A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.

Megkezdődött a tanév, az első iskolásként. Ennek a fele sem tréfa – fogalmazódik bennem már az első néhány nap után, amikor este kilenckor még tízórait pakolok, iskolatáskát ellenőrzök. Ezután már tényleg így lesz?

A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.

Csaknem negyven év pedagógusi pályafutásom alatt az oktatásban is hatalmas változásokat tapasztalhattunk. Jelentősen más lett a gyerekanyag, a szülők és diákok viszonyulása az iskolához, követelményekhez, tanuláshoz.

A „kantinkaja” egyedi és utánozhatatlan. Aki valaha is evett kantinban – akár szerette, akár nem – emlékszik az ízekre, szagokra, a kis ablakon kiadott étel látványára, a nosztalgiát ébresztő kockás abroszra, na meg a konyhás nénikre és szakácsnőkre, akik ennek a világnak a „lelkei”. Bezsány Nagy Hajnalka 1985 óta a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum étkezdéjének szakácsnője és szíve-lelke, saját bevallása szerint sem tud olyan finomat főzni otthon, mint a kantinban. (Cikkünk a Nőileg magazi

Néhány évtizede még nagy becsülete volt a kétkezi munkának – hangzik el gyakran az idősebbektől, és valóban, a szakmunkások száma igencsak megcsappant napjainkra, a gyakorlati oktatás pedig mintha “kiment volna a divatból”. Szűkebb térségünkben legalábbis szakiskolába nem csak azok iratkoznak, akik egy bizonyos szakmát ki szeretnének tanulni, hanem többnyire a "gyenge" tanulók. A "menő" gimnáziumok, líceumok és a szakiskolák között egyre nő a szakadék, melynek mélységében olyan társadalmi problémák rejtő

A napokban két újságcikket is elém hozott a Facebook, amelyek meglehetősen felborzolták a kedélyeket, a megosztó kommentáradatot olvasva, engem is arra késztettek, hogy elgondolkodjam a témán.

Manapság, amikor feldolgozhatatlan mennyiségű információval találkozunk, szinte mindannyiunk életében jelen van a stressz és a (mentális) fáradtság, különösen fontos, hogy odafigyeljünk arra, mivel befolyásolhatjuk jó irányba az agyunk működését. Ezúttal az iskolában néztük meg, mit érdemes gyakrabban fogyasztani ahhoz, hogy a jelenben és a távolabbi jövőben is jól működjünk mentálisan.

Új év, új kezdet. Ilyenkor sokan számvetést tartunk az elmúlt év élményeiből, sikereiből és hiányosságaiból, terveket, fogadalmakat fogalmazunk meg a jövő évre tartogatott vágyainkból. Miből lenne jó, ha több lenne, miből legyen kevesebb?

Gyermekpszichológusként szívügyem a gyermekek jólléte. Bárhol járok a világban, éles szemmel figyelem a jó és rossz gyakorlatokat egyaránt. Gasztrobloggerként meggyőződésem, hogy a testi-lelki jóllét egyik alapfeltétele a megfelelő táplálkozás. Hiszem, hogy ez részben az egészséges, változatos alapanyagokon, elkészítési módokon múlik. Másrészt viszont legalább ennyire fontosak az étkezés körülményei: a fizikai és emberi környezet, valamint az étkezésre szánt idő.

Ma megint bajlódott velem Áron szünetben az udvaron, pedig én nem csináltam neki semmit. Nem is dobigáltam kővel, az unokatestvérem vót. Én csak fogtam a követ a kezemben, de nem hajigáltam. Mindig bajlódik velem, pedig már a múltkor is megmutattam neki a bicskámat, s megmondtam, hogy megszúrom vele. Aztán a tanár észrevette a bicskámot, s elvette.

Az oktatás minden gyermek alapvető joga. Az iskolai erőszak és zaklatás minden formája sérti az oktatáshoz való alapvető jogot, és a nem biztonságos tanulási környezet rontja az oktatás minőségét minden résztvevő, szereplő számára, súlyosan károsíthatja a gyermekek és serdülők egészségét és jólétét, káros hatásai pedig a felnőttkorig is fennállnak. Az iskolai erőszaknak azonban több formája is él, és amíg bármely formáját tabu övezi, virágozni is fog.

Botházi Mária őszi újságíró-közhelytárából idézve: becsengettek. Csaknem hárommillió gyermek és fiatal kezdte el az országban az idei tanévet, s gyerekeik révén kezdődik a koránkelés, a feladatok és a rendszer harmincvalahány héten át a szülőknek is. Talán rémesnek tűnik most, ebben a szomorú, esős időben, de vigasz lehet mindannyiunk számára: az iskolaévek évtizedek távlatából megszépülnek. Meg – nem mellesleg – életre szólóan hasznosak is.

Tegnap délután, amikor hazafelé mentünk a vásárlásból anyával és Misivel, a nagy tesómmal, a lépcsőházban Kovács bácsival találkoztunk. Kovács bácsi a második emeleten lakik a feleségével, mindig nagyon kedves, csak azt nem szeretem, hogy van egy kellemetlen szokása. De ez még mindig jobb, mint a Kovács nénié, aki, ahányszor meglát, gyorsan odarohan hozzám és összevissza csókolgat. Azt mondja, olyan vagyok, mint a kisunokája. Én nem bánom, de utálom, ha összenyálazzák az arcomat!

Két szórványkollégium működtetőjeként évente félszáz csángó és mezőségi gyereket iskoláztat, ruháztat, utaztat, a továbbtanulásukról gondoskodik. Kerekes Zoltán, a Beszterce–Naszód megyei Bástya Egyesület elnöke állatorvos helyett tanító lett, imád gyerekekkel foglalkozni. A lovakat ellenben motorra cserélte. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. augusztusi lapszámában jelent meg.)

Vannak olyan kicsi székelyföldi falvak, amelyekre több száz éves templom vigyáz. Ilyen kicsi, létszámában és kiterjedésében is jelentéktelen falu Homoródszentpéter. Ám templomának legrégibb kövei bizonyítottan nyolc évszázad hitéről vallanak.

Elkezdődött a vakáció! Elballagott minden tizenkettedikes diák, elbillegett minden nyolcadikos, negyedikes tanuló, nagycsoportos óvodás. Szeptemberig senkinek sem jut eszébe házi feladatot írni, ceruzát hegyezni, füzetet, írószert vásárolni, egyenruhát mosni. De mielőtt végleg elfelejtenénk az iskolát, gondoljuk át, hogy ténylegesen mennyibe került az, hogy ingyen járhatnak a gyermekeink iskolába, óvodába.

Középső fiunk ballagása volt. Ezek azok a napok, amikor jó, ha megfelelő mennyiségű zsebkendő van nálunk. Nem akarunk sírni, a könnyek mégis patakzanak. Nem akarjuk szomorítani a gyermekünket, mégis jólesik, hogy felszakadhat valami kimondhatatlan a lelkünkben.