Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Régen szerelmes voltam beléd. Most már nem vagyok, másba vagyok szerelmes. Imádlak! Te vagy a legeslegjobb! Kedves Olvasó, milyen gyakran hagyják el szád ezek a szavak? Naponta? Hetente? Vagy hónapokban mérhető az előfordulásuk? Esetleg ennél ritkábban?

Újratervezés – halljuk gyakran az autóban a navigációs alkalmazástól, és az esetek többségében követjük az utasításokat, főként ha számunkra idegen terepen haladunk. A mindennapokban azonban sok olyan helyzettel szembesülünk, amikor nem megy ilyen könnyen az „irányváltás”. „Nagy újratervezőket” kérdeztünk a tapasztalataikról. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. márciusi lapszámában jelent meg.)

Még a háború kitörése előtt beszéltük, egy hónapon belül meglátogatjuk a kárpátaljai barátainkat. Kiválasztottuk a hétvégét, aztán ahogy közeledett, munka mögé bújva, elnapoltuk a látogatásunkat. Igaz ugyan, hogy azóta többször találkoztunk Magyarországon – leginkább a hírhozó lányokkal – de az elszalasztott békeidős öleléseket nem hozza már vissza semmi, soha… Csapon élő kolléganőnket, a TV21 Ungvár szerkesztő-riporterét és az MTVA tudósítóját, Debreceni Kamillát faggattuk levélben, milyenek a hétköznap

Legtöbben a halálra gondolunk az elengedés kapcsán, és valóban az lehet az egyik legfájdalmasabb, pótolhatatlan veszteség. De egész életünkön át tanuljuk az elengedést: elengedünk barátokat, szerelmeket, munkahelyet, felnőtté vált gyermeket, álmot és kudarcot, vállalkozást. Míg élünk, tanuljuk – ki könnyebben, ki nehezebben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

Félelem, kötelességérzet, bűntudat. Nem ezt kellene érezni, ha szeretve vagyunk. Mégis sokan esünk az érzelmi zsarolás csapdájába, engedjük manipulálni magunkat, és elhisszük, hogy társunk, barátunk, szüleink csak jót akarnak, és mellékes az, hogy mi közben mit érzünk. A szeretet mellett kardoskodva keveredünk bele ebbe az ördögi körbe, melyből nagyon nehéz szabadulni. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. augusztusi lapszámában jelent meg.)

Tombol a tavasz. Már-már nyár van. Ragyog a nap, még a bárányfelhők is ragyognak, fényt, világosságot lövellnek ránk. Kárpátalján jártam. Kétszer. Az első látogatás után szótlan maradtam. Annyira fájt, annyira szúrt, annyira gúzsba kötött, hogy nehezen születtek szavak a számban. Mert nehezen születtek a szívemben. Még egyszer elmentem.

Megküzdeni a problémákkal mindenkinek mást jelent. Kimozdulni a megszokottból nem egyszerű, és néha egy fenékbe billentés kell hozzá. Egy évvel ezelőtt szó szerint egy ló rúgott fenékbe engem, és ébresztett fel az addigi melankóliámból. Azóta is tart a ló-őrület, s remélem ez még sokáig így lesz, mert a nyeregben megtaláltam azt, ami segít a megküzdésben.

Amikor tavaly igent mondtam a lánykérésre, még nem tudatosult bennem az, hogy lassan elérkeztem a családalapítás sorsfordító eseményéhez. Egyebek mellett főként az anyaság az, ami foglalkoztat, fiatal nőként számos kérdésem van ezzel kapcsolatban. Félelmetes, ugyanakkor izgalmas. Arra gondolva, hogy bizonyára nem csak én vagyok így ezzel, kérdéseimmel Tulit-Incze Ágnest, a csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház klinikai pszichológusát és családtervezőjét faggattam.

Milyen erőforrásokról tanúskodnak az első és második világháborúból fennmaradt írott emlékek? Miből merítettek erőt, kapaszkodót és reményt a fronton harcoló bakák? Hát az otthon maradt szeretteik? Az EMKE-díjjal frissen elismert néprajzkutató és muzeológus, Dimény-Haszmann Orsolya ad választ, kutatásaira alapozva.

Dermesztő hófúvás és simogató tavaszi napsütés: a szeszélyes időjárás is úgy váltakozott, mint a viharos érzelmek bennünk. Kacagva sírtunk, sírva meséltünk, de amikor sürgős problémákat kellett megoldani, próbáltunk a lehető leghatékonyabban cselekedni. Régen a világot akartuk megváltani, most talán sikerült, csak másképp, mint terveztük.

Fiatalon ritkán foglalkozunk azzal, hogy mennyi zöldséget eszünk, iszunk-e elegendő vizet, vagy alszunk-e nyolc órát. Gyorsan élünk, mindent kipróbálunk, folyamatos pörgésben vagyunk. Ahogy mondani szokták, semmi nincs ingyen, és az árat meg kell fizetni. A test jelez, mindenre reagál, s ha süket fülekre talál, akkor kegyetlenül odacsap. De a mi érdekünkben.

Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.

Az Ukrajna elleni orosz támadás megindításának másnapján reggel nyolc óra előtt néhány perccel belépek az osztályterembe. Huszonhét elsős gyerek üdvözöl. Illetve, még le sem teszem a csomagom, amikor kiderül, hogy csak huszonhat.

Vajon a Netflixen felnövő generációk számára már tényleg nincs hatalma a költészetnek? Netán túlságosan fiatalok a versekhez? Egy magyartanár elmélkedései decemberben – miközben a tizenhétévesek megmutatják, mekkora az ereje ma is a költészetnek: társuk öngyilkosságát dolgozzák fel verssel.

Egyértelműen fogalmaz, kritikus és szerethető: ezt olvasom ki a számomra ismeretlen Csiszár Klárával készült interjúkból. Ő a BBTE Római Katolikus Teológia Karának egyetemi adjunktusa és a Linzi Katolikus Egyetem pasztorálteológia professzora. Főbb kutatási területeihez tartozik többek közt az egyházfejlődés a posztkommunista országokban, a missziófogalom, valamint Ferenc pápa teológiája.

Felborzolta a kedélyeket a napokban kiszivárgott videó, amelyben a pszichológia professzor trágár és agresszív módon nyilvánul meg kollégájával és diákjaival szemben. Az eset visszhangjait, reakcióit figyelve a közösségi médiában, a hozzászólásokat olvasva felszakadnak a sebek. Nemcsak az egyetemi évek sebei, hanem sokkal előbbről hozott sebek.

Összeszorul a gyomrom. A pulzusom felgyorsul. Nehezen veszek levegőt. Az agyam fénysebességgel dolgozik, és finoman fogalmazva, nem szép dolgok jutnak eszembe. Félek.

Másfél éve egyre erőteljesebben terjed az információs járványhelyzet is. És ez ellen nem véd a maszk vagy a fizikai távolságtartás, de még a vakcina sem. Mert ez többnyire az online térben és a közösségi médiában szedi áldozatait.