Gróf Mikes Katalin találkozását Shuvendu Basu Roy Chowdhuryval nem világkörüli út előzte meg, a kelet-bengáli – ma Banglades – hindu arisztokrata családból származó fiatalember Grazban tanult. A fiatalok egymásra találásában szinte adja magát némi sorsszerűség. A Roy Chowdhury család ugyanis – a Mikesekhez hasonlóan – mindenét elveszítette India 1947-es kettészakítása nyomán, amikor a hindu és muszlim viszálykodás miatt Bengáliát Kelet-, illetve Nyugat-Bengálra osztották.

„Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé. A visszatérés reménye sosem halt ki belőlem, és abban is töretlenül bízom, hogy minden jóra fordul.”

Nézelődésre csábítóan kígyózik az út a Küküllő-menti szőlődombok között. Zsidvén amúgy is minden a szőlőről és a borról szól, az országban egyedülálló hírű és rangú borászati iskoláról, de néhány kanyarral arrébb egészen más látványosság ragadja meg a figyelmet: a küküllővári kastély. Nemcsak azzal, hogy az út fölé magasodik, hanem gondozottságával is. Míg Belső-Erdély legtöbb hajdani nemesi fészke az elmúlást juttatja a szemlélődő eszébe, addig a Bethlen-Haller kastély imponáló látványt nyújt.

Kis házban laktak a hegyoldalban. Akár egy bűbájos mese is kezdődhetne így, de a Mikes család kolozsvári-, Donát úti élete inkább hasonlít egy rémtörténetre. Az amúgy is korlátozott mozgásképességű apa, gróf Mikes Mihály állapota folyamatosan romlott, a hegyoldalba kapaszkodó, minden komfortot nélkülöző ház pedig nemcsak viszonylagos védelmet nyújtott a rendőri zaklatásokkal szemben, de el is zárta a világtól az öttagú családot. Egyetlen buszjárat biztosította a kapcsolatot a várossal, s egyes napszakokb

Báró Kemény János 1945-től a kolozsvári színház vagyonának egy részét kimenekítette Magyarországra, a többit pedig államosították, a folyamat tehetetlenségi ereje azonban változatlanul képes volt hatni rá. A Kolozsváron indult színiakadémia – ahol kezdetben ő is tanított – Marosvásárhelyre költözésével a saját tulajdonának számító kosztümtár is útra kelt Vásárhelyre… Élet a háború után.

A háború előtt a Barcsay család háromlaki életet élt: nyáron a gyalui kastély számított a főhadiszállásnak, ősszel Kolozsvárra költöztek. Budapesten a Reviczky utcai Bánffy-palotában laktak, a két háború között pedig bérbe adták a lakások egy részét. A második világháború alatt először a Kelenhegyi úton béreltek villát, onnan a németek miatt kellett menniük, mert épp az ingatlannal szemben állt a japán nagykövet rezidenciája. Talán 1947-ig reménykedtek abban, hogy újra jó irányba alakulhatnak a dolgok, a

Gróf Bethlen Anikó a család első gyermekeként született 1938 októberében Kolozsváron. Azért a kincses városban, mert abban az időben egy kis szanatórium orvosprofesszor tulajdonosának feleségeként ott élt édesanyja, Ferencz-Mihály Éva nagyobbik nővére. Az apa, gróf Bethlen Gábor Debrecenben végezte az agrárakadémiát, a Kolozsváron orvosnak tanuló leendő nejét is ott ismerte meg.

1949 márciusának első napjaiban koporsók úsztak a Temes folyón. A március harmadikai kitelepítés idején a román határőrök – bizonyára kincseket keresve – felfeszítették a csávosi kriptában talált koporsókat, majd az elhunytak földi maradványaival együtt a zajló Temesbe dobták. Köztük báró Csávossy Béla koporsóját, aki tizennégy éven át a magyar képviselőház háznagya volt, az ő ügyintézése alatt épült fel az Országház.

Gróf Mikes Éva igyekezett a múltat mindörökre eltemetni magában. Az ősi birtokon, Zabolán is csak egyetlen alkalommal járt az államosítás óta, kívülről sétálta körbe a kastélykertet, majd visszament a kolozsvári lakatgyárba. Mint kiderült, az ötvenes évek elején kitelepedési kérelmet nyújtott be a nagymama és lánya, Katalin nevére, a sajátjára nem, ő minden meghurcoltatás ellenére sem akart elmenni Erdélyből.

A két fiatal, báró Bánffy Mária és Ugron István az atyafiság okán került össze. A dolog önmagában nem túl kirívó, Erdélyben szinte mindenki mindenkivel rokon. „Kellett” hozzá persze a második világháború is, amelynek során Erdély egyik része 1940-ben visszatért az anyaországhoz, Ugron István pedig élt a kínálkozó lehetőséggel, Erdélybe helyeztette magát...

A Kárpát-medence egyik legszebb történelmi épülete, Erdély Versailles-a mai, részlegesen felújított állapotában is lélegzetelállító látványt nyújt. A Kolozsvárról Désre vezető útról Válaszút északi kijáratánál letérve, a Kis-Szamos jobb partján rögtön feltűnnek a Bánffy-kastély tornyai. Távolról is csodálatos, közelről még inkább.

A huszadik század rengeteg fájdalmas eseménye között máig sebeket felszakító emlékek övezik Erdélyben az 1949. március 2–3-ra virradó órákat. A Románia Szent Bertalan éjszakájának is nevezett éjjelen több ezer embert gyűjtöttek össze és szállítottak kényszerlakhelyre. A háromszékiek számára pedig másfél év múlva a kálvária újabb stációja következett: az 1963-ig tartó dobrudzsai kényszermunkatábor.

Közepes minőségű, patak mellett kanyargó aszfalt úton haladok, a völgy gyönyörű, persze a természet Erdélyben gyakran kényeztet bennünket hasonló látványosságokkal. Ennek ellenére a Segesvár közeli Keresd amolyan világvége hely benyomását kelti.

A völgyek közé szorult háromszéki település, Dálnok sohasem fulladozott a névtelenség mocsarában. „Marketingjéről” elsősorban Dózsa György gondoskodott, de itt töltötte gyermekévei egy részét Barabás Miklós festő is. Az átlagosnál jóval nagyobb birtokon gazdálkodó kisnemesek, nagygazdák révén az egy főre eső kúriák száma tekintetében Dálnok egy képzeletbeli toplistán éllovas helyet foglalna el.

Sokszor idézték a múlt század fordulójának nagy hatású, székelyföldi származású politikusa, közéleti embere, a Rabonbánnak szólított Ugron Gábor nem kis rátartiságról is árulkodó legendás mondását. Állítólag, amikor Ferenc József császár bárósággal kínálta meg, így válaszolt: „Nekem ne adjon egy Habsburg rangot, volt az én famíliámnak rangja-neve már ezen a vidéken, amikor az ő fenséges családjának még a hírét sem hozta erre a szél.”

Milyen is volt az a kegyelmes úr, gróf Bánffy György? Én tízéves koromig mindig egyformának láttam. Hófehér hajú, Mikulás-arcú öreg bácsinak láttam. Egyszerű ruhákban járt, nyáron a fején legtöbbször puha panama kalapot viselt. Nem volt ő rossz ember, sohasem hallottam, hogy valakit megvesszőztetett volna, és tudomásom szerint egy inast, sem lakájt meg nem suhintott a kutyakorbácsával. A gróf intézőjének a lánya, Veress Béláné, született Vajna Rozália emlékei Bánffy Györgyről.

Marosvásárhely emblematikus alakja volt. Édesapja, Teleki Domokos 1935-ben adta át neki a gazdaság irányítását, azt követően az öregek Budapesten éltek, csak nyaranta látogattak a Maros mentére. Gróf Teleki Mihály, Gernyeszeg utolsó birtokos gazdája – nemcsak az arisztokrata körök számára Micu bácsi – Kolozsváron és Toulouse-ban szerzett agrármérnöki diplomával, budapesti doktorátussal irányította 1944-ig a gernyeszegi mintagazdaságot.

Az „emlékműbarna” tábla a Kovászna–Kézdivásárhely országút mentén fekvő református templomnál mutat a Mikes-kastély irányába. A 14. században erődtemplomnak épült, valószínűleg egy korábbi vár adottságainak felhasználásával. Egykor vizesárok és lőréses bástya is védte. Többször is át-, illetve újraépítették, legutóbb az 1977-es földrengésben elszenvedett károk miatt. A régi időkben sokan dolgoztak a grófi birtokon, majd a kastélyban helyet kapó intézményekben is.