Szeretjük elfogadónak tartani magunkat. És talán azok is vagyunk: legtöbbször, elméletben s általában. Elfogadóak vagyunk mindaddig, amíg az nem ütközik az elveinkkel, szokásainkkal, a beidegződéseinkkel, szabályainkkal. Amíg nem gyötör éhség vagy fáradtság, amíg elfogadónak lenni komfortos. A szeretet mindent legyőz. Vagy mégsem? Kutyás elmélkedés, amelyet talán nem éreznek át mások, jobbára csak az elvetemült kutyások.
Felborzolta a kedélyeket a napokban kiszivárgott videó, amelyben a pszichológia professzor trágár és agresszív módon nyilvánul meg kollégájával és diákjaival szemben. Az eset visszhangjait, reakcióit figyelve a közösségi médiában, a hozzászólásokat olvasva felszakadnak a sebek. Nemcsak az egyetemi évek sebei, hanem sokkal előbbről hozott sebek.
A rendszerváltás óta sok minden jött át a határon, és nem vagyok biztos benne, hogy mind jó, ami jött, jön. Felcseréltük a belsőt a külsőre. Sokszor jobban öltözünk, mint ahogy a lelkünk van. Menekülés ez, hogy hová, nem tudom, hogy mi elől, azt talán sejtem.
A temető hátsó kapuja sarkig ki volt tárva. Mint mindig halottak napján. Az év többi napján valamilyen rejtélyes okból ez a kapu zárva volt, de most hívogatón tárta ki szárnyait a világításra érkezők előtt. Özönlött a nép, pedig még csak koradélelőtt volt. A novemberi nap sugarai ragyogó aranyszínbe öltöztették a temetőt.
Van egy rakás apró-cseprő dolog, amit napi szinten kellene elengednünk, aztán meg vannak a nagy életesemények – és szerintem mindegyik tanít, mert mi másról szólna az élet, mint a változásról, és ennek következményeként az elengedésről.
A mai feleségek diskurzusának fő toposzai között nem találkozni a nagymosással. Többségük a netes vásárlásról, a legújabb elemes porszívóról, a legegyszerűbben elkészíthető ételről, vagy a génkezelés nélküli élelmiszer egyedüli üdvözítő voltáról beszél.
Gyere, angyalom, ülj le, el kell meséljem, milyen volt apádékkal Kolozsváron. Hogyhogy ettől féltél? Nincs itt semmi félnivaló, hál’Istennek szerencsésen megjártuk. De ott töltöttünk két álló napot!
Összeszorul a gyomrom. A pulzusom felgyorsul. Nehezen veszek levegőt. Az agyam fénysebességgel dolgozik, és finoman fogalmazva, nem szép dolgok jutnak eszembe. Félek.
Másfél éve egyre erőteljesebben terjed az információs járványhelyzet is. És ez ellen nem véd a maszk vagy a fizikai távolságtartás, de még a vakcina sem. Mert ez többnyire az online térben és a közösségi médiában szedi áldozatait.
Döcögős volt a falusi utca, a lelkét is kirázta a bicikli, amíg a falu felső végéből bekarikázott a központba. Fázott, egyre gyorsabban tekert, kicsi kezei így is rágémberedtek a kormányra, mire megállt a zöld kapu előtt.
Sok pásztort láttam már. Valójában örökös társai voltak eddigi életemnek. Édesapám lelkipásztor lévén, átszőtte életemet a jószág és a hívek pásztorolása. Végtelenszer hallottam a szófordulatot: maga is pásztor, én is az vagyok, csak maga lelkipásztor.
Oltani vagy nem oltani? – ez most a legfőbb kérdés a közösségi médiában, és napi gyakorisággal ugrik egymás torkának a két komment-tábor. Miklós Csongor pszichológus Facebook-oldalán összegezte, mit gondol a témáról. Bejegyzését változtatás nélkül közöljük. Az októberi nyomtatott Nőileg magazinban pedig bővebben írunk a Facebook valóságáról.
Gyermeket nevelni nem egyszerű. Még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy erre valaha is fel lehet készülni. Vagy éppen tudatosan gyermeket vállalni, hiszen, amikor azt hiszed, hogy mindent tudsz a gyerekek neveléséről, tulajdonképpen sötétben vagy. Aztán egyszer csak örömanya, nagymama vagy valami hasonló vagy.
Hiába vannak ideálok, sablonok és standardok, hogy mikor épp mi számít szépnek, a szépség fogalma mindenkinek mást jelent. Így van ez jól. És bár az embereket nem a külsejük alapján ítéljük meg, bármennyire is patyolatfehér polkorrektek akarunk lenni mindenben, szívünkre tett kézzel kijelenthetjük: vakok nem vagyunk. A nők számára megszokott, hogy bókokkal árasztják el őket, de miért számít tabunak a pasik külsejét megdicsérni?
Igent mondunk a békére! Mi mást tehetnénk? Nem lehet egészséges életet élni állandó konfliktusban, harcban, agresszív környezetben. Akkor sem, ha a temperamentumunk hajlamosít erre.
Jaj, de szép így a hajad, Henikém, kiemeli az arcodat! Végre valami leányka formád van! Sokszor olyan frizurát csinálsz magadnak, hogy a guta üt meg. Hát a fiúkkal hogy állsz?
Facebookon nézelődöm, amikor egy videó kerül elém. Egy másfél év körüli kisgyerek egy székhez támaszkodva toporog. Látszik, hogy mostanában tanul járni, segítség nélkül talán még nem is megy neki. Egy kiscica kapaszkodik fel a lábára, szemmel láthatóan játszani akar. A gyerek meglepő vehemenciával, egy jól irányzott rúgással úgy oldalba penderíti a kis állatkát, hogy az nyekkenve tovarepül...
A több hónapos bezártság, az állandó félelem és bizonytalanság időszakában a környezetünk rögtönítélő bírósággá változott. Élnek benne kimondhatatlanul bűnösök és nagy megmentők, igazak és rettentő gonoszok... Kezdő kutyás napjaink egy szökős házi kedvenccel és agresszív kutyajogi aktivistákkal.
„Csak egy kicsi hajhullás. Mit vagy kiborulva? Visszanő!” – hallják sokszor az érintettek. A hajhullás azonban nem csak testi tünetekkel jár: megtépázza a lelked, megnyirbálja az önbizalmad, hatással van a kapcsolataidra is. Én már csak tudom.
Mindig is több gyermeket szerettem volna, évekig egészen pontosan hármat, aztán Leo születése és az anyaság tényleges megtapasztalása átírt bennem sok mindent, többek között azt is, hogy talán kettő is elég lesz.
Divattervezőnek tanult, illusztrátor lett belőle. Jellegzetes rajzai valósággal behúznak a mesék világába. Decemberben elsőként Kürti Andrea, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó művészeti vezetője válaszolt a Marcel Proust által elhíresült villámkérdésekre.
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
A nyakvonal nem csak arról szól, hogy jól áll-e egy felső, esetlegesen mennyit mutatok meg magamból. A nyakvonal – dekoltázs, az arcunkat mutatja meg.
Márton-napkor fogyasztjuk a legtöbb libahúst, a libamáj ezzel szemben egész évben hozzáférhető, még ha borsos is az ára. A hízott libamájat „aranyáron” mérik, de a szintén finom pecsenye libamáj olykor beleférhet, pláne, ha ha jól gazdálkodunk vele.
B. Szabó Zsolt esküdözik, hogy legfeljebb öt percet vett igénybe a szettek összeállítása. A Rádió GaGa műsorvezetője arra törekszik, hogy minden, amit magán visel, összhangban legyen azzal, aki ő valójában.
Főleg a hideg időszakban jellemző, hogy kiszárad, bereped a kezeink bőre: ilyenkor egyrészt jó megvédeni kezeinket az időjárás viszontagságaitól, de a bőr hidratálásáról is kell gondoskodni.
Elkezdődött a vásárlási őrület: leárazások, kettő az egy áráért, csak most, csak ennyiért. Minden fórumon ezzel bombáznak. A Black Friday immár nem egy nap, hanem egy egész hónapot felölel. Nehéz ilyenkor megtartani a józanságunkat…
Frusztrációt, lelkiismeret-furdalást okozhat, ha a közösségi médiában látott, ultra-filterezett világhoz hasonlítjuk magunkat. Ez nem feltétlenül a valóság, hangsúlyozza Gergely Orsolya szociológus A pszichológus konyhája legújabb kiadásában.
A Szakáli család nyikómalomfalvi házához vezető út tágas udvaron keresztül, gyümölcsfák között visz fel a dombra – mintha már az út maga is arra késztetne, hogy az ember kicsit lelassuljon, és megérkezzen valami igazán őszintéhez.
Ahogy lehűl a levegő, vastagabbak a pulcsik, hosszabbak a kabátok – és valahogy egyre nehezebb megtalálni magunkat a rétegek alatt. Ismerős az érzés, amikor felveszed a harmadik réteget, és már nem tudod, hol végződsz te, és hol kezdődik a sál?
Gyermekként nagyon szerettem figyelni, ahogy nőttön nőtt a dió a fán. Alig vártam a szeptembert, hogy potyogjon ki a zöld burokból. A diószedés a gyermekek dolga volt, voltak napok, amikor egy fél vödörrel is összegyűjtöttünk a fű közül.