Nehezen jönnek a szavak. Nehezen engedem át magam annak a pillanatnak, hogy anyáról írjak. A haláláról, az emlékéről, a jelenlétéről. Arról, hogy már tíz éve elment, hogy szinte nincs olyan nap, amikor ne eszmélnék rá kettőnk kapcsolatának újabb és újabb árnyalataira.
Ha három egymást követő napon nem lájkolok, nem kommentelek vagy nem posztolok – ami szinte teljességgel kizárt, vagy csak kétévente esik meg – a barátaim aggódva hívnak: minden rendben van-e, jól vagyok? (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin novemberi számában jelent meg.)
Bebújni a férje mellé az ágyba mindig megnyugvás volt számára. Akkor is, ha sajgott minden porcikája a rengeteg munkától, akkor is, ha a férje már aludt, de akkor is, ha alvást színlelve huncutul várta, hogy szerelmeskedjenek. Negyven évnyi esti megnyugvás. Időnként reggeli, ha hajnalban tértek haza valamilyen mulatságból. Időnként déli, amikor a rekkenő nyári melegben nem a mezőn deleltek, hanem a házban pihentek.
Csörgött a telefon, ránéztem, és be is bársonyítottam a hangom, mert aki hív, az mindig olyan, hogy neki bársonyosan kell beszélni. Most volt valami furcsa izgalom a hangjában, és az eddigiekhez képest mintha még dadogott volna is. Lefutottuk a hivatalos, de mégis kíváncsi hogyvagy-köröket, és ahogy szoktunk, őszintén válaszoltunk is rá. De amit igazán mondani akart, az nehezen jött. Nem is tudta elkezdeni, de miután ezt kimondta, belevágott a közepébe. Épp, mint mikor a tortába vágom a kést, lélegzetem
Egy szép nyári napon ültem az egyik csíkszeredai étterem teraszán. Sütött a nap, csicseregtek a madarak, jó illat szállt a levegőben, jókedvű, felszabadult emberek kacagtak az asztaloknál. Sok kisgyerekes család jött aznap, volt, akinek a csemetéje játszott, volt, akinek szaladgált, és volt, akinek – hisztizett. Ötévesen ez is normális. Dackorszakban? Naná! De nem akadt fenn ezen senki, zsongott az élet, csacsogtak a vendégek, hangos nevetés hallatszott. Majd lendült egy férfikéz. És irdatlan erővel száj
Nem vagyok kevesebb attól, hogy sérült kisfiam van. Aki csodálatos! Szebbé, gazdagabbá, értékesebbé teszi napjainkat. Én is anya lettem általa, ahogy te is szülővé váltál, amikor gyermeked született vagy éppen örökbe fogadtál. A mi anya-gyermek kapcsolatunk viszont másképpen alakul, más úton halad, mint a tiétek. Nem mondhatom erre azt, hogy jobb vagy rosszabb. Egyszerűen más, de semmiképpen sem kevesebb. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)
Tízezrek tiltakoztak hétfőn Lengyelországban, miután az eddig is rendkívül kemény abortusztörvényen újra szigorítottak. Egy korábbi felmérés szerint a lakosság alig 15 százaléka támogatja ezt. A kormány a katonai rendőrség bevetésével fenyegette meg a tüntetőket, a járványra hivatkozva. Más híradások szerint szélsőbalos, feminista nők vonultak utcára és életellenes jelszavakat skandáltak. Pedig a lényeg mindössze ennyi: valakik, valahol a 21. században ismét a nők feje fölött, megkérdezésük nélkül döntöt
Szokásos útvonalunkat járjuk, a már jól ismert kutya-pajtásokkal: Milóval, az éjfekete spániel keverékkel, Elzával, a nyakigláb, tigris és zsiráf ötvözetére emlékeztető, mentett kutyával. Elhagyott telek mellett visz az utunk, kedves kölyökkutya lakja be néhány hónapja. Sétánkat látva, ő is kedvet kap a rohangálásra.
Hat hónap két 4 évessel, home office-ban, és még távolról sincs vége. Ki kellett találnom saját magam számára néhány trükköt, ami válsághelyzetben segít.
Vásározunk! Ha most ez egy iskolai fogalmazvány lenne – amivel a jelenlegi helyzetben elég gyakran találkozom –, akkor azt mondanám, hogy a vásárban az a jó, hogy találkozunk egymással.
Királynak lenni egyáltalán nem könnyű dolog. Minden idők legveszélyesebb foglalkozásának minősül, tudniillik az alattvalók folyton ronda összeesküvésekkel kurtítanák a pazar életét. És bőven elég, ha egyszer sikerül, ugye. (Cikkünk a 2015-ös Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)
Áprilisban beköltöztünk az erdő alatti házba, májusban már bővült a család: a kis fehér gombóc akkora volt, hogy a lépcsőn egyedül nem tudott felmászni. Azóta jóállású ebbé nőtte ki magát Toldi, de nem elégedtünk meg ennyivel: a nagy fehér komondor mellé kaptunk egy kis fekete pulit. Micsoda szimmetria!
Öregasszony. Egyedül él. Senkije sincs. Csak a kutyája. Remeg a keze, ahogy felteszi a nyakörvet. Mama kutyája – nyom egy cuppanós csókot a kutya pofájára.
Sokan kérdezik tőlem, hogy miben nyilvánul meg a különbség, ha egy gyerek felekezeti iskolába jár vagy világiba. Én már több mint 15 éve felekezeti iskolában dolgozom, és mindig nagy bajban vagyok, ha pár mondatba kell sűrítenem a tapasztalatokat. Az hiszem, az értékekben van a különbség. S abban, hogy van-e hit, hit Istenben.
A bivalyokat ősszel nagyon kellett ügyelni. Nem is annyira a teheneket, hanem a bikát. Ősszel a bivalybika megvadult.
Jó nekünk ez a nagyon gyors technológiai fejlődés? Fogunk tudni alkalmazkodni, ha mi nem ebbe a „digitális világba” születtünk bele? Nem veszélyes ez? Velünk van a térerő? (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)
A vagány. A bohém. A művész. Nem ugyanaz, mint ahogy egyik szőke, másik barna, barna. (Ki vagy te, Désiré?) S bár sosem vonzódtam a szőkékhez, megesett, hogy mégis mellettük találtam magam – ma már esetleg Brad Pitt vagy Robert Redford lehetne rám hatással… de realitásérzékem azt súgja: nem vagyunk egy súlycsoport.
Pár hónap alatt sok minden átalakult, a figyelmünk fókusza megváltozott. Néha még reflexből nyújtjuk a kezünket, majd zavart mosollyal visszahúzzuk, mentegetőzünk az ölelés elmaradásáért, s tekintetünkkel is jelöljük a határt sorban állásnál. És ez most így van rendjén. Hogy mennyire épült be a körültekintő üzemmód az életünkbe, Gereöffy Andi múlt hétvégi utazása jól szemlélteti.
Minden kis győzelmére és eredményére büszke, amelyek a mai önmagához vezettek, vallja Jobbágy Júlia, a Kolozsvár Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze, közösségépítője, a Proust-féle kérdéssorra válaszolva.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Három és fél éve vannak gyermekeink, és máris sikerült egyszer eljutni a tengerre. Azaz nyaraltunk egy akalommal. Vagyis nyargaltunk: fel-alá a parton egy másfél évessel, négyhónapos terhesen. Nyilván, naponta alakultak ki érdekes helyzetek.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Augusztus végén már legtöbben úgy érezzük: soha nem kezdődik a tanév. Mit lehet még kitalálni, hogy bár ideig-óráig lekössük a vakációzókat? Főzzünk, süssünk együtt, hisz enni valamit úgyis kell. Nálunk – a két kiskuktánál – ezek a receptek váltak be.
Olyan különleges helyen élünk itt Erdélyben, hogy a málnát, szedret és áfonyát akár a kertből, akár az erdőből is leszedhetjük. Gazdagság, hogy sokszor ismerőstől kapjuk, vesszük a bogyós gyümölcsöket, aki azt is elmeséli, idén milyen lett a termés.
A fókuszpont lényege nem az, hogy elrejtsd magad. Hanem, hogy megmutasd azt, ami szép.
A bőrünk, hajunk és körmeink egészségét nem csak külsőleg, hanem a táplálkozásunkkal is erősíthetjük. Nem kell számtalan táplálékkiegészítőt szedni, csupán egy kis tudatosságra van szükség az étkezés, a folyadékbevitel terén.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt még Csíkszentgyörgyön állt az a csűr, amely ma Szőcs Erika és Sólyom Géza, valamint két közös gyermekük otthonául szolgál Csíkcsomortánban. Az újrahasznosítás vezérelte a családot az otthonteremtésben.
Szívesen hordasz egy egyszerű farmer-fehér póló szettet? Esetleg egy natúr színű ruhát, ami kényelmes, de kicsit unalmas hatású is lehet? Ne szaladj el rögtön új darabokat vásárolni – kiegészítőkkel új életre keltheted a szettjeidet.
Megmosolyogtató olykor hallani, hogy Székelyföldön még a hal ellen is az a kifogás, hogy halízű. Ha a tájainkon nem szokványos ételt főzünk, olyan, mintha utaznánk. Kulturálisan biztosan ezt tesszük, megismerjük más népek ételeit, azok elkészítési módját.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.