Désen született 1913. június 8-án, a középiskolát a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1931-ben, felsőfokú zenei tanulmányait a kolozsvári zenekonzervatóriumban kezdte (1936-1940), a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta (1941-1944), ott többek között Kodály Zoltán tanítványaként, és Kolozsváron fejezte be 1948-ban. Közben volt tanító a román lakosságú mezőségi Alőrön, ott gyűjtött először népdalt, majd lett belőle óvónőképzői zenetanár, magán-zenekonzervatóriumi igazgató, a Román Akadémia kolozsvári folklórintézetének tudományos főkutatója.
A kolozsvári Magyar Zenekonzervatórium 1949-es megszüntetése után a Gheorghe Dima Zenekonzervatórium adjunktusa, később docense.
Legelső zenei élményét, mesélte, az orgonával való kora gyermekkori találkozás jelentette, amikor szülei először vitték el a templomba. Az orgona, a harangszó és a gregorián dallamok bűvkörükbe vonták. Tizenhat éves korában tette le végképp voksát a zene mellett, zongoraismereteit autodidakta módon igyekezett fejleszteni, Bach-invenciókat gyakorolt, de nagyon kedvelte az akkor divatos operanyitányok négykezes tételeit is. Zongoristának készült, egy nehéz lefolyású tífusz után azonban – a mulasztottakat pótolandó – a túlzott gyakorlástól súlyos ínhüvelygyulladást kapott, hosszú ideig nem zongorázhatott, ezt követően pedig elhatározta, hogy inkább a zeneszerzés szakra jelentkezik. Mégsem zeneszerzőként vált ismertté. A folklórintézet kolozsvári fiókjának 1949-es megalakulása után az intézmény munkatársa lett,
Népzenei tevékenységét még Alőrön kezdte, ahol román népzenét gyűjtött, azzal a céllal, hogy kórusfeldolgozásokként énekeltesse a gyerekekkel. Vikár Béla, Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Domokos Pál Péter és mások erdélyi és moldvai terepmunkáját folytatva, fontos gyűjtéseket végzett a Fekete-Körös völgyében, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Nagy-Szamos, a Felső-Maros mentén, az udvarhelyszéki, gyergyói és csíki székelyek, valamint a moldvai, gyimesi és barcasági csángók körében.
Zenetudományi tanulmányaiban a magyar népzenekutatás történetét ismertette, kiegészítette a Bartók által leírt dialektusokat, gyarapította a népzene régi és új stílusáról szóló ismereteinket; a jelen és a közeljövő kutatási folyamatait is vázolta.
Gyűjtéseinek nagy részét a kolozsvári folklórintézet őrzi, értékéről többek között az 1954-ben kiadott Moldvai csángó népdalok és népballadák, valamint az 1974-es Romániai magyar népdalok című kötet 350 dallamot tartalmazó anyaga tanúskodik, és még inkább az 1984-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent, öt tanulmányt tartalmazó, A népzene mikrokozmoszában című kötete, amely a folklorisztika tudományának megkerülhetetlen alapművévé vált. Pedagógiai életműve is jelentős: közvetve vagy közvetlenül
Tagja volt a Román Zeneszerzők Szövetségének, tiszteletbeli tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, tiszteletbeli elnöke a Romániai Magyar Zenetársaságnak, a legjelentősebb megbecsülést azonban 1993-ban kapta, amikor Széchenyi-díjjal tüntették ki a romániai magyar népzenekutatás terén több évtizeden át kifejtett kimagasló munkájáért. Jagamas János 1997. szeptember 15-én hunyt el, síremléke a szamosújvári örmény katolikus temetőben található.
korábban írtuk
Gáspár Kata Ágnes: Az ember nem lehet mindennel szemben engedékeny
Idegenben, még ha az „csak” az édesanyánk, Budapest, keresi az ember a földit, szemmel, füllel, szívvel. Lehet-e az embernek két hazája? Mekkora dolog, ha a diák megtanulja hallani a csöndet? Erről is beszélgettünk Gáspár Kata Ágnes zongoratanárnővel.
