Nemcsak a szerencse forgandó – világosodtam meg az elmúlt hónapokban –, hanem a szerencsétlenség is. Mint sok minden más az életben, ez is folytonos körforgásban van. Így megeshet, hogy egyszer csak az az ember szorul támogatásra, aki addig szívből, önzetlenül másoknak segített. Ez történt az év első felében, amikor a világjárvány befurakodott hozzánk is, és amelynek egyik súlyos mellékhatása az volt, hogy emberek ezrei maradtak munka nélkül. Szerencsére ekkor is volt, aki segített, kampányok révén támog

Hol lehet igazi fából készült lapítót kapni a városban? – kérdezem mindenkitől az utóbbi napokban, mióta egy túra alkalmával felmerült egy picike vágódeszka égető hiánya. Nagyot nem cipelek, s hogy könnyű legyen, nem árt, ha fenyő az anyaga. Csak ekkorka kéne – mutatom a 9x13-as méretet, hogy mégse műanyagon vagy pléhtányéron karikázzam a kolbászt, hagymát, s a füstös szalonna is megérdemelne egy méltó tálalást a hegyekben.

Az Amerikai Egyesült Államokban a tizenévesek egyharmada YouTuber szeretne lenni, minden ötödik blogger vagy vlogger, minden hatodik kamasz popsztár vagy filmsztár, minden hetedik televíziós műsorvezető, atléta vagy tanár. 13 százalék orvos vagy egészségügyi asszisztens, és 6 százalék ügyvéd. Nálunk kicsit másféle az arány, de fiataljaink is kacsintgatnak nyugat felé.

Hát, elérkeztünk ide is, a befejező részhez. Fél évvel ezelőtt azzal ugrottam neki ennek a sorozatnak, hogy igyekszem elmesélni mindent, ami segíthet akár egy embert is abban, hogy letegye a cigit. És ha már letette, és helyette felszedett pár kilót, akkor segítséget kapjon ennek letevésében is. Ma befejezésként tovább mesélem, hogy mennyivel szebb az élet cigaretta nélkül, aktívan sportolva.

Egyik legellentmondásosabb tabutémánk a szexualitás. Már gyerekként érezzük a felnőttek zavarát, amikor ilyesmi kerül terítékre: vagy elhessegetik, vagy kínos prédikáció-ömlesztést kapunk a fejünkre, gyanús, elhallgatásokkal, titkokkal benőtt területen lépkedünk. Milyen batyut, útravalót kapunk mi, székelyföldi, erdélyi magyar lányok, asszonyok a szexualitással kapcsolatban, amikor először érezzük meg testünk ritmusát?

Hőség van, tapintható a csend. Ember, állat, mind valahol elbújva pihen. A levegő is mozdulatlan. Mintha az idő is megállt volna, végtelennek tűnik a délután. A hortenziákat meg kéne locsolni – gondolja az asszony, mikor csendben nyílik a kapu.

Nehéz volt elhinnie, hogy a világ nem az övé a maga teljességében. Várta ezt a szülést, jobban, mint az előzőeket. Jóskönyvet olvasott, abból azt a tanácsot kapta, hogy várjon türelemmel, mert a várakozás szép gyümölcsöt hoz. A türelmét nem volt hogyan felkutatnia, szerinte belé az Úristen nem pakolt semmit sem, de azért várt. (Cikkünk a 2020-as Nőileg augusztusi számában jelent meg.)

– Na, helló, csajok! Mizújs veletek? Huh, képzeljétek, kibuktam teljesen a tegnap. Van egy fickó, aki egy ideje már stíröl. Összefutottunk párszor az utcán, meg múltkor a koncerten, és észrevettem, hogy követ végig a szemével. Izgi volt, na!

Minél tovább élünk, annál több temetésre kell elmennünk. Szívünk összefacsarodik, amikor a koporsóban nálunk fiatalabb ember fekszik. A hála aprócska kis madara röppen ki szívünkből, amikor kilenc évtized öröme és bánata ér véget itt a földön. Vigasztaló szavakat keresünk, de tudjuk, van akit meg lehet vigasztalni, van akit nem.

Még ha ritkán is valljuk be és akkor is csak félig, mi, férfiak elég furcsa és érthetetlen önellentmondásokkal felpakolt lények vagyunk. Éppen ezért szeretjük mindezt kényelmesen rátok, nőkre mondani. És innen indul egy olyan utazás, amelynek nincs végállomása, egy olyan tánc, amelynek sem tempója, sem lépésszabályai sehol nincsenek leírva.

Jó néhány hete már, hogy a 2019–2020-as tanév második félévének digitálisnak, online-nak mondott oktatási próbálkozásai, kísérletei pillanatnyilag abbamaradtak. A tanítási időszakban és utána is rengeteg ismerősöm kérdezte meg a véleményemet erről az időszakról.

Engem fiúnak vártak. Zsoltikának. Aztán lány lettem, és hét fiú veszett el bennem. A nevemet se választották nagy gonddal. Akkoriban ez kevésbé volt divatban. Andrea lettem, mert az apukám András. Csak véletlen egybeesés, hogy a nevem csengése is férfias.

Nyaralni készülünk, mert ugye, megjött a nyár. Ez csak így természetes. Bár ez persze idén messze nem annyira egyértelmű, lehetne akár ősz is, az időjárást tekintve. Esett a tavaly is, nem igaz, hogy nem, de az idén bármennyire ügyesek vagyunk, egyszerűen lehetetlen belőni egy olyan hetet, hogy ne legyen ilyen meg olyan figyelmeztetés.

Az eredettörténet részletei homályba vesznek. Ami bizonyos, hogy néhány év alatt, kis átfedéssel szárnyast tartó gazdákból bogyósgyümölcs-termesztőkké vedlettünk. Ribizliszüret volt a szenttamási portán.

Hetek óta próbálom megfogalmazni magamban azt az egy, felkiáltójellel zárható mondatot, ami egy naplementés fotón vastagított fehér betűkkel felfirkálva, tömören összefoglalja mindazt, ami a begyemben van. Nem föltétlen sikerült, ezért egy egész oldalt szánok neki. Azért mielőtt beleugranék a sűrűjébe, ne felejtsük el sosem: a víz nedves!

Nem szeretem, amikor Székelyföldet skanzenként állítják be. Sokak fejében az a kép él, hogy a székely bácsi bajuszt pödörve, viseletben, kézzel kaszál a Hargita oldalában. A hagyományok, a népi kultúra, az épített örökség megőrzése nem jelenti azt, hogy elmarad a fejlődés. A kettő nem kell szemben álljon egymással, nem vagy-vagy kérdés ez, hanem is-is. A régi székelykapuk mögött ma már wifis házak is állhatnak, a megoldás csak a tulajdonos kreativitásán múlik.

Eljött a nap: van DIAGNÓZIS. Így, nagybetűvel. Pedig utálom ezt a szót. Rosszul hangzik. Gyorsan rákeresek, nincs valamilyen szinonimája? Van, persze: kórmegállapítás, kórmeghatározás. Hát, nem is tudom, melyik a jobb. Mindegy is. Végre kiderül. Hívom Debrecent. A telefon kicseng. Hamar felveszik – el is csodálkozom, hisz máskor mindig hosszan kell csörögni, amíg beleszólnak a másik oldalon. Ma azonban nem. Ez egy fontos nap. Köszönök, majd szótlanul hallgatom a genetikus doktornőt. (Cikkünk a 2020-as Nő

A kislányoknak az én időmben hosszú hajuk volt, az kellett legyen. Két copfban hordják, ők fonják be maguknak minden reggel, miután gondosan kifésülik, majd a copfok végére kedves, cuki hajgumit, vagy épp szalagból masnit raknak. A szalagot, hogy ne vesszen el játék közben, be lehet fonni a hajba. Erre is megtanított azt hiszem az egyik nagymamám. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin júliusi számában jelent meg.)