Ha előre tudnánk, mi vár ránk holnap, mikor lesz járvány, mikor árvíz, mikor ér véget a betegség – boldogabbak lennénk? – Lehet, hogy többféle válasz van, nem tudjuk. Egyelőre abban vagyunk csak biztosak, hogy meg kell tanulni újratervezni. Szerzőnk erről győz meg.

Két hónappal ezelőtt egy Facebook posztban játékra hívta követőit egy székely márkát és terméket kínáló oldal, melynek hatalmas a (női) követő tábora. A felhívásban arra kérték a játékos kedvűeket, hogy írják meg, ki-ki a saját családjában, életében milyen pozitív hozadékát tapasztalta meg a koronás helyzetnek, és melyek a legszebb szavak, amelyek elhangzanak, és segítenek felülemelkedni a bezártság érzésein.

Júniusban nagyon sok végzős diák teszi fel magának a fenti kérdéseket. Júniusban nagyon sok fiatal szorong, gyakran szüleivel, szeretteivel együtt. Sikerül-e a vizsga? Elég jól sikerül-e a vizsga? Bejutok-e az áhított iskolába, osztályba, szakra? Miért nem tudom eldönteni, hová menjek? Miért érzem úgy, hogy tévút, amire rá akarnak kényszeríteni a felnőttek? Mi lesz, ha nem jutok be? Elrontom az életem? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg, ha nem is mindenik hangzik el hangosan.

Nem vagyok influenszer, sem „megmondóember”. Edző vagy dietetikus végképp nem. Csak mesélek arról, ami velem történt, annak reményében, hogy más is kedvet kap a változtatáshoz. Hiszek abban, hogy ha nekem sikerült, akkor másnak is sikerülhet leszokni a cigarettáról és rászokni a mozgásra. Abban a világban, ahol minden oldalról azt sulykolják belénk, hogy kényeztetni kell magunkat, jár nekünk a mindennapi kis meglepetés (természetesen édesség formájában), és ahol napi gyógyszerek szedésével javasolják szi

Szakmai önismeret órán a tanítóképzős hallgatókkal mindig szóba kerül, hogy hogyan választották a hivatásukat, mikor döntötték el, hogy pedagógusok lesznek, volt-e példaképük, a környezetük örült-e ennek a döntésnek, volt-e olyan, aki le akarta őket beszélni. Ilyenkor önkéntelenül eszembe jutnak a saját emlékeim is. Mióta az eszemet tudom, pedagógus akartam lenni. Emlékszem, amint megtanultam írni és olvasni, azt játszottam, hogy tudatosan rosszul leírt szövegeimet pirossal javítottam.

Hol van itt háború? Itt csend van, csend van. Mondom, csend van. Leültek a számok is, az újságok már másról is tudnak szólni mint az elhalálozási számokról, vagy hogy mi történik a fronton. Persze, még a szalagcímeknek meghagyják, mert mégis az a legfontosabb, számokban a világ, háború van. A szememmel már régen nem a vezércikkeket pásztázom: hétköznapi, unalmas témák ragadnak meg. Oktatás, divat, könyvajánlók, online rendezvények – persze mindent átsző egy szó, de én azt a szót már nem is látom. Hidegen

A családommal utaztunk autóval, amikor az ablakból egyszer csak megpillantottam a járdán egy duci lányt. Egy nagyon duci lányt. Szoros, testhez simuló futó, vagyis leggings volt rajta és szűk felső. Ruházata egy az egyben kiadta az alakját. Valakivel telefonált és nagyon kacagott. Önfeledtnek tűnt, magabiztosnak és boldognak. Nem takargatta a testét, vállalta magát úgy, ahogy van. Nagyon tetszett. (Írásunk a 2020-as Nőileg magazin júniusi számában jelent meg.)

Felnőtteknek beszélni Istenről mindig azt a gyermekkori érzést hozza elő bennem, amikor be akartam bizonyítani pajtásaimnak, hogy tudok varázsolni. Néha sikerült meglepnem őket.

Csanád fiam az idén tizenkettedikes. Mérföldkő ez mindannyiunk életében. Sajnos az ő generációjuk ezzel most másképp találkozik. Elmarad a búcsú szertartása, a közös élmények megtartó és elengedő ereje. Nincs küszöb, amelyre közösen rálépve kapaszkodót nyerhetnének. Ballagási kártya, virágözön, nagy családi ebéd. Igen, tudom mennyi kellemetlen pillanat is lehet mindebben, de mindezzel együtt ez később nem pótolható. Mert most lenne itt az ideje…

Múlt tavasszal Japánban jártam. Nem sok időt tölthettem ott, csupán öt napot. Ebben a messzemenően globalizált világban azt vártam, hogy nagy világfi(nő) létemre otthonosan fogom érezni magam Japánban is. De hála legyen a jó Istennek, sikerült öt nap alatt kultúrsokkot kapnom.

Vajmi kevés tapasztalattal, de naiv lelkesedéssel vetettük bele magunkat a növénytermesztésbe: ha már vidékre költöztünk, a helyzet kötelez. Nem?

Alázatosan jelentem, kiégtem! Lemerültek az erőforrásaim. Teljesen felőrölt ez a reménytelen összezártság, és irtózatosan irigylem az egyedül élőket. Egyre gyakrabban kívánom azt, hogy felelősség, feladatok nélkül folyjon ki a kezem közül két teljesen egyedül eltöltött nap. Ahol nincsen gyerekzsivaj, nem kell valamit megírni, megszerkeszteni, kigondolni vagy kikeverni, levelezni vagy adminisztrálni, csak úgy céltalanul olvasnék és nem érdekelne, hogy van valami a hűtőben vagy nincs.

Mosogatok, közben ki-ki nézek az ablakon, kihallgatok pontosabban, hogy a gyermekem még itt az ablak alatt túrja-e az egyetlen pocsolyát a szomszéd fiúcskával. Vizet vittek egy flakonban, feltöltötték a kicsi medret, s így élvezetesebb a sárgyúrás. Ekkor beugrik egy könyvcím: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. Ez, s Mózes Attila. Aztán még több könyvcím, s figyelem, hogy mit hoznak magukkal.

Lila, kék és rózsaszínű, fénylő sztreccs biciklinadrág volt az én ideálom, mércém, kínzóm, sóvárgásom. Hogy egy napon felveszem, csillogva ráfeszül a combomra, és nem lötyög rajtam többet.

Péntek este tisztán és érthetően megmondtam, többször is, a két még nem álmos csemetémnek: holnap szombat van. Az egész heti reggeli nyavalygásotokat aludjátok ki holnap reggel. Ne keljetek fel korán, sőt, minél később, annál jobb. Jó? Jó, Anya! Éreztem, hogy értik, hát persze, könnyű volt megértetni, mert még arra is emlékeztettem őket, hogy reggelente milyen nagyon rossz nekik felkelni, amikor még aludnának. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

Aki sokat jön-megy Erdély-szerte, tudja, Balavásárnál van egy útelágazás. Minden alkalommal, ahogy letérek ott balra, Székelyföld szíve felé, a pulzusom lelassul, a lelkem hazaér. Vagy inkább előrecsászkál. Ha magam ülök a volánnál, a koncentrációm pihenő üzemmódra vált. Ez az a pont, ahonnan – úgy hiszem – a testem behunyt szemmel is hazatalál.

Székelyföldön folyamatos kaland az élet. De a kalandnak vannak fokozatai, és akad, amire már azt mondod: túlzás. Kaland, ha Magyarországról Csíkszeredába költözvén új étellel, itallal ismerkedsz, és például azt mondják, adnak borvizet, megörülsz, erre kiderül, egy kis savanykás ásványvízről van szó, bor sehol. Mert magyarországiként ezt úgy tudod, hogy van a bor, meg van a víz. A kettőnek meg semmi köze egymáshoz. Fogjuk rá, kaland, hiszen a gasztronómiával ismerkedsz. Vagy kaland, amikor azt mondják a b

Napjaim elmaradhatatlan része kezd lenni az edzés. Erről fogok mesélni ebben a fejezetben. Írom ezt annak, aki elégedetlen a súlyával, aki gyűlöli a hasán fodrozó hurkákat, aki nem kap levegőt, ha felment nyolc lépcsőfokon, aki lemondott már arról, hogy valaha örömmel induljon el egy kirándulásra, és aki szomorúan beadta a derekát, elfogadva, hogy megöregedett, és semmi új nem vár rá. Nekik írom azzal a töretlen hittel, hogy meghallják: sose késő!