Szempont

Órák óta farkasszemet nézek a kijelzőm sarkán a naptárral. Alig egy hét telt el az évből, vége a kaotikus 2020-nak. A naptári verziójának biztosan, a tiszta lapú határidőnaplónkat immár kezdhetjük befeketíteni. Egyelőre minden más változatlan folytatódik.

Van egy bokszzsákom. Fekete-fehér, és amikor ütöm, valóban nincsenek színek. Csak a dühöm van és én. Nem a sport iránti rajongásomból vettem, és nem is vágyom babérokra. Évekkel ezelőtt azért lett, mert nehezen kezeltem a bennem levő feszültségeket. Azóta itt lóg a lakásban.

Vannak napok, amikor semmi se jó: rideg, szürke a reggel, a megbeszélt időpontban elfelejt jönni a kliens, a futár hívását elszalasztom... Vannak azonban időtálló dolgok, amit se a járvány, se újfajta rutinok, se az idő múlása nem tud szétzilálni.

Ha saját erődből semmire sem vagy képes már, imádkozzál. Ilyen lelki pakkal indította útra tizennyolc éves leányát az anya nyolcvan évvel ezelőtt egy apró székely falucskából a hétágra ragyogó fővárosba.

Havas fenyők, ünnepi készülődés, forralt bor helyett pálinka, disznóvágás. Ez mind része Székelyföldön a decembernek. Kedves barátom egyik évben meginvitált magukhoz Gyergyóba. Vidéki születésű leány vagyok, gyerekkoromban az imádott nagyszüleimnél, falun minden decemberben vágtunk disznót. Gondoltam, rutinos vagyok már, egyrészt legalább felelevenítem a gyerekkori emlékeimet, másrészt járatos vagyok én az ilyen hurkatöltős-tepertőkészítős menetben, meglepődni nem fogok, menjünk nyugodtan. Hát tévedtem.

Decemberi lapszámunk Gyógyír rovatából marketingcélból került fel egy mondat a Facebook-oldalunkra. A figyelemfelkeltés jól sikerült, de az értelmezés talán vakvágányra futott. Az idézet valóban provokatív, ahogy a reakciók áradata is igazolja.

Kevés kivétellel rendhagyóra sikeredtek vidéki karácsonyaink: vagy az ajándékok nem érkeztek meg, vagy az étel nem készült el időben, de egyik évben az utolsó percen vásárolt három méteres fa is alig fért be az ajtón (arról nem is beszélve, hogy díszünk csak felére volt elegendő). Mégis az erdő alatti lak legfurcsább karácsonya a legelső volt: október közepén tartottuk.

Idén a szenteste sokak számára másképp zajlik, bár igaz, az utcákon, a bevásárlóközpontokban, forgalomban olyan jelentős különbség nem látszott. Reméljük, hogy estére a megnyugvás, öröm és szeretet költözik mindannyiunk otthonába. Öt olyan gondolatot gyűjtöttünk össze Böjte atya eddigi - a Nőilegnek adott - interjúiból, amelyek jótékony hatással lehetnek ránk, ha egy egy kicsit magunkban hordozzuk. Áldott karácsonyt kívánunk!

Szeretnénk hinni, hogy karácsony közeledtével az emberek lelke is fénybe borul. Olyan sokszor tapasztaljuk mégis, hogy ekkor sem vagyunk jobbak, együttérzőek, tülekedünk, hajtunk, gázolunk. Zillmann Zsuzsanna is, túl a házépítésen, amit velünk itt rendre megosztott, folyamatosan az idő, a türelem és ezek hiányának prése alatt igyekezett családfenntartóként helytállni. Most megint feszített a tempó, sietünk, és bár sokfélék vagyunk, jó lenne, ha az emberségünk a hajszában is megmaradna. Erről szól szerzőn

Krízis, megpróbáltatás, félelem, felelősség, talán minden aspektusa mikroszkóp alá került az idei évnek, s talán így a vége felé közeledve már rettentően fárasztó is mindannyiunknak. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin decemberi számában jelent meg.)

Hamarosan itt a karácsony. Ilyentájt, ünnep közeledtével illő, hogy a lelkünket is ünneplőbe öltöztessük. No, de hogyan, amikor az utóbbi hónapokban a hétköznapi viselet is hol szűk volt, hol meg lötyögött rajta?

Varázserővel hatottak rá a színek. A piros volt a kedvence. Árnyalatainak skáláján kimagaslott a meggypiros. Nincs szebb a meggypirosnál, a csőszleány pártája meggypiros bársony. A meggypirosat szorosan követte a sompiros és az érett galagonya pirosa.

Sok mindent észrevehetünk, és sok mindenből inspirálódhatunk a környezetünkben. Figyelmünk pedig olyan dolgokra is irányulhat, melyek több értéket hordoznak, mint a púpozott bevásárlókosarak. Ennek élményét tapasztalta meg egy zsúfolt délutánon Antalka Ágota pszichológus.

Amikor 2015 őszén kiderült, hogy Marci kisfiamnak súlyos neurológiai betegsége lehet, és nem fog olyan ütemben fejlődni, mint a többi gyermek, úgy éreztem magamra maradtam, hogy egyedül vagyok ezzel a problémával. Aztán ahogy kezdett lehámlani rólam a burok – amely nemcsak azért volt rajtam, hogy picit elzárkózzam, feldolgozzam a helyzetet, hanem azért is, hogy megerősödjek –, észrevettem, hogy vannak más családok is hasonló helyzetben. És akkor kirobbant belőlem az az érzés, hogy meg akarom ismerni őket

Hangolódjunk az ünnepre, mélyüljünk el az advent csendességében, lelkileg éljük meg a karácsonyt – szajkózzák a női lapok. De mégis mikor? Kérdem én, aki magának a főnöke, elvileg szabad, mégis – vagy épp ezért? – a decemberi hajtás legkeményebb bugyraiban élek ilyenkor évente.

Az elmúlt századok zenéi, könyvei, filmjei, festményei és szobrai megalkották közösen az eszményi férfit. Ebben volt és van, aki az erőt és szexust látja, volt és van, aki a ragyogó tekintetet és törődést, volt és van, aki a birtokló maszkulinitást. Ebből a kosárból válogatunk, amikor megpróbáljuk összelegózni a férfiúcskát az első randira, és szintén ebben keresgélünk megfelelő homlokráncot a válási papír aláírásához. Az apához és a társhoz más csomag kell. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin decemberi sz

Vakarózik. A kicsi is, a nagy is, most már a felnőttek is. Gyere csak, nézzelek meg – mondja az édesanya, gyengéden maga elé húzza a görgetős széken ülő nagyot, a fejét két kezébe fogja és odakanyarítja ezt a göndör gömböt, hogy az ablakon beszűrődő napfény szépen rásüssön az üstökre. Hosszú, göndör haja van a nagynak, a hajszálak erős tövében pedig sűrű erdő (kopasz mező – folytatná az édesanya magában, magának dünnyögve, de most még egy darabig itt, a sűrűben kell maradni, nincs pillogtató, szortyogtat

Egy Facebookon keringő mém jut eszembe, amelyen egy kimerült arcú nő fogja a fejét, és ez van a szövegbuborékban: „Nem hiszem el, hogy szilveszterkor éjfélig fennmaradtam, hogy köszöntsem ezt az évet!”