Próbálkoztam néhányszor körülírni, de aki maga is nem anya, annak nem tudtam árnyalni: mi mindent átalakított a lányom születése bennem. Talán csak azok értik, akik maguk is gyermeket nevelnek, hogyan változnak meg gyökerestől prioritások és értékrendek.
Fiatalon több éven át laktam Budapesten, a pezsgő főváros azonban egészen új arcát mutatta ezúttal: egy kisgyermek szülőjeként tapasztalhattam meg mindent. Azt hiszem, ingersokk érte őt, és általa engem.
Amikor nincsen elegendő alázat bennem, akkor nyeri meg az önérzet a meccset. Ezt tanultam ebben a hónapban: a kivagyiságom, a méltóságérzetem nem mindig szolgálja a hosszú távú érdekem.
Sokat megélt, bölcs emberek mondják, csak úgy tudnak teret nyerni az új dolgok, ha előbb a régit kiseperjük. Ha pedig nem mi, kisepri az élet. A megszokottól való elválás őrületesen tud fájni, ideig-óráig azt hisszük, a régi nélkül nincs tovább.
Rengeteg a nyomorúság mellettünk, körülöttünk, nem kell Afrikáig menni, a városban, a munkahelyen, a szomszédban. De ha mind kesergünk, mi lesz? Az élet szép. Még ha borzasztóan nehéz is tud lenni, magasságok is vannak.
„Mindannyian a nagy mindenség kicsi fényei vagyunk, akkor is, ha mi magunk ezt nem látjuk” – vallja átütő hittel januári címlaposunk, Abodi Nagy Blanka székelyudvarhelyi énekesnő, aki gyermekeinek is példát mutat azzal, hogy merte követni az álmait.
Ismerek egy nőt. (Még) tagadja, hogy függő. Mit egyet? Többet. Férfit is, sokat. Akármikor abba tudom hagyni – mondják, arcukra könnyedséget erőltetve. Magam is megtettem az első lépéseket a függőségeim kezelésére. Néhányszor.
Advent első vasárnapja volt. Önállósodó gyermekem első adventje. Amióta megszületett, csak nagyon ritkán dolgozom hétvégeken, de szorított a határidő, már szombaton kigondoltam, hogy vasárnap délután „kiveszek” két óra szabadságot tőle, haladnom kellett.
Volt egyszer egy nő. Tanult (vagy nem), családot alapított, férjhez ment (vagy nem), pirkadatkor, a nappal kelt, reggelit készített és tízórait pakolt, kitalálta az aznapi ebédet, vacsorát, leszervezte, hogy melyik gyereket mikor, ki és hova vigye...
Félek a fájdalomtól. De a legtöbbünk így van ezzel. Előkapargatni sérüléseket, s szembenézni velük sokkoló, bénító is lehet. Azonban ha nem tesszük, az elfojtásaink rabjai maradunk, és elfelejtünk igazán élni.
A nyár a felszabadultabb hangulat mellett a jó találkozások ideje is. A napokban több ilyen élményem volt, s érdekes módon, ha nőkkel, ha férfiakkal beszélgettem, előbb-utóbb a párkapcsolatokhoz lyukadtunk ki.
Vívódtam magamban, le merjem-e írni? Hogy tényleg a nyilvánosságra tartozik-e, amit néhány hete megéltem. Ez is egy olyan téma, amit tabusítunk, szőnyeg alá söprünk, szégyellünk…
Nekünk, nőknek, valahogy mindig jól kell lenni. Akkor is, ha épp minden ez ellen szól: adni kell a látszatra is, erősnek lenni, de közben lágyságot, finomságot sugározni. Topon lenni a legnehezebb élethelyzetekben is.
Sok születésünk van a világra jöttünk után is. Megszületnek különféle szerepeink, születnek érzéseink, korszakaink, álmaink, elvárásaink. Csodálatos pillanataink, emlékeink. És vannak születések, amelyeknek a részesei vagyunk.
Mi, nők, sokat voltunk kiszolgáltatott helyzetben, társadalmi okokból és hagyományok nyomására is. Még ma is gyakran találkozunk olyan mondatokkal, hogy „hol a nő helye”. S ha éppen valaki kilóg a sorból, esetenként mi magunk törünk pálcát felette.
Szerelem. Házasság. Nincs szép, felemelő történetem, és túl sok hamis fényű kapcsolatot látok. Túl sok sérültet, megtört, bizalmatlan embert, akik ennek nyomán képtelenek a hitre, hogy létezhet szép, hiteles összetartozás.
Utolsó simítások még lapzárta után, s gondoltam, lelki nyugalomban, bizakodva, az előző napjaim édes, kellemes érzéseit összesűrítve ugrom neki a beköszönő megírásának. És akkor döbbenten szembesültem a képpel a beomlott székelyudvarhelyi bentlakásról.
Ünnepi időszakban vagyunk. Már november elejétől gyakran halljuk, hogy elindult az őrület… Szomorú vagyok ettől, hogy ennyire degradáltuk az egyik legfontosabb ünnepünket. Így valóban nehezen megélhető mélységében az, amit igazán adhatna a készülés.
Képzeljünk el egy lányt, aki a legjobb szeretne lenni kosárlabdában, ezért a tipikus kamaszkori örömöket feláldozva, az önállósulás talaján egyedül állva dolgozik nap mint nap az álmáért. Pályája szépen ível felfelé, ekkor rondít az életébe a leukémia.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Épp az éves „jól megérdemelt” digitális detoxomat töltöttem, amikor a Kamaszok (Adolescence) című sorozat felkerült az egyik legismertebb streaming szolgáltató platformjára.
Augusztus végén már legtöbben úgy érezzük: soha nem kezdődik a tanév. Mit lehet még kitalálni, hogy bár ideig-óráig lekössük a vakációzókat? Főzzünk, süssünk együtt, hisz enni valamit úgyis kell. Nálunk – a két kiskuktánál – ezek a receptek váltak be.
Olyan különleges helyen élünk itt Erdélyben, hogy a málnát, szedret és áfonyát akár a kertből, akár az erdőből is leszedhetjük. Gazdagság, hogy sokszor ismerőstől kapjuk, vesszük a bogyós gyümölcsöket, aki azt is elmeséli, idén milyen lett a termés.
A fókuszpont lényege nem az, hogy elrejtsd magad. Hanem, hogy megmutasd azt, ami szép.
A bőrünk, hajunk és körmeink egészségét nem csak külsőleg, hanem a táplálkozásunkkal is erősíthetjük. Nem kell számtalan táplálékkiegészítőt szedni, csupán egy kis tudatosságra van szükség az étkezés, a folyadékbevitel terén.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt még Csíkszentgyörgyön állt az a csűr, amely ma Szőcs Erika és Sólyom Géza, valamint két közös gyermekük otthonául szolgál Csíkcsomortánban. Az újrahasznosítás vezérelte a családot az otthonteremtésben.
Szívesen hordasz egy egyszerű farmer-fehér póló szettet? Esetleg egy natúr színű ruhát, ami kényelmes, de kicsit unalmas hatású is lehet? Ne szaladj el rögtön új darabokat vásárolni – kiegészítőkkel új életre keltheted a szettjeidet.
Megmosolyogtató olykor hallani, hogy Székelyföldön még a hal ellen is az a kifogás, hogy halízű. Ha a tájainkon nem szokványos ételt főzünk, olyan, mintha utaznánk. Kulturálisan biztosan ezt tesszük, megismerjük más népek ételeit, azok elkészítési módját.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.