Salátaleves. Számomra értelmezhetetlen volt ez a kifejezés. Mi a salátát a Nyírségben és Budapesten is rántott hús mellé ettük, vagy a tojásos nokedlihez, de semmiképpen nem főve, és semmiképpen nem levesnek elkészítve. Amikor rájöttem, hogy még rántotta is van benne, végképp úgy éreztem, áthidalhatatlan kulturális különbséghez érkeztem Székelyföldön. És ekkor kiderült, létezik olyan étel is, hogy pacalleves. Gáttá.

Mit csinál az ember lánya egy közönséges, kéretlen és keresetlen világjárvány idején? Kényszervakáción ül és önkéntes karanténba vonul. Különösen, ha krónikus hörghurut és asztma boldog tulajdonosaként a veszélyeztetett állatfajok csoportjába tartozik. És mi tűrés-tagadás: fél a kihalástól.

Az elmúlt száz év egy sor olyan társadalmi változást hozott, amely meghatározó szereppel bírt a háztartáson belüli munkamegosztásra (is). Merthogy átalakultak, alakulnak a nemi szerepelvárások, jelentősen nőtt a női munkavállalás, így az egykeresős, a férfi által eltartott család általánosan kétkeresősre módosult. És ha már mindenki napi 8–10 órát a munkahelyén tölt, akkor a háztartási teendőket ki látja el?

Előrehaladott állapotban a ház – bár én két hónap késéssel számolok. Ugyanabban az ütemben azonban, ahogy a házam egyre lakályosabb, mennek tönkre a dolgaim és az eszközeim. A ruháim már lehurboltak vagy rongyosak, a telefonom eltörött, az autóm nem mindig működik, és csak két ajtaja nyílik, de már legalább bezárható. A hajam rohamosan őszül, egyre fáradtabb vagyok, éjjel nem alszom jól.

Amikor a külvilág jelez neked, hogy eltelt az idő. Nem úgy általánosan, hanem konkrétan fölötted. Kedvesen, viccesen, de nem tudod figyelmen kívül hagyni. Szerzőnk figyel, értelmez.

Van az egyén, a szűk család, a rokonság, a szomszédság, az iskola, a munkahely, sőt, egyenest az egész város. Privát kis valóságunk elburjánzik, mindenhol, minden közegben helyt kellene állni, de kicsit megmaradni magunknak is. Aztán lesz egy gyereked és duplán próbálod megtalálni azt az arany középutat.

Te, Kinga, szinte arcról ismerek minden aradi magyart, évek óta ugyanazokat a személyeket látom a riportjaidban, mondta egykori televíziós kolléganőm, aki évekkel ezelőtt szerkesztette a magyar nyelvű adást a temesvári közszolgálati tévében... Rendszerint ugyanazokkal találkozom egy-egy könyvbemutatón, kiállításmegnyitón vagy színházi előadáson. Egy gyermekfoglalkozáson pedig tíz gyermekből legalább nyolcnak tudom, kik a szülei.

Volt egyszer egy gazdag ember, akinek rengeteg jószága volt. Mellette élt egy szegény ember, akinek csak egyetlen báránykája volt. Amikor a gazdag emberhez vendégek érkeztek, elvette a szegény ember egyetlen báránykáját, levágatta és elfogyasztották.

Meg vagyok róla győződve, hogy virtuális korunkban sokkal több a félrement üzenetek száma, mint amennyit bevallunk. Egyszerűen azért, mert elég egy rossz kézmozdulat, és máris valaki olyan postaládájában landol az üzenet, akinek a legkevésbé szántuk. Hallottam már barátnők közt vérig sértődésről, férfiak közt verekedésről, nő és férfi közt válásról, amelyeknek mind a rossz helyre kattintás volt az oka. Vagy inkább a kirobbantója.

Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Hazajöttek a párjával az ünnepekre, amúgy már három éve külföldön dolgoznak. Az egyetem befejezése után mentek el, hogy gyűjtsenek pénzt közös jövőjük, házuk megalapozásához, felépítéséhez. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.

Mostanában kevesebbet bandázunk a sétatéri kutyás pajtásokkal, de amikor mégis, közeli barátok őszinteségével kerülnek szóba életünk dolgai. Munka, társ és gyerekek, szex, szeretők, nincs tabutéma. Nem volt könnyű gyermekkorunk – a szüleink nem tették a fenekünk alá készen a dolgokat, mint a maiaknak –, mégis, a saját gyerekeinknek se kívánnánk jobbat. Így kanyarodunk a nosztalgiára, s ki-ki szívesen meséli emlékeit az egyórás séta alatt.

Nincs is annál cukkantottabb borsóság, mint amikor drága gyermekünk, esetenként gyermekeink megiramodnak, és egy érzelmekkel teli „Apaaaaa!”-kiáltással az ölünkbe vetik magukat, agyonpuszilnak és azonmód felszólítanak, hogy játsszunk velük. Árnyalja ugyanakkor a képet, ha ebben a bizonyos ölben éppen cukorborsó egyelése folyik (vagy mit is szoktunk mi, férfiak csinálni a borsóval, nyilván egyeljük és megpucoljuk, ha felszólít erre nejünk őnagysága), esetleg cikkírás vagy szerkesztés, netán előadásra kész

Kibontottam a szárnyaimat. Újra. De ez most nem egy röpke szárnyalás a fészek körül, hanem zuhanás, hullámhasítás, egyensúlyvesztés, a fenn és lenn állandó változásaival való szembesülés.

Ma már nincsenek igazi gyerekek, és igazi gyermekkor sincs. Nincs igazi nevetés, igazi ölelés, a gyerekek magukba fordultak, az egész társadalom individuumok tömege, meghalt az igazi szerelem, s az igazi önmagunk sem igazi. Mert ezt lehet tudni, ez nyilvánvaló, messziről látszik, hogy a világ iránya rossz, úgyhogy nem igazi, mert az igazi ilyen nem lehet. A gyermekkoromon gondolkodtam, azon, hogy mennyire volt igazi.

S az emberek általában csak akkor hajlandók megváltozni, ha fél lábukkal már a szakadék fölött állnak. Addig halogatják. Saját tapasztalatok Szántai Jánostól.

Tizenegy évesen, amikor eljött a farsang ideje, addig nyűgöltem édesanyámon, ameddig össze nem hozott nekem egy tavasztündér-öltözetet. Egy viseltes lepedőt vízfestékkel kékeszöldre alapozott, hatalmas hóvirágokat rajzolt rá, végül szoknyát varrt belőle.

„Nem fog telefont nyomkodni, tévét nézni, csak bio-répát fog szopogatni és Tolsztoj összessel fektetjük le mielőtt elérné a bölcsis kort, majd aztán az egyetemi helye is kirajzolódik” – ismerősen csengenek ezek a rigmusok ugye? Mennyi naív kismama ecseteli miközben a pocakját gyengéden simogatja, aztán megszületik a baba, és önkényesen beint minden precíz tervnek. Én sosem voltam ennyire elfogult, csupán a saját értékrendem akartam átadni... aztán a világ beleszólt.

Nézem farsangi mulatságunk embereit, a derűs arcokat, simogat a hullámokban érkező felszabadult nevetés. Elgondolkodom: talán az ünnep bűvöletét, csodatévő hangulatát próbálják jelenvalóvá tenni a világot megmozgató különféle farsangi rendezvények. Hogy szép az élet, s jó jól élni… Ezt azonban tudni kell, tudatosítani, hogy legyen, minek örülni is. Ehhez kell a másik ember, kell a közösség, az én közösségem, a valahová-valakikhez tartozásom!