Ismerkedem az idővel, mert teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Szeszélyes lett és kiszámíthatatlan. Mert van egy szubjektív idősíkom, amelyben olyan, mintha már hónapok óta ebben az alaktalan létezésben lennék, és van az objektív, naptári időszámítás, mely szerint csak valamivel több, mint egy hónap telt el.

Két héttel ezelőtt egy Facebook posztban játékra hívta követőit egy igazi székely márkát és terméket kínáló oldal, melynek hatalmas a (női) követő tábora. A felhívásban arra kérték a játékos kedvű otthonülőket, hogy írják meg, ki-ki a saját családjában, életében milyen pozitív hozadékát tapasztalta meg a koronás helyzetnek? Illetve melyek a legszebb szavak, amelyek elhangzanak, és segítenek felülemelkedni a bezártság érzésein?

Lényegében ez az egész helyzet, amiben most élünk, komfortzónán kívüli: a biztonságérzetünket ingatja meg, a személyes életterünkben erősít fel problémákat, kihívások elé állít. Életünk során sokszor halljuk, lépj ki a komfortzónádból, mert úgy tudsz fejlődni, változni! Hogy ez mennyire igaz, szakembertől is kérdezzük majd, de most a szerkesztőség mesél arról, mit jelent nekik a kényelmi zónán kívülre kerülni. Legtöbbször apró dolgokkal tesszük meg az első lépéseket.

Gyakran eszembe jut, néha még beszélek is hozzá. Már több mint tíz éve itthagyott minket, egy délután, csendesen hátradőlve a déli pihenéshez használt kanapéján. Ahogy tavaszodik, a hangok, illatok még elevenebben hozzák vissza a régi nyarak hangulatát. Ha a nagyszüleimre gondolok, vegyes érzelmek és gondolatok kerítenek hatalmukba: látom az életük árnyoldalát, de érzem a magam biztonságát. Mert ez az első, ami eszembe jut: nyugalom, biztonság.

Valami biztatót kellene írni. Reményteli lélekerősítőt. Amire mindig van szemed. A kollégádnak te vagy a „mindenben is megtalálod a jót” – példaképe. Kaphatott volna jobb embert is erre a címre. Pedig nincs okod panaszra: sokakhoz képest könnyebb az életed. Végeláthatatlan monológ a szükségállapot: csupán kettecskén rójuk az utcákat, de egyikünk négy lábon, s nem beszél emberi nyelven. Egyelőre.

Hihetetlen történeteket ír az élet. Persze minden csak addig elképzelhetetlen, míg velünk meg nem történik.

Kijárási tilalom van. Összezárva ülünk a négy fal között, ha tetszik, ha nem. Mondhatnánk – és olvasom is mindenhol –, hogy szuper, együtt lehet a család, most aztán nagyon-nagyon fogjuk szeretni egymást, még jobban, mint karácsonykor és különben is. Ez a dolgunk.

Nem terveztem, hogy ezen a tavaszon kovászos kenyereket sütögetek itthon. Egyszer már sikerült jobblétre szenderítenem az ajándékba kapott kovászt, akkor eldöntöttem, hogy ez még nem nekem való. Nem értem meg rá. Lehet, hogy túl sokat figyelek hallgató, kérdező, álmodozó vagy rettegő gyerekekre és olyan láthatatlan élőlényekre, mint az élesztőgombák és a tejsavbaktériumok, már nem marad energiám.

Ha ma meghalnék holnap ugyanúgy felkelne a Nap az égen, s ugyanúgy indulna az élet a földön, mint tegnap és tegnapelőtt. Halott testemet visszaadnák az anyaföldnek, lelkem pedig visszatérne Istenhez, ahhoz a teremtő erőhöz, aki hitem szerint ezt a földi életet nekem ajándékba adta.

Mert mi történt? Az történt, hogy az idő – aljas természete szerint – repült. Elrepült, mert olyan. Volt egy egészen pici lány, nem sírt sokat, s már csöpp kis maszat korában okos volt neki a tekintete, és ez a lány most ötödikbe megy, felvételizik. Igyekszünk jó nevelést biztosítani neki, mert minden józan ésszel szembemenve hiszünk abba, hogy ez valamiféle jövőbeli sikernek is a záloga lehet.

Hányféle feltámadás van? Meglátjuk-e a dolgok mögött a lényegest? Érzéseinket igazából, a lelkünk hangját tudjuk-e jól megfejteni? – az ünnep környékén László Attila plébános egy történeten keresztül mesél az ember természetéről és lehetőségeiről.

Kemping és rockzene, világvégi erdő, zabolátlan fiatalság, szerelem és szabadság – ezek a szavak keringnek a gondolataimban, amikor megpróbálom felidézni, hol találkoztam először azzal a kedves aradi román párral, akik mostani szösszenetem főszereplői. Tizenvalahány éve ismerjük egymást. Rengeteg buli, koncert, beszélgetés és sok közös élmény van a hátunk mögött, és némiképp most is hasonló cipőben járunk.

Sokszor mondják ránk, nőkre, hogy érzés-lények vagyunk, az érzéseinket könnyebben, mélyebben megéljük, viselkedésünk a bociszemű könnyes meghatódottságtól a dobhártyalyukasztó sipításig megszámlálhatatlan formát ölthet sokszor pár perc leforgása alatt. Általában azt, ha valaki az érzéseire, megérzéseire hallgat, sokan nem egy kimondottan felnőttes erénynek tartják, az a „komoly” dolog, ha valaki racionális, objektíven is mérhető kőkemény tényekkel, észérvekkel tudja alátámasztani döntését, és ennek folya

Amikor igent mondtam a szerkesztőség felkérésre, hogy a #jónekünkittésmost programhoz csatlakozva próbáljunk meg reményt csempészni az olvasók mindennapjaiba, volt még bennem lendület, úgy ítéltem, ebből másnak is jut…

Először poénnak tűnt, aztán kiderült, hogy nem az, sőt, komoly. Írjak a Nőilegbe Férfileget. Mivel az idei tél, úgy tűnik, a mai napra esik, adja magát, hogy tél volt, hó esett, s jöttek… az ötletek?! Igaz, a téli ünnepkörön már rég túl, illetve még nagyon innen vagyunk, azért mégis jelentős esemény van áprilisban. Nekem személyesen annál is inkább, mivel a számomra legfontosabb nő szintén most ünnepli kerek születésnapját. Tehát szülinapodra mit is mondhatnék neked?

Megszületünk, van három jó évünk, majd beszippant a rendszer. Először tanulni kell, sorban állni, levizsgázni, papírosodni. Aztán jön a taposómalom, hogy legyen meg mindenünk, amit kitűztünk magunk elé. Majd egy szempillantás alatt elrepülnek az évek, és maradnak a kívánságok: hogy láthassam a gyerekem felnőni, sorban állni, papírosodni, beállni a mókuskerékbe. Teljesen mindegy hány év gyűlt össze, élünk mi eleget?

Hétfő reggel. Vagy szerda. Vagy péntek. A napok egy ideje úgy mutatkoznak, mint a sziámi ikrek. Apa kinyitja a szemét. Fél nyolc. Basszus, elkésnek! Kiugrik az ágyból, egyenest az este elegánsan odaejtett kindertojás-figurára. Hogy az a Jóisten… csikorgatja a fogát, persze halkan, nehogy felébredjenek a drága gyermekek. Fél lábon áll egy ideig. Hej, te Sándor, a nyavalya törné ki a gólyádat! Na jó, ne törje, magyar gyerek gyógyítja, ugyi. Körbetapogat a félhomályban, megtalálja a köpenyt, belebújik, neki

A forró olajjal teli serpenyő felé közelítettem a sütnivaló húst, de nem volt időm óvatosan beletenni az olajba, majdnem fél méter magasból belezubbant a serpenyőbe. Az arcom, a nyakam, a kezem tele lett égési sebekkel. Fájt. Sírva fakadtam.