Hogyan állunk saját lelki egyensúlyunkkal? – a lelki egészség világnapján is érdemes feltennünk magunknak a kérdést. Idős emberek életútjuk végén arról számoltak be egy nagyszabású kutatás részeként, hogy a kiegyensúlyozott, boldogságban megélt pillanataikat viszik tovább magukkal, ez a legfontosabb, ami élettapasztalatként megfogalmazódott mindannyiukban. Ez pedig megerősίthet abban: a lelki egészségünk igencsak fontos, kardinális kérdés.

Vitatkozunk, veszekszünk, büntetünk, válunk. A mai párkapcsolatok rákfenéje az érzelmi eltávolodás, úgy teszünk mintha élnénk, csináljuk, de nem éljük az életünket. A témáról Dr. Antalka Ágota pszichológussal, íróval, egyetemi társtanárral beszélgettünk.

Vannak napok, amikor semmi se jó: rideg, szürke a reggel, a megbeszélt időpontban elfelejt jönni a kliens, a futár hívását elszalasztom... Vannak azonban időtálló dolgok, amit se a járvány, se újfajta rutinok, se az idő múlása nem tud szétzilálni.

A karácsony sokakban felerősíti a megfelelési vágyat. Mi, nők különösen nehezen tudjuk leküzdeni a tökéletességre törekvésünket.

Kattog az agyunk a holnapi teendőkön, vagy tépelődünk, miben hibáztunk tegnap. Gondolataink hol a múltba, hol a jövőbe kalandoznak, miközben sztorikat gyártunk. Na de mi van a mosttal, a jelennel, a pillanatnyi élményeinkkel és érzelmeinkkel?

Voltaképpen annyi pszichoterápia van, ahány pszichoterapeuta. Természetesen minden szakember jól ismeri a saját képzési módszerének az elméletét és a gyakorlatát, mégis, a terápia a pszichoterapeuta személyiségén keresztül jön létre, egyediségét a terapeuta hozzáállása és személyisége adja. Ahogy korábbi írásaimban már utaltam rá, fontos tudni, hogy egyetlen módszer sem gyógyít önmagában, nincs általános recept sem.

Összegyűjtöttem azokat az alapismérveket, amelyekre érdemes odafigyelned, ha pszichoterapeutára lenne szükséged. Ahhoz, hogy megtaláld a számodra legmegfelelőbb szakembert, figyelj a megérzéseidre, szerezz információt, hallgas meg másokat is. Röviden.

Amikor a lelki gyógyulásunk érdekében szakembert keresünk, sokféle kérdésünk támadhat a pszichológus szakmai képzettsége, hatásköre és a terápiás módszerei kapcsán is. Bár az egyszerűség kedvéért sokszor a pszichológus kifejezést használjuk több szakember megnevezésére is, valójában nagy különbségek vannak a pszichológus, a pszichiáter és a pszichoterapeuta között abban, hogy milyen típusú terápiákat alkalmazhatnak.

– Na, helló, csajok! Mizújs veletek? Huh, képzeljétek, kibuktam teljesen a tegnap. Van egy fickó, aki egy ideje már stíröl. Összefutottunk párszor az utcán, meg múltkor a koncerten, és észrevettem, hogy követ végig a szemével. Izgi volt, na!

Ne hisztizz! – halljuk gyakran, ha (elég) hangosan hallatjuk a nemtetszésünket, sokak szerint hisztizünk, amikor nyűglődünk a szorító cipő, a sáros utca vagy a félresikerült sütemény miatt. Tényleg hiszti ez?

„Tartsuk a távolságot egymástól!”– szól hónapok óta a félelemkeltő szabály mindenhonnan. Mert mindenki potenciális fertőző, aki veszélyes lehet rád nézve, hozzád közel kerülve, téged érintve. Ez a szabály mögöttes üzenete. Pszichológusként a járvány kezdete óta szakmai szemmel, ultraérzékeny lélekkel figyelem a helyzet, az intézkedések lelki vonatkozásait, következményeit. Sokszor ezt személyesen is megtapasztalom.

Divatos kifejezés ez a komfortzóna. Feszegetjük a határokat, kilépünk a komfortzónából. Más idők járnak, most aztán tényleg nem a jól bevált napi rutinunknál vagyunk a legtöbben. Tehát meg is érkeztünk: komfortzónánkon túlra.

Hányféle feltámadás van? Meglátjuk-e a dolgok mögött a lényegest? Érzéseinket igazából, a lelkünk hangját tudjuk-e jól megfejteni? – az ünnep környékén László Attila plébános egy történeten keresztül mesél az ember természetéről és lehetőségeiről.

Egy tányér méregzöld zöldbab, némi öntettel – ennyi volt az előétel valahol Dél-Franciaországban. Mi kissé tanácstalanul néztünk egymásra, azonban az ott táborozó kisiskolás csapat láthatóan jó étvággyal fogyasztotta a ropogós zöldséget.

Szeretjük hinni magunkról: én nem vagyok előítéletes, sőt, toleráns, elfogadó vagyok. Aztán mihelyt társaságban vagy a közösségi médiában egy-egy téma szóba kerül, valahogy kibuknak belőlünk előítéletes megjegyzések, akár szélsőséges reakciók.

Játszunk? – kérdezi tőlem hetente több tíz gyermek. Óvoda- és iskolapszichológusként sokszor az az érzésem, hogy semmi másra nincs szükségük, csak egy kis időre, amikor kiszakadnak a mókuskerékből, amikor felszabadultan önmaguk lehetnek.

Elsős voltam. A pap bácsi a hittanórán a lelkünkre kötötte, hogy csináljunk helyet a Kisjézusnak a szívünkben. Mentem hazafelé a ropogó hóban, a szomszéd gyerekek boldogan hógolyóztak, én pedig csak törtem a fejem: hogy legyen a helycsinálás?

Félek a haláltól, félek a gyásztól. Eszembe jut, hogy egyszer közel kerülök hozzá én is, de gyorsan elhessegetem a gondolatot. Próbálom távol tartani magamtól, közben tudom, hogy hibázom. A cikk megírása során rájöttem arra, hogy jobb minden apró gyászt megélni, mert ez is egy módja annak, hogy a halállal kapcsolatos érz&