Kiss Eszter falkép- és vászonkép-restaurátor az elmúlt századok (fal)festményei közt éli az életét. Apró lépésekkel megtisztítja a történelem nyomaitól örökségünk őrzőit, hogy mi is ugyanazt láthassuk, mint elődeink, századokkal ezelőtt.

Szeretem az őszt. Különösen az októbert. Negyven éve pont ilyen ragyogó nap volt október tizenötödikén. Tizenhét éves voltam. Megérintett az első szerelem. Mit megérintett? Elkapott, mint egy hurrikán.

Budapest kohó, mint a fővárosok általában. A sokféleséget és sokszínűséget olvasztótégelyként gyűjti be, hogy egy sajátos, különös masszává rotyogtassa, amit végül tipikus, összetéveszthetetlen budapesti atmoszféraként ismerünk. Egyszerűen megunhatatlan a dolgok hömpölygő megújulása, annak ellenére, hogy néha el lehet tőle fáradni. Soha semmi nem ugyanolyan, vagy csak nagyon ritkán, hiszen ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat az arcokat látni még egyszer szinte kizárt.

Falun nőttem fel, ami természetesen együtt járt a vidéki élet néhány – különösen tinédzserkorban számottevő – hátrányával, mint például az ingázás. De mint utóbb rájöttem, több jellemformáló előnye is volt. A városon, tömbházlakásban töltött utóbbi néhány év egyre inkább felerősítette bennem a kertes házi élet hiányát, sőt – mint néhány napja megfogalmaztam – magát a falusi életet is hiányolom. A faluközösségeknek van egy saját mikroviláguk, amelyek működésébe nem láthat bele bárki, meg kell élni. Szeren

Szerény, kedves és nyugdíjasként is tudja segíteni a közösséget, ahol él. A csíkdánfalvi nyugalmazott plébános testközelből látta az imádkozó, a határozott és a szenvedő Márton Áron püspököt, és meggyőződése, hogy bár személyében elveszítettünk egy gondoskodó atyát, az égben nyertünk egy másikat. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg).

„Ott álltam az ajtóban, s azon gondolkoztam, ha bekopogok, vajon, ki nyitja ki? Vajon él-e anyám s apám, ki lakik a házunkban, mi van a családdal” – ekképpen emlékezik vissza Lukács Antal arra a napra, amikor 23 évesen, 25 hónap elteltével hazatért a frontról Csíksomlyóra. Lukács Antal nemrégiben töltötte be a századik esztendejét, jó kedéllyel, derűsen mesél a háborúról, a hadifogság időszakáról, a szeretet, az odafigyelés megtartó erejéről. Nehézségekkel, nélkülözésekkel teli életút pajkossággal, derűv

Hónapokig láthattuk a kolozsvári Szent Mihály-templom állványain Szathmári Edina művészettörténészt. Segít rekonstruálni Erdély egyik legfontosabb műemlékének történetét.

Anyai nagyanyám teljesen más volt, mint én. Alacsony, hullámos hajú, törékeny és szép asszonyka, akit jámbor katolikusnak neveltek Püspökiben. Családja rendíthetetlenül ragaszkodott a kispolgári léthez. Nem ácsingóztak nagypolgári palotákra, ne adj’ Isten, arisztokrata kastélyokra, de a földművesektől és a proletároktól is megtartották a kellő távolságot. Húsvétkor – jó katolikus módjára – kosárba tették a sonkát, a kenyeret.

Édesanyám tizennégy éve ment el. Végleg. Hirtelen. Búcsú nélkül, csendesen távozott, mint ahogyan élt. De azért előtte egy hetet még eltöltött kómában a kórház intenzív osztályán a kedvünkért, hogy nekünk legyen időnk felkészülni a legrosszabbra. És megvárta az utolsó nyugdíját is. Hogy legyen, amiből eltemetnünk. Nem szeretett volna soha terhünkre lenni. Egész életében úrinő volt. A szó legnemesebb értelmében.

Rövid, ősz haj, szinte fehér, kissé oldalra fésülve. A tekintet a mélyen ülő szempárból az eltelt évek bölcs nyugalmát sugallja. Az arcon a megélt férfikor harcainak, mosolyainak és keserűségeinek a térképe vésődött a bőrbe. Az ajkak a még mindig eleven érzékenységet rejtik a bajusz szigorú védőpáncélja mögött. Biztonság, melegség, védelem – ami eszembe jut erről az idős férfiarcról.

Egyszerre lokális és egyetemes a Csíkszépvízen nem sokkal ezelőtt megnyílt Székely Határőr Emlékközpont, amely a határőr nemzet évszázadain vezeti át a látogatókat, korszerű látványelemekkel, interaktív módon, a kis ember szemszögéből mutatva be a történelem nagy eseményeit. A hiánypótló emlékközpont és tárlat Székelyföldön az utóbbi évek legnagyobb kulturális megvalósítása, mindenképp érdemes útba ejteni. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

A hűvös szelek fehér pihékkel söpörtek végig a határon, aztán lassan megcsillapult a vidék, mint amikor hófúvás után hazatalál a fáradt utazó. A rövidebb, hideg napot szürkület burkolja, s ilyenkor szίvesebben látogat vissza a legbelső szobába. Újra látja a pislákoló petróleumlámpa lángjában megcsillanó emlékeit.

A vándormadarak indulása minden évben összefogja nálunk a falut. Ezeken a napokon mindenki a gólyafészkeket lesi. Indulnak? Nem indulnak? Köröznek? Beteg valamelyik közülük? Misztikus kötődés alakult ki közöttünk és a vándormadarak között, talán mert messzire kívánkozó vágyainkat látjuk bennük. Amikor aztán az égbolt messzeségében eltűnnek, édes-keserű érzések paplanjai bugyolálják be a házakat.

Aki egyetlen nap alatt szeretné bejárni Erdély valamennyi jelentős műemlékét, annak ideális program lehet a szejkefürdői Mini Erdély Park. Vagy legalábbis ízelítőt kaphat mindabból az épített örökségből, ami körülvesz vagy körülvett bennünket Erdélyben Orbán Balázs korában. A látványos makettpark folyamatosan bővül, de máris ezrek látogatják, százak fotózzák naponta a legismertebb várakat és templomokat. A Mini Erdély szomszédságában megnyitott Orbán Balázs Emlékközpont pedig fontos ismeretanyaggal egész

A júniusi forróságban magam elé képzelem a római kori, fallal körülvett Barcino város (Barcelona elődje) maradványaira épült középkori templomokat és gótikus palotákat. Kereskedelmi és gazdasági fejlődésével a mai negyed nemcsak a település történelmi központja, hanem a katalán város szíve-lelke is.

Egész életét a postán töltötte: oda vitte édesanyja már pár hetes csecsemőként, és onnan megy majd nyugdíjba is Deák Anna. Bár nem az volt a terve, hogy postás kisasszony lesz, ma már állítja: az élete a posta. Ezt bizonyítja az is, hogy saját féltve őrzött emlékeiből létrehozta az ország első postamúzeumát, Gernyeszegen.

Bebújni a férje mellé az ágyba mindig megnyugvás volt számára. Akkor is, ha sajgott minden porcikája a rengeteg munkától, akkor is, ha a férje már aludt, de akkor is, ha alvást színlelve huncutul várta, hogy szerelmeskedjenek. Negyven évnyi esti megnyugvás. Időnként reggeli, ha hajnalban tértek haza valamilyen mulatságból. Időnként déli, amikor a rekkenő nyári melegben nem a mezőn deleltek, hanem a házban pihentek.

A nap már fényesen sütött, mikor felébredt. Csend volt, csak a legyek zirregtek az ablakon. Egyedül van – állapította meg. Sosem tudta ébredéskor, hogy az apja napszámra ment, vagy betért a kocsmába, és ott ragadt estig. Korgott a gyomra, hát elindult a faluba, valahol csak megkínálják étellel. A gumipapucs csattogott a lábán, hűvös volt már az árnyékban, fázott a lába. Cipőt is kell kérjek valakitől, gondolta, de egyszerre nem lehet mindent. Ezt még egy hétéves is tudja.