A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A korkülönbség nem akadály – hangzik el gyakran a párkapcsolatokkal összefüggésben. De vajon így van-e, amikor családon belül távoli generációk próbálnak szót érteni egymással, akiket akár 50–60 év választ el egymástól, annak tapasztalataival és érzelmi, lelki örökségével?
Hálás a természetnek, hogy megadta az erőt, amitől benne fejlődhet egy gyermek, hogy a teste ezt a csodát képes neki megadni. Ezt Lilla ragyogó szemmel és őszinte csodálattal mondja. Majdnem olyan erővel, hogy én magam is újra megkívánok még szülni.
Elég sokunknak napi gondja, hogy a pénzt megoldja, beossza, jusson elegendő, amire szükséges. Lehet egyáltalán annyit keresni, amennyi kell egy családnak, vagy marad mindig a havi újratervezés, amiből valami mindig kimarad?
Hamarosan itt a tanév vége, a jó tanulóknak mindenki gratulál, én is, munkájukért, szorgalmukért megérdemlik az elismerést, a jutalmat! De jó-e, ha az iskola csak a tanulmányi- és versenyeredményeket, esetleg a sportban elért sikereket értékeli?
A végtisztességtevő menetet nálunk a zászlóvivők vezetik. Rendszerint négyen vannak. Amennyiben a halott nő, a zászlóvivők nők, amennyiben a halott férfi, a zászlóvivők férfiak. Őket követjük mi: lelkész, énekvezér, gondnokok.
Keep smiling, azaz légy mindig vidám, csak mosolyogj! Légy pozitív! Jól ismerjük ezeket a divatos szlogeneket, de bizonyára azt az érzést is, amikor belül csak úgy forrongunk, izzunk, de – mert ezt várják el tőlünk – kényszeredett félmosollyal fejet hajtunk, bent maradunk munkaidő után is egy feladatra, lebonyolítjuk a családi nagyebédet, lemondunk a kozmetikusról, mert valami „fontosabbat” várnak el tőlünk.
Közeledik a tanév vége. Diákok és pedagógusok számlálják bőszen, hogy hányat kell még aludni a nagy napig? Mikor kerül végre nagy kajla betűkkel a táblára Ó, IÓ, CIÓ és társai után a VAKÁCIÓ? Nehéz évet hagyunk magunk mögött mindannyian. Én épp a harminchatodikat, amit a tanítói pályán töltök. S most, a pedagógusnap apropóján – amúgy józsefattilásan – meglepem magam. Na nem egy kávéházi szegleten írt költeménnyel, hanem egy kis szubjektív elmélkedéssel.
Nőnek lenni. Felkavaró és indulatokat gerjesztő kérdés is tud lenni, ahogy manapság annyi minden. Feladatok, szerepkörök sokasága, megfelelés az elvárásoknak, hagyományoknak, miközben mi magunk is megkérdőjelezzük, hogy hol vannak a keretei, határai női létünknek. A kibeszéléssel segíthetjük egymást, de végeredményben magunknak kell megtalálni az önazonos válaszokat. Erre keresi saját válaszait Zillmann Zsuzsa állandó szerzőnk.
Amikor hűtőszekrényünk még nem volt, forró nyarakon a kútba engedtük le kötélen az edényt, vagy a hátsó pince legsötétebb sarkában helyeztük el, amit későbbi fogyasztásra szántunk. De ma már nincs szükség se kútra, se pincére, még kamrára sem...
Színház az egész világ, mégis sokszor a színpadokon felelevenedő élethelyzetek, poénok mögé rejtett tartalmak úgy képen tudnak vágni, hogy napokig, akár hetekig cipeljük magunkkal az élményt. Van eset, mikor mosolyogva kelünk az emléktől, van, amikor fel-felkacagunk, ha a fejünkben visszhangzik egy velős mondat, de akad olyan is, ami egyenest boldogtalanná tehet.
A péntek este már homályos a heti fáradtságtól, most már valami izgalmasat csinálnának a lányok. Nálunk van Júlia, Rózával épp egy festészeti foglalkozás után kedvet kaptak, hogy itthon is folytassák. Egymásnak rajzolnak, titokban, nem szabad ránézni a másik rajzára, mert meglepetés – mondják kacagva nekem, hogy mi is a játékszabály. Akartok közben beszélgetni? Felteszek egy pár kérdést, és arra kellene válaszolni. Érdekel, hogy mit gondoltok, mitől vagytok ti kislányok – vezetem fel kicsit félve a mond
A papilak déli ablakaiból a tornyot és a templomot látni. Már 26 éve nézem ezt a tornyot és ezt a templomot, de minden ránézéskor ölébe kap az örökkévalóság.
Szombat volt, de korán felébredt. Kávét főzött, bevitte a még alvó férjének is, letette az éjjeliszekrényre. Pizsamában ült ki a teraszra, a nap felé fordult behunyt szemmel, beszívta a friss levegőt, próbált örülni a ritka pillanatnak.
Ez az egész nőkérdés hosszú ideig nem érdekelt. Azon túl, hogy hatodikban a tornatanár a fiúkat ütötte, a lányokat meg nem, vagy, hogy a magyartanár kiküldte az osztályból a fiúkat, hogy hóvirágot vegyenek a lányoknak március 8-án, nem igazán találkoztam a nőket érintő megkülönböztetéssel. Nálunk anyukám volt a fő kenyérkereső, és apukám takarított meg főzött.
Tolom a porszívó rúdját, naponta többször is, változó mértékű düh kíséretében. Ilyenkor rettenetesen sajnálom is magam, hogy én ezt kell csináljam, hogy senki nem intézi el a dolgait maga után, hogy hiába beszélek, hogy ezek tényleg nem látják, hogy egész nap ezt csináltam, még egyszer minek kell szemetelni, piszkolni a házban. Minek...
Az anyagi javak felértékelődésével a fogyasztói szokások folyamatosan alakulnak. Választásainkkal (és azok kommunikálásával) folyamatosan üzenünk: melyek számunkra a követendő értékek, vagy épp mit engedhetünk meg magunknak.
Akik hónapról hónapra, hűségesen olvassák a Nőileget, már tudják: idén minden lapszámunkban kiállunk egy-egy számunkra fontos érték mellett, és próbáljuk felhívni az adott téma fontosságára a figyelmet. Igent mondtunk így már ebben az évben a közösségek pótolhatatlanságára, a szakértelemre, a szerelemre és a minőségre is. Májusban kézzelfogható érték mellett érvelünk: igent mondunk a pénzre. Merthogy mindennapi életünkből a pénz sem nélkülözhető, még ha nézeteink szerint vannak fontosabb értékek is. (Cik
Az ünnepek nélküled a legszörnyűbbek. Itt van ez a húsvét is, tavaly sem, idén sem jöhettél. Hol vannak már a locsolóváró húsvét másodnapják, az ablakon leskelődés, a huncut tükörbe pillantás, hajfonogatás, a vajon hányan jönnek majd lányos izgalma?
Dühös vagyok az ébresztőre. Nem ér, hogy máris reggel van. Amikor olyan melegen és puhán ölel körül az ágy. Nyújtózkodom egyet. A madarak reggeli csicsergését hallva, máris öröm férkőzik a szívembe, hiszen tavasz van végre…
Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. De hogy az év összes teendőinek jó százaléka arra a bizonyos hétre esett, az holtbiztos. Egy oldalnyi olvasásidőm nem jutott egész héten – ez pedig egyenes út a gonosz boszi jelmez magamra öltéséhez.
Tény, hogy vannak futók, akiknek az ultra jó, de az biztos, hogy anyának lenni is ultra jó. Bármelyiket kezded el, óhatatlanul tolódnak a határok, és azon kapod magad, hogy az újabb és újabb hosszú távok egyszer csak bébitávokká törpülnek.
Szombaton Enikővel ketten vagyunk szolgálatosak. Ő rakja az árut, én kiszolgálok. Úgyis jobb, ha gyógyszerész van elöl.
Hosszú napokon át nézem az otthonom sebeit. Néhány milliméter hasadás függönyön, takarón. Leszakadt akasztó a törlőről és a székpárnáról. Nézem a sebeket, és tervezem, hogy megoldom, kijavítom, begyógyítom, foltozom, ragasztom.
Akinek kisgyermekes szülőként szilveszter éjszakáján egyáltalán sikerült ébren maradnia éjfélig, az is lehet, hogy megfogadott ezt-azt, mint a régi időkben, amikor meg is fogadta, de be sem tartotta. Pont, mint a népmesékben.
A bölcs asszony tudja, hogy a házasság szent intézményének egyik alappillére az egyensúly. Gondolok itt az egyenlő rangú teherviselésre. Ennek elnyerésére és mederben tartására igencsak frappáns szertartásokat találnak ki az unatkozó asszonyok.
Mindig is kíváncsi voltál, hogy miként indul egy televíziós műsorvezető reggele? Vagy éppen arra, hogy milyen tulajdonságot értékel leginkább egy férfiban? Zsigmond-Magyari Izabella, az Erdély Tv műsorvezetője válaszolt ezúttal a Proust-féle kérdéssorra.
Hogyan indul egy kortárs költő reggele, mi jelenti számára a tökéletes boldogságot, és kik a hétköznapi hősei – André Ferenc csíkszeredai költő, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező és szlemmer válaszolt ezúttal a Proust-féle kérdéssorra.
Mindig is több gyermeket szerettem volna, évekig egészen pontosan hármat, aztán Leo születése és az anyaság tényleges megtapasztalása átírt bennem sok mindent, többek között azt is, hogy talán kettő is elég lesz.
Divattervezőnek tanult, illusztrátor lett belőle. Jellegzetes rajzai valósággal behúznak a mesék világába. Decemberben elsőként Kürti Andrea, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó művészeti vezetője válaszolt a Marcel Proust által elhíresült villámkérdésekre.
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Nem mindennapi ez a porta, már abból a szempontból sem, hogy valójában nem is egy, hanem két régi, romos házat vásárolt meg és újíttatott fel a Németországból két gyermekükkel hazatelepülő Szabó Előd és Bíborka.
Az asztalon egy tepsi sós rúd, a következő adag még a sütőben. Nincs erő, ami visszatartaná a tepsibe egyszerre nyúló kezeket: még langyosan meg kell kóstolni a juhtúrós-parmezános stanglikat.
Bardócz Judit fiatalos lendületét és megjelenését bármelyik huszonéves megirigyelhetné, noha Jutka néni 83 éves. A székelyudvarhelyi nyugdíjas hölgy az a típusú nő, akire ránézve az ember azt gondolja: így érdemes élni.
Vagány, bevállalós – summásan talán így jellemezhető az udvarhelyi fitneszedző ruhatára. Az Alter stúdió és közösség megálmodóját a hétköznapokban gyakran sportruházatban látni, de gardróbja számtalan különleges, sokszor egyedi darabot rejt.
Bár úgy kezeljük, de a bábszínház valójában nem egy, kifejezetten a gyerekeknek szóló stílus, hanem a színjátszás önálló műfaja, hangsúlyozza Lukács Emőke bábszínész A pszichológus konyhája februári epizódjában.
A hajfestés sikere nem csak a fodrász rátermettségén, a festék minőségén múlik: legalább olyan fontos, hogy a festett hajat hogyan ápoljuk otthon. Fodrász osztja meg tippjeit a legújabb Kencében.
A japán nők naponta fogyasztanak szójatermékeket, melyek természetes fitoösztrogén-tartalmuknál fogva némileg pótolják a hiányzó ösztrogént. Felénk kétes a híre a szójának, pedig a fermentált készítmények, a tofu, a tempeh, a miso rendkívül egészségesek.
Van egy hely az otthonunkban, amit naponta legalább egyszer meglátogatunk. Sokszor rohanva. Néha sóhajtozva. Néha elégedetlenül. A ruhásszekrényünk.
Bármerre nézünk a teraszról, fenyőerdők ölelnek körbe, nyugalmat sugározva. Csíkcsomortánban vagyunk, a település fölé emelkedő dombok egyikén gyönyörködünk a tájban, Fröhlich Orsolya és Mihály László szívélyesen vezetnek körbe otthonukban.