Valahányszor felveszem a kötényt, és megmarkolom a mosogatószivacsot, eltökélten ismételgetem magamban: most ez a munka a legfontosabb, amit elvégezhetek. Kell a tisztaság, kell a rend, hogy a lelkem lebegni tudjon, s a kedvem derűre forduljon.
Ha nem éppen ez, akkor mi lennél, tesszük fel gyakran a kérdést, és általában kész is van a válasz – hol egyértelmű, hol meglepő. Demeter Melinda is elképzelt magának többféle létezési formát – talán egyértelmű, talán meglepő?
A nőiségről gondolkodva Szent Ágoston jutott eszembe: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Átírtam most erre: Mi hát a nőiség? Ha senki sem kérdezi tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.
Eltelt egy újabb év. Mindegyik más, mint az előző, de ez még másabb volt. Tavaly ilyenkor az ismeretlentől való félelem, az új élethelyzet, a változásban rejlő lehetőségek foglalkoztattak. Ma már némi tapasztalattal a hátunk mögött telve csalódással, dühvel, érzékenyebbek vagyunk, mint valaha. Annyi negatív hatás ér(t), hogy a szelepet valahol meg kell nyitni, és a gőzből le kell engedni. Különben jön a depresszió, pánik és még számtalan mellékhatás. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin áprilisi számában j
Hányszor haltál már bele kudarcaidba? Szégyelted veszteséged, fájt gyengeséged. S aztán Isten, mint a legmegbízhatóbb világítótorony, rád ragyogtatta szeretetének fényét, melyben megláttad, hogy kudarcaiddal, veszteségeiddel, gyengeségeiddel együtt szeretve vagy. Megértetted, hogy életed ajándék. Feltámadtál!
Küzdelmes és megbékélt kapcsolatom van Istennel. Ám ha pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor az isteniség tiszta fenségességével való párbeszéd ez. Jelenvaló megtartó erő.
Az utóbbi hetekben nagyon sok téma örvénylik a közbeszédben, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy én lettem az elmúlt években sokkal érzékenyebb, vagy valóban érzékeny témákat viszünk-visznek nyilvánosság elé, valahogy felbátorodtunk.
A déli harangszót épp csak szétteríti a város felett a friss márciusi szél, amikor megszólal az iskola csengője. Fülsiketítő berregésére, mintegy varázsütésre elevenedik meg hirtelen az addig élettelen épület. A folyosók csendjét boldog gyerekzsivaj veri fel, az udvart pillanatok alatt lepi el a tantermekből kiáramló vidám siserehad, a tavasz és a szabadság mámorító illata úszik a levegőben.
Az első időpontot halasztani kellett, mert késett az oltóanyag. Előírtak egy második dátumra. Meglepően hatékonyan és pontosan, sőt figyelmesen működött a programalás, újraprogramálás, emlékeztetés. Pedig olyan balkáni ügyintézésre számítottam: programálnak, aztán váratnak, aztán elmagyarázzák, hogy ez így is a lehető legjobb, ami velem történhet, aztán visszaküldenek, mert még egy-két nyomtatvány hiányzik, megint váratnak, megint elmagyarázzák, hogy csak azért olyan bonyolult az ügy, mert nem végeztem e
Három ujjal fogja kristálypoharának talpát, társaságban rá szegeződik minden tekintet. „Érzed ezt a kerek savasságot a bor utóízében? Enyhe mandulás felhanggal, ugyanakkor felfedezhetőek benne a bogyós gyümölcsök zamatos aromái, de a koraőszi naplementék illata is”. Ellentmondást nem tűrően mesél legújabb film-, koncert- vagy színházélményeiről, az ő ízlése, világlátása a trendi. Ha valakinek nem tetszik az adott alkotás vagy szerző, rejtett gúnnyal jegyzi meg: „ehhez bizony, fel kell nőni”. (Cikkünk a 2
Mindig irigyeltem azokat, akik a határidőnaplót rendeltetésének megfelelően képesek használni: van egy füzet, ugyebár, benne hónapok, napok, be lehet karikázni, külön oldalra lehet bőven írni a teendőket, s vannak sajátos technikák ezeket vezetni. Hát nekem is volt sajátos technikám, elég kacagságos, de vállalom. Azt is, hogy ma késve tettem közzé egy facebook-bejegyzésünket... Pfuájj!
Kevéssel több mint egy évvel ezelőtt még a tagadás jótékony fátylán keresztül tekintettem az egyre valóságosabban fenyegető pandémiára. Az nem lehet, hogy világszerte hónapokra bezárjanak az iskolák – gondoltam. Az nem lehet, hogy akár évekre le kell mondanunk koncertekről, kirándulásokról, nagyobb, családi rendezvényekről, önfeledt baráti ölelésekről. Elképzelhetetlen, hogy felénk is maszkban közlekedjen mindenki az utcán, akár Ázsiában. Mire feleszméltem, hiánycikk volt a maszk, emlékszem, az első, leh
Ez az a kérdés, amely majdnem mindenik nőt felcseperedése óta valamely életszakaszában intenzíven foglalkoztatja. Bevallom, engem nagyon érdekelt kisiskolás korom óta. Amikor Robiba lettem szerelmes, ő pedig Évába. Vajon miért nem belém?
Az írásaimból talán már sejthető, hogy sosem volt egyszerű semmi az életemben. Nehéz puttony került a hátamra, aztán éld meg, át és túl saját magadat – ez volt az útravaló.
December óta nagyon sokat gondolkodok a nőiségen, nőiességen. És – noha van sejtésem róla, hogy mi lehet az – inkább beszélgetnék róla, figyelném egy másik ember gondolatait, amelyre rá tudok csatlakozni, vagy zsigerből elutasítom. Leginkább most az izgat, hogy a férfiak hogyan látnak minket, nőket, mit gondolnak, mitől vagyunk leginkább azok, akik. A beszélgetésben a neveink mellékesek, a téma intimitásának megőrzéséért pedig különösen fontos, hogy ne a névre, hanem a mondanivalóra tudjak figyelni. (Cik
Sok történetünket csak a névtelenségbe burkolózva merjük megírni. Mert védjük a családot, magunkat. És ez legtöbbször így is van jól. A magazinban is előfordul, hogy a kollégák tollából érkeznek személyes történetek, melyek egy téma mélységébe engednek bepillantást. Persze álnéven. Könnyebb mesélni valakiről, mint azt mondani, ez vagyok én.
Ez a szép benne, hogy ahány nő, annyi elképzelés, annyi elvárás, és ugyanígy variálnak a Nem-ek is. Lehet, szabad ellenérzésünk legyen az ünnepekkel kapcsolatban is. A karácsonyt sem szereti mindenki. A Nők napjával miért lenne másként? – Márciusi magazinunkban is érdekelt ez a téma, s bár ott messzire visszamentünk az időben kutatva a nők napját megalapozó eseményeket, illetve tévhiteket – itt azonban személyes történeteket villantunk.
Hamar összeházasodtak, a rossz nyelvek azt is rebesgették, hogy biztosan jön a gyerek. De eltelt egy év, s nem jött. Helyette sok egyéb volt, amitől irigykedhettek a nők a szomszéd fiatalasszonyra, a férfiak meg nem is formáltak véleményt, hangosan egyáltalán nem, esetleg a bajszuk alatt dörmögtek valamit. Nem telt el úgy a hét, hogy a férj ne egy csokor virággal érkezzen haza a párjához. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin márciusi számában jelent meg.)
A régiek naptárában Szent György havaként jegyezték ezt a bolondos, alkalmazkodóképességünket igencsak próbára tevő hónapot. Bár a húsvét mozgó ünnep, leggyakrabban áprilisban ünnepeljük, így rányomja bélyegét az egész hónap hangulatára.
Egy éve ezen a napon már az örökölt föld alatt sorakoztak a dughagymák a kertben. Két éve ilyenkor a zöld hagymaszárak már bújtak is. Ma meg hóvihar tombol a vidéken, zaklatott lelkében szorongások cikáznak.
A fiatalkori utazó énemre gondolok, aki lázasan kutatott. Egymás után pipálgattam ki az általam meghódított országokat, városokat. De valahogy sosem találtam meg, amit kerestem. Örökös útitársam volt a magány.
Védjegye a vörös haj, mégsem szeret előtérbe kerülni. Szeret utazni, és meglepni a barátait gasztronómiai különlegességekkel. Podcast-sorozatunkban ezúttal D. Balázs Ildikó csíkszeredai újságíró kollégánkkal beszélgettünk.
Titkon színész akarok lenni, de félek, ez túl nagyképűen hangzana. Ne viccelj! Az én testalkatommal? Tudom, hogy ennek az egész zenesulinak is csak akkor van értelme, ha tizenkettedik végére egyszer s mindenkorra lefogyok.
Van az a mondás, hogy az idő relatív, képesek vagyunk tíz percet egynek vagy egy órának érzékelni a körülményeink függvényében, de azt hiszem, ez az anyaságra fokozattan igaz. Az elmúlt két évben voltak napok, amikor úgy éreztem, hogy hónapokat öregedtem.
Fárasztják az értelmetlen tömegélmények, és bánja, hogy nem jut több ideje elmerülni az olvasásban, árulja el Nagy Endre, a Rádió GaGa műsorvezetője. A Proust-kérdéssora válaszolva azt is felfedi: pontosan mit is jelent a „kanapézás”.
A praxisomban újra és újra találkozom olyan történetekkel, ahol valakit bántanak. Gyerekek, felnőttek, közösségek – mindegyikben jelen van az elnyomás, a megszégyenítés, a kirekesztés.
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Amióta divatossá vált a Házasság Hetét ünnepelni, volt néhány próbálkozásom arra nézve, hogy a saját és a gyülekezetemben élő házasságok minőségén egy leheletnyit javítsak. Egyházam nevében? Isten nevében? A magam nevében? – végül is egyre megy.
Éppen repülőn ülök, amikor ezeket a sorokat írom. A meleg, a napsütés feltöltött, így ideális pillanat ez, hogy megválaszoljam a sokszor hallott kérdéseket: mit ad nekem az utazás, és mire tanít?
Voltál már úgy, hogy valakin megláttál egy gyönyörű szettet, azonnal beleszerettél, majd megvetted, és... Valahogy nem érezted magad benne igazán jól? Mintha nem is a tiéd lenne?
Egy újságíró nézzen ki okosnak, felkészültnek és hitelesnek – vallja. Ha munkához öltözködik, ez a legfontosabb szempont. Sipos Betti kolléganőnk nehezen állt kötélnek, de csak lefotóztuk…
Ahogy a színek újra megjelennek odakint, és az egyhangúságot felváltja a vibrálás, megújulásra vágyunk nem csak a ruhatárunk, de a tányérunk tartalmának tekintetében is. Könnyedségre vágyunk, élénk színű, könnyű, ropogós, harsogó összetevőkre.
Bár így, az év elején nehéz megbecsülni, hogy mely trendek lesznek legnépszerűbbek az elkövetkező hónapokban, azt már látni, hogy a dizájnerek mivel készültek idénre.
Nem egyszerű a nagyérdemű előtt lemosni az évetizedekig személyes páncélként szolgáló sminket. Nekem elhihetitek. Bizalmi lépés ez.