte mindenki mindenkivel rokon. „Kellett” hozzá persze a második világháború is, amelynek során Erdély egyik része 1940-ben visszatért az anyaországhoz, Ugron István pedig élt a kínálkozó lehetőséggel, Erdélybe helyeztette magát...

Izgatottan érkezett haza Kolozsvárról 1925 végén Kemény János. Felesége faggatására némi szabódás után sóvárogva kérdezte meg: gondot okozna-e, ha két-három napra meghívna Marosvécsre vagy harminc írót? Így kezdődött a Helikon.

A Kárpát-medence egyik legszebb történelmi épülete, Erdély Versailles-a mai, részlegesen felújított állapotában is lélegzetelállító látványt nyújt. A Kolozsvárról Désre vezető útról Válaszút északi kijáratánál letérve, a Kis-Szamos jobb partján rögtön feltűnnek a Bánffy-kastély tornyai. Távolról is csodálatos, közelről még inkább.

A huszadik század rengeteg fájdalmas eseménye között máig sebeket felszakító emlékek övezik Erdélyben az 1949. március 2–3-ra virradó órákat. A Románia Szent Bertalan éjszakájának is nevezett éjjelen több ezer embert gyűjtöttek össze és szállítottak kényszerlakhelyre. A háromszékiek számára pedig másfél év múlva a kálvária újabb stációja következett: az 1963-ig tartó dobrudzsai kényszermunkatábor.

Közepes minőségű, patak mellett kanyargó aszfalt úton haladok, a völgy gyönyörű, persze a természet Erdélyben gyakran kényeztet bennünket hasonló látványosságokkal. Ennek ellenére a Segesvár közeli Keresd amolyan világvége hely benyomását kelti.

A Kemény-unokáknak jóságos, mosolygó tekintetű, bajszos nagypapájuk volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, nagy tapintattal tette –, vagy arról, hogy elfogyott-e utolsó kanálig az ebédre felszolgált főzelék.

Milyen is volt az a kegyelmes úr, gróf Bánffy György? Én tízéves koromig mindig egyformának láttam. Hófehér hajú, Mikulás-arcú öreg bácsinak láttam. Egyszerű ruhákban járt, nyáron a fején legtöbbször puha panama kalapot viselt. Nem volt ő rossz ember, sohasem hallottam, hogy valakit megvesszőztetett volna, és tudomásom szerint egy inast, sem lakájt meg nem suhintott a kutyakorbácsával. A gróf intézőjének a lánya, Veress Béláné, született Vajna Rozália emlékei Bánffy Györgyről.

Marosvásárhely emblematikus alakja volt. Édesapja, Teleki Domokos 1935-ben adta át neki a gazdaság irányítását, azt követően az öregek Budapesten éltek, csak nyaranta látogattak a Maros mentére. Gróf Teleki Mihály, Gernyeszeg utolsó birtokos gazdája – nemcsak az arisztokrata körök számára Micu bácsi – Kolozsváron és Toulouse-ban szerzett agrármérnöki diplomával, budapesti doktorátussal irányította 1944-ig a gernyeszegi mintagazdaságot.

Az „emlékműbarna” tábla a Kovászna–Kézdivásárhely országút mentén fekvő református templomnál mutat a Mikes-kastély irányába. A 14. században erődtemplomnak épült, valószínűleg egy korábbi vár adottságainak felhasználásával. Egykor vizesárok és lőréses bástya is védte. Többször is át-, illetve újraépítették, legutóbb az 1977-es földrengésben elszenvedett károk miatt. A régi időkben sokan dolgoztak a grófi birtokon, majd a kastélyban helyet kapó intézményekben is.