Született képzőművész – ha nem az lenne, utazó bloggerkedne, de az írás és fotózás mellett mindenképp időt szakítana a festésre is. A nagyváradi Holló Cs. Kingával kávéztunk és beszélgettünk alkotásról, tehetségről, a megkerülhetetlen koronavírus-járványról, no meg egy rejtelmes lókutyáról, aki most épp szabadságol, de azt ígérte, visszatér. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. márciusi lapszámában jelent meg.)
A mesét imádta, kísérletezett meseírással is Lukács Emőke, majd diákszínjátszóként elvarázsolta a színpad. Több hazai bábszínháznál is játszott, majd hazatért, hogy a Tomcsa Sándor Színház bábtagozatának, az Udvarhely Bábműhelynek a születésénél bábáskodjék. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. márciusi lapszámában jelent meg.)
Olyan, mint a festményei: színes, kedves, napsugaras. Mesevilágot teremt, olyan szépet, hogy azt kívánod, bárcsak a te szobádba is belépne ez a világ. Aki kiállításról nem, az talán a Napsugár vagy Szivárvány gyereklapokból ismerheti Darvay Tünde rajzait. Kolozsváron él, de tizenhárom év Amerika után kétlakinak mondja magát. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)
Kicsit mindig irigy voltam, hogy olyasmire van rálátása, ami számomra maga a világmindenség kvintesszenciája: film és filmtudomány. Pethő Ágnest közel két évtized után, egykori diákjaként faggattam.
Nem szalaszt el egyetlen lehetőséget sem, amikor hegyeket mászhat, és ha a kisváros határain kívül jut, lélegzetelállító fotókkal nyűgözi le az erre kíváncsi közönségét. Máskor meg nyakába akasztja szólógitárját, és nagy szenvedéllyel csap a húrok közé – mindezt egy-két szentmise, templomi szertartás vagy hittanóra között. Ruști Alexandru lupényi plébánosként éli nem mindennapi hétköznapjait.
Motorbőgés, kerékcsikorgatás, káromkodva cigiző, tetovált pasik, mindenki ismeri a jelenetet: van akik szerint kerülni kell őket, mint a tüzet, míg mások számára, ha titkon is, álmaik pasijának tökéletes megtestesítői. A megszelídítésre váró ügyeletes rosszfiúk.
Ady-szakértő kultúrantropológusként, a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum igazgatójaként ismerte meg Nagyvárad és a sajtó közvetítésével talán az egész Kárpát-medence. Aztán megismertük benne a rockzenészt, a képzőművészt, a családapát, és a mostani beszélgetésünkkor arra is fény derült, hogy mélyrehatóan foglalkozik a buddhizmussal, olyannyira, hogy ebből írja készülő doktori disszertációját. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. októberi számában jelent meg.)
Ha megszólal, mindenki odafigyel rá, humora egyedi. Kolcsár József a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház oszlopos tagja, Kézdivásárhelyen színházat és színjátszó csoportot vezet, emellett rendez és játszik, s még a zenéléstől sem riad vissza, hiszen a Tesztoszteron Zenei Alakulat nevű, színészekből álló bandát erősíti. (Cikkünk a Nőileg magazin 2019. szeptemberi lapszámában jelent meg.)
Nem vagyok extrovertált típus, mondja, miközben leülünk egy kávézóban (akkoriban találkoztunk, amikor az emberek még összejárhattak). Ez elszomorít. Minden alkotása rajongásig tetszik, de semmit nem tudok róla, mert minden eddigi interjújában kizárólag a munkájáról beszélt. Vajon mi motiválja, mi hajtja az újabb és újabb kihívások felé? Erre is kíváncsi voltam.
Hogyan lehet megutálni azt, amit szerettünk? Egyszerű: elmegyünk iskolába, és ott majd megoldják. Ahogy sokasodnak éveim az oktatási rendszerünk hangulatában, annál inkább radikalizálódik véleményem a gyermekek járulékos sérülései láttán.
Ez az alkotás az ezredfordulón készült, és a századforduló – 1900 – nevét viseli, de pont az időtlenségről, a térbeli behatárolhatatlanságról, a művészet megfoghatatlanságáról szól, nagyon konkrétan beszorítva térben és időben.
Írónő, tanár, publicista, szerkesztő, a helikoni íróközösség egyik ötletgazdája. A huszadik század erdélyi magyar világának elismert személyisége, bizonyos értelemben alakítója, ami a kor nőértékelésének ismeretében, önmagában is jelentős teljesítmény.
Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, és kékesfekete elszíneződést okoz.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Kint kásás eső hull, a meleg lakás kényelmét nem adnánk semmiért. Beugrik egy kép: a gyermekeink kicsik, le kell foglalni őket ovi után még órákig, a hosszú, sötét délutánokon. Közben főzni is kellene. Ilyenkor jött a mentőötlet: gyúrjunk tésztát.
Színes, vidám egyéniség, akinek életszeretete nemcsak a személyiségjegyeiben, hanem az öltözködésében is megmutatkozik. D. Balázs Ildikó kolléganőnk mindannyiunknak üzeni, hogy hordjunk színeket, és mosolyogjunk többet.
Az adventi csendben való készülődés jó lehetőség arra, hogy saját készítésű ajándékokkal lepjük meg szeretteinket. Az anyagi érték mellé társul még egy ennél fontosabb is, ami a két ember közötti kapcsolatot mélyíti. Ez pedig a másik emberre szánt idő.
Róma pezsgő nagyváros, annyi látnivalóval, hogy lazán túladagolásos állapotba kerülhet az ember, ha nem szelektál, nem tartogat élményeket egy újabb látogatásra.
Mézeskalács, mézespogácsa vagy mézes puszedli – mindegy, hogyan nevezzük, amint kimondjuk, érezzük az illatát, tapintjuk a puhaságát. Illata karácsonykor belengi a lakást, meghittséget ad az ünnepnek, hangulatba hoz. De honnan ered? Mi a titka?
Advent van. Mindjárt jön mennyből az angyal. Hangolódunk lelkileg, de mi van a testtel? És a renddel? Lányok, asszonyok, csak semmi pánik! Rágyúrunk.