Középső fiunk ballagása volt. Ezek azok a napok, amikor jó, ha megfelelő mennyiségű zsebkendő van nálunk. Nem akarunk sírni, a könnyek mégis patakzanak. Nem akarjuk szomorítani a gyermekünket, mégis jólesik, hogy felszakadhat valami kimondhatatlan a lelkünkben.

Oktatásügyi szakember, akinek hobbija a tanítás. Vezető, aki mai napig vallja, hogy a játék az a leguniverzálisabb eszköz, amivel a leghatékonyabban el lehet juttatni mindenfajta tartalmat a diákokhoz. Ettől lesz kaland a tanítás, de számára az igazi nagy kalandot a hazai oktatásügy jobbá tétele jelenti. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. májusi számában jelent meg.)

Az Ukrajna elleni orosz támadás megindításának másnapján reggel nyolc óra előtt néhány perccel belépek az osztályterembe. Huszonhét elsős gyerek üdvözöl. Illetve, még le sem teszem a csomagom, amikor kiderül, hogy csak huszonhat.

Vallásóráim fő célja, hogy a gyermekekkel elhitessem: az élet minden egyes napja szép, a jó Isten jónak teremtette a világot s benne az embert, csak időnként nehéz átevickélni a szeretet nélküli napokon.

A szünidős házi feladat nagy dilemma, sokan – szülők és tanárok egyaránt – úgy vélik, azért van rá szükség, mert egyébként a gyermek elfelejti az év közben tanultakat. A vakáció azonban a pihenés, feldolgozás ideje kellene legyen, és főként most, a járvány alakította mindennapjainkban, a szakember szerint teljesen el kellene felejteni a tanulást a szünidőben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)

Felborzolta a kedélyeket a napokban kiszivárgott videó, amelyben a pszichológia professzor trágár és agresszív módon nyilvánul meg kollégájával és diákjaival szemben. Az eset visszhangjait, reakcióit figyelve a közösségi médiában, a hozzászólásokat olvasva felszakadnak a sebek. Nemcsak az egyetemi évek sebei, hanem sokkal előbbről hozott sebek.

A mai feleségek diskurzusának fő toposzai között ma már nem lehet találkozni a nagymosással. A mai feleségek többsége a netes vásárlásról, a legutóbb forgalomba került elemes porszívóról, a legegyszerűbben elkészíthető ételről, vagy a génkezelés nélküli élelmek egyedüli üdvözítő voltáról beszélget. Persze beszélgetnek más témakörben is, családi viszonyokról, házassági megakadásokról, gyermeknevelésről, és nyilván az oltásról, de csak bizalmasabb körökben.

Azt már láthattuk, hogy ha csak az otthoni tanulás van, az mekkora terhet ró a szülőkre és magára a gyermekre is. A kérdés azonban ma is aktuális: hogyan lehet úgy megszervezni gyermekünk tanulásának segítését, hogy az mindenkinek jó legyen?

Újra benépesültek az iskolák és az óvodák. A szülők kicsit hátradőlhetnek, a délelőtti órákra a pedagógusok veszik át a nebulók nevelésének megtisztelő, ám korántsem könnyű feladatát.

Talán mindig is létezett a gyerekközösségekben a bullying jelensége. Megrázó, ha irodalmi művekben, filmekben találkozunk vele, de a legfájdalmasabb, ha közvetlen környezetünkben üti fel a fejét. Amióta már nemcsak egy kis közösség, egy osztály, egy csoport „ügye”, hanem kiömlött a virtuális világba is, még ijesztőbbé vált. Mit tegyünk, mit tehetünk, ha gyerekünket bántalmazzák? (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. áprilisi számában jelent meg.)

Hamarosan itt a tanév vége, a jó tanulóknak mindenki gratulál, én is, munkájukért, szorgalmukért megérdemlik az elismerést, a jutalmat! De jó-e, ha az iskola csak a tanulmányi- és versenyeredményeket, esetleg a sportban elért sikereket értékeli?

Múlt hónapban egy oláhszentgyörgyi polgármester tizennégy éves kamasz lányát nevelési célzattal úgy büntette meg, hogy falhoz térdeltette meztelenül, miközben le is videózta, ahogy az „elszemtelendő” lánya utána sorolja, amiket az apa diktál neki. A videó kiszivárgott, számos sajtóorgánum kommentálta az esetet.

Sokan kérdezik tőlem, hogy miben nyilvánul meg a különbség, ha egy gyerek felekezeti iskolába jár vagy világiba. Én már több mint 15 éve felekezeti iskolában dolgozom, és mindig nagy bajban vagyok, ha pár mondatba kell sűrítenem a tapasztalatokat. Az hiszem, az értékekben van a különbség. S abban, hogy van-e hit, hit Istenben.

Egy évvel ezelőtti emléket ajánl a Facebook megosztásra, amiben leírom, mivel ijesztgette nagylányom a tavaszi vakáció utolsó napján első osztályos öccsét. Anna: Örs, mondjak egy igazi horrorsztorit? – vigyorog kajánul. Örs tétovázva kivár, tudja, nincs esélye kibújni a kéretlen válasz elől. Anna: Holnap suli!

Interkulturális nevelést tanítok a hatodikos osztályomnak, amely a szociális nevelés egyik alrésze. Ezt a tantárgyat nemrég találta fel valamelyik sokadik innovációs ötletrohamában fuldokló oktatási miniszter vagy tanácsosa, nem tudom.

Tibi vagyok az V. B-ből. Sokat fáj a hasam. Már annyira, hogy alig tudok iskolába menni. Anyával a doktor néninél is voltunk, de azt mondta, semmi baja a hasamnak. Pedig nekem nagyon fáj, közben azt hiszik, szimulálok, de nem. Szerintem valami olyan súlyos bajom van, hogy még az orvosok sem tudják, hogy mi. Azt mondta a doktor néni, talán az iskola miatt. Ebben lehet igaza, mert nem akarok iskolába menni, olyan rossz, mindig félek.

Hogyan lehet megutálni azt, amit szerettünk? Egyszerű: elmegyünk iskolába, és ott majd megoldják. Ahogy sokasodnak éveim az oktatási rendszerünk hangulatában, annál inkább radikalizálódik véleményem a gyermekek járulékos sérülései láttán.

Én tényleg próbáltam megbarátkozni ezzel a jelenséggel. Első körben saját lelkem háza táján igyekeztem megkeresni a zsigeri ellenérzés okát, de csak oda jutottam, hogy egyre dagad bennem az ellenállás és a tiltakozás.