Hét órát kongat a toronyóra. A novemberi este már órákkal korábban a városra ereszkedett. A résnyire nyitott ablakon keresztül a kis konyhába beszűrődnek a közeledő hangok. Magában beszél, veszekszik, mint mindig, amikor tökrészeg.
Igaz történet alapján. Ezt szoktuk olvasni időnként a játékfilmek elején. Az, hogy valóban megtörtént, nagyobb hangsúlyt-, mélységet ad a látottaknak. De amikor arról látunk filmet, hogy egy anya küzd a kilencéves gyermeke mentális-, testi- és lelki egészségéért, igazáért, mert a saját élettársa szexuálisan bántalmazta, mialatt ő az agresszor gyermekével volt várandós, és ez nem fikció, hanem dokumentumfilm, az érzések széles skáláját éljük meg. Too close. Túl közel. Ez Andreáék filmjének címe. És nem ig
A szarajevói filmfesztivál érdeklődésének középpontja, az Astra Filmfesztivál fődíjasa. Egy film, amelyet mindenkinek látnia kell. Azért, hogy ne mondjuk, a mi városunkban, falunkban nincs pedofília. Azért, hogy ne mondjuk, ez a gyerek rosszat akar, csak kitalálta, álmodta vagy éppen ő szerette volna az aktust. Püsök Botond filmrendező a dokumentumfilm formaeszközével harcol a gyermekbántalmazás ellen. A csíkszeredai születésű alkotóval a Túl közel/Too Close/Apropierea előkészületeiről, társadalmi hátte
Öt és fél év telt el azóta, hogy az Egyesült Államokban ki-, a köztudatba pedig berobbant a #MeToo mozgalom, amely alapjaiban rázta meg Hollywoodot, és globális szinten is elindított egy újfajta diskurzust a szexizmusról, a nők ellen elkövetett szexuális zaklatásról és bántalmazásról. Míg például az Egyesült Királyság és Svédország csatlakozott a mozgalomhoz 2017-ben, jó néhány országban – mint például Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban – a #MeToo kapott ugyan némi lendületet, de lényeg
Ijesztően agresszív a világunk, de lehet, azért érzékeljük többnek vagy közelebbinek az erőszakot, mert egyre több információnk van erről: megverték, bántalmazták, megölték – részesei lettünk egymás történetének. És lehet, hogy ez szükségszerű a változáshoz? Bogos Mónika története is bizonyítja – mindent meg kell próbálni, el kell menni a falig. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. augusztusi lapszámában jelent meg.)
Szerkesztőségünk állásfoglalása a nők elleni erőszakkal szemben: nulla tolerancia.
Az oktatás minden gyermek alapvető joga. Az iskolai erőszak és zaklatás minden formája sérti az oktatáshoz való alapvető jogot, és a nem biztonságos tanulási környezet rontja az oktatás minőségét minden résztvevő, szereplő számára, súlyosan károsíthatja a gyermekek és serdülők egészségét és jólétét, káros hatásai pedig a felnőttkorig is fennállnak. Az iskolai erőszaknak azonban több formája is él, és amíg bármely formáját tabu övezi, virágozni is fog.
A bosszúfilm műfaja nem számít újdonságnak Hollywoodban, sőt még az sem újdonság, ha egy ilyen alkotás főhőse egy nő, aki sérelmeit, fájdalmait megtorolja a gonosz világon, a férfiakon (bár tény, hogy az úgynevezett rape and ravange filmekben, általában a megerőszakolt, meggyilkolt lány valamely férfi családtagja szokott bosszút állni). Mégis Emerald Fennell 2020-as alkotása, az Ígéretes fiatal nő, képes a témában újat, mást hozni, mutatni, mondani.
Nagyon összetett téma a nők elleni bántalmazás, családon belüli erőszak, sokat is foglalkoznak vele, és mi most nem is teljes mélységében, komplexitásában közelítjük meg, csak egy kis szeletét járjuk körbe. Olyan téma ez, ahol nők, férfiak, közösségek túl kellene lépjenek a közönyös hozzáálláson.
A nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napja (november 25.) alkalmából karakteres, tevékeny, véleményformáló nőket kérdeztünk arról, hogyan látják, miben nyilvánul meg manapság leginkább a nők elleni erőszak, és mit lehet tenni ellene. Koszorus Krisztina énekesnő az erőszaknak egy másik szintjéről beszél, arról, amit nap mint nap megélünk, amiről úgy gondolja, egyfajta pszichológiai erőszak.
Az ENSZ közgyűlése 1999. decemberében nyilvánította november 25-ét a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává, hogy felhívják a figyelmet a problémákra. A Nőileg karakteres, tevékeny, véleményformáló nőket kérdezett arról, hogyan látják, miben nyilvánul meg manapság leginkább a nők elleni erőszak, és mit lehet tenni ellene. A válaszok annyira sokfélék, mint amennyire sokrétű a probléma maga.
Facebookon nézelődöm, amikor egy videó kerül elém. Egy másfél év körüli kisgyerek egy székhez támaszkodva toporog. Látszik, hogy mostanában tanul járni, segítség nélkül talán még nem is megy neki. Egy kiscica kapaszkodik fel a lábára, szemmel láthatóan játszani akar. A gyerek meglepő vehemenciával, egy jól irányzott rúgással úgy oldalba penderíti a kis állatkát, hogy az nyekkenve tovarepül...
Hatalmas szerep jut az újságíróknak, riportereknek abban, hogy a feldolgozott témákat miként tárják a közönség elé, írják meg, mondják el. A szerepnél azonban csak a felelősség nagyobb. A legrosszabb, ha az újságírónak nincs beleszólása abba, hogy mit, hogyan tálal – ilyenre is van példa. A családon belüli erőszak a sajtóban úgy tűnik, akkor ér célba, ha szenzációkét csomagolják. Ez pedig beszél mind a sajtóról, mind pedig a befogadó közönségről.
Sok történetünket csak a névtelenségbe burkolózva merjük megírni. Mert védjük a családot, magunkat. És ez legtöbbször így is van jól. A magazinban is előfordul, hogy a kollégák tollából érkeznek személyes történetek, melyek egy téma mélységébe engednek bepillantást. Persze álnéven. Könnyebb mesélni valakiről, mint azt mondani, ez vagyok én.
Szokásos útvonalunkat járjuk, a már jól ismert kutya-pajtásokkal: Milóval, az éjfekete spániel keverékkel, Elzával, a nyakigláb, tigris és zsiráf ötvözetére emlékeztető, mentett kutyával. Elhagyott telek mellett visz az utunk, kedves kölyökkutya lakja be néhány hónapja. Sétánkat látva, ő is kedvet kap a rohangálásra.
Egyes statisztikai adatok szerint például tízből három lány, nő – máshol ennél elszomorítóbb adatokról is tudnak – szexuális bántalmazás áldozata. Azt gondoljuk, szülői felelősség az is, hogy gyermekeinknek beszéljünk arról, hogy ilyesmi létezik.
Van az a gyerekdal a cifra palotáról. Második szakasza így szól: „Én azt megteszem, Katát elveszem, Ő dolgozik, én meg alszom, Este megverem.” Ezt éneklik a gyerekek, és lehet, hogy a dalocskát hallgatva már fel sem tűnik senkinek, hogy itt valami nagyon sántít! Mi az, hogy megverem? Ennyire mélyen benne van a közfelfogásban, a kultúránkban a nők el
Egy kismama, aki végtelen örömmel és türelemmel játszik, beszél a kisdedével, emellett sokat sír és örül, ha nyugodtan letusolhat. Ismerős? Talán a világ összes kismamája ilyen. Nehezített terep, ha a kismama kerekesszékben van.
Egy rendezvény sikere mindig a részletekben rejlik. Nem abban, hogy mennyit költenek rá, sokkal inkább számít az, hogy ne szemfényvesztés, hanem valódi tartalom legyen mögötte. Ennek pedig alapja és melegágya a (rendezvény)protokoll.
Hazug-cumi. Amikor csecsemőkorban nincs idő, vagy nem alkalmas a helyzet a szoptatásra, akkor ezt kapja a gyermek: hazug-cumit. Ennek az elődje a pálinkába mártogatott kenyér volt. Nagyobb gyerekeknél az utódja a telefon lett.
Az autóban ülünk. Zuhog az eső. Körülöttünk mentők szirénáznak, a közlekedésrendészet sürgölődik, teszi a dolgát. Az ablakon utat törő esőcseppek illeszkedésében próbálok rendszerességet találni. Valami logikát vagy sorsszerűséget ebben az egészben.
Ha visszatekintünk eddigi életünkre, talán mindannyian be tudunk számolni fájdalmas kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor feltámad egy szorító, görcsös érzés, miszerint nem vagyunk elég szépek, okosak, menők, tehát szeretetre méltók.
A húsvéti történetben is – csakúgy, mint a karácsonyiban – a fő cselekmény végrehajtója egy nő. A betlehemi történetben Mária életet ad a kis Jézusnak, a húsvéti történetben magdalai Mária látja meg a feltámadott Jézust.
Munkám révén, akarva-akaratlan számos kisgyermekes szülő válásának kereszttüzébe kerülök. Az elején csak nevek, aztán ahogy egyre inkább beilleszkedem, megismerem a várost, elkezdenek arcok, személyek, történetek kapcsolódni hozzájuk.
Számomra márciusban kezdődik az év, az első csokor hóvirággal és a mellkasomra büszkén tűzött márciuskával. A levetett vastag kabáttal, a buján kacérkodó széllel, a még fukarkodó napsugarakkal, az első szeplőkkel az arcomon, a hónap megannyi ünnepével.
Drága Barátnőm! Ugye érzed, hogy ma neked bomlanak a virágok? Hidd el, hogy ma neked fütyüli rekedtre magát a rigó! Hallod? Kedvenc dalodat susogja a szellő. Tudom, nehéz elhinned, de tedd meg most az egyszer a kedvemért!
A protokoll nagykönyv szerint a megjelenésünk nem csupán fél-, hanem a teljes sikert jelentheti. Ezzel szemben, mifelénk a szürke összes árnyalatát viseljük, pedig van élet a fekete-fehér kombináción túl, még a protokoll szerint is.
Olvasom, hogy a dán iskolákban az év 6. hete az ún. Szex hét. Úgy tűnik, tőlünk északabbra nem kerülik a szexre utaló kifejezéseket a tanórákon. Ellenkezőleg, immár 14 éve ez a mindenkit érintő tematika kerül februárban az iskolai programok fókuszába.
Vannak, akik úgy vélik, reggelire csak gyümölcsöt együnk, így jutunk a legtöbb energiához. Mások a bőséges reggelik mellett szólnak. Abban talán mindenki egyetért, hogy reggelizni valamit mindenképpen kellene, és ezalatt nem a bögre teát vagy kávét értik.
Földúton haladunk az erdő között, Székelyvarság Küküllő nevezetű részén. Már az odaút is sejteti, különleges helyen laknak vendéglátóink, Balog Ágoston és felesége, Katalin. És nem is csalódunk: nyugalomsziget a vadon sűrűjében.
A nyomtatott lap újraindulásának örömére gondoltunk egy merészet, s az elkövetkezőkben kis „magamutogatásba” kezdünk: betekintést engedünk kollégáink gardróbjába is. Egyúttal pedig arról faggatjuk egymást, hogy kinek mit jelent a stílus?
Szeretjük a ráérős reggeleket, amikor nem sietünk sehová. Ilyenkor lassan eszünk, kóstolgatunk, csipegetünk, kapcsolódunk egymáshoz és önmagunkhoz. Ezért van ilyen szempontból is kiemelt jelentőségük az ünnepeknek.
Bár egyre több a napsütés, s szívünket melengeti már a csicsergő madárdal, alig bírjuk kivárni az igazi tavasz érkezését. A hosszú tél elnyelte a vitaminkészletünk, épp ezért epedünk valami zöld, valami zsenge, valami tavaszias íz után.
Talán nem is gondolnánk, hogy egy tányér forró leves mi mindenre képes. Ezt most már a tudomány is megerősíti: a leves nemcsak összetevői által javít a közérzetünkön, hanem azáltal is, hogy miközben elfogyasztjuk, azt éljük meg, hogy gondoskodnak rólunk.