Csipogott az élet körülöttem. Először csak nagyon távolról hallottam a hangokat, a fény a szemembe is csak lassan és messziről jött vissza. A fejemet még nem, a szemem vittem körbe. Szemben a fotocellás ajtón ki-be járkált susogó papucsban a fehér köpenyes személyzet.
Írj valami másról, mondom magamnak. Mert magamhoz beszélek, igen, hangosan. Írj, mindegy miről, csak más legyen, ne az, amiről mindenki beszél, végre ne az legyen, amiről mindnyájunknak beszélni kell. Lapozom a könyveket, mennyi jó olvasmány, lennie kell valahol egy szónak, ami elindít egy gondolatot! Semmi.
Félhomály, pult, kényelmes bőrfotelek, külön szeparék asztalkákkal, ülőhelyekkel; odébb, a terem végében egy hatalmas fémrúd, a munkaeszköz a táncosoknak. Helyet foglalnak, idősebb, jócskán alkoholos társukat is „elhelyezik” az egyik fotelben, aki azonnal el is aluszik, ők pedig reményteljesen ülnek le a helyükre...
Ma a Színház Világnapja van. Most van múltja és jövője, csak jelene nincs. Ezért nehéz most bármit megfogalmaznom.
A teljes kijárási tilalom előtt egy nappal felugrott hozzám a nővérem, néhány Nőilegért – legyen mit olvasnia a vesztegzár idején. Búcsúzáskor azt kérdezte: akkor hát találkozunk majd az új világban?
Az egy hónapig tartó csomagolás - szelektálás - sírva kidobás - nosztalgiázást követően a cuccokat behordtuk barátokkal a félig kész házba. Én azzal a meggyőződéssel cuccoltam, cipekedtem és szerveztem mindent, hogy én tényleg itt is fogok lakni ezután, az építés alatt levő házban. Abszolút mindenki komplett eszementnek mondott, és meg kell hagyni, kis távolságot tartva, hogy nagyjából igazuk volt – Zsuzsa házépítésének befejező része.
A galambászat szubkultúra: mindenhol ott vannak a galambászok, látszólag teljesen átlagosak, aztán kiderül…. A párom is galambász. Következésképpen számos olyat tudok a postagalambászat rejtélyeiről, amit soha nem akartam tudni. De a valóság ez: a galambászat életünk része.
Amikor a járvány véget ér, fájni fog, hogy mennyire féltem. Fájni fog kicsinyhitűségem és fel-feltámadó, az emberekből kiábránduló tapasztalataim. Fájni fog kétségeskedéseim szégyene. És majd megnyugtat a csakazértis eltökéltségem, mint gyermekkoromban a zajló jégen való átfutásom. Ha félek is, ha remegek is, úgy is átfutok. Át kell jutnom. Nem fogom feladni.
Jócskán megritkultak a kutyás bandázások, kiürült a város, de a napi – elővigyázatos – séta nem maradhat el. Ismeretlen időszak első napjaiban kutyagolunk Vifivel, s a ráérős feszültségoldó séta átértékelésre késztet.
Te mit veszel észre elsőre, ha egy sérült gyerekkel találkozol? Hogy tolókocsiban van? Hogy kicsavart, görcsbe rándult kezekkel kalimpál? Sikít? Folyik a nyála? Nem néz a szemedbe? Torz? – Félsz tőle? Érthető. Ahogy az is, hogy a legtöbben a fogyatékosságait látják meg először.
A virágbolt előtt megtorpant. Maga sem értette, miért, de betért. Bizonytalanul választott ki egy aprócska, élénk virágot. S ott lengett a kérdés: mit mond, miért is viszi? Ez forgott fejében még akkor is, mikor az ajtón belépett.
Salátaleves. Számomra értelmezhetetlen volt ez a kifejezés. Mi a salátát a Nyírségben és Budapesten is rántott hús mellé ettük, vagy a tojásos nokedlihez, de semmiképpen nem főve, és semmiképpen nem levesnek elkészítve. Amikor rájöttem, hogy még rántotta is van benne, végképp úgy éreztem, áthidalhatatlan kulturális különbséghez érkeztem Székelyföldön. És ekkor kiderült, létezik olyan étel is, hogy pacalleves. Gáttá.
Mit csinál az ember lánya egy közönséges, kéretlen és keresetlen világjárvány idején? Kényszervakáción ül és önkéntes karanténba vonul. Különösen, ha krónikus hörghurut és asztma boldog tulajdonosaként a veszélyeztetett állatfajok csoportjába tartozik. És mi tűrés-tagadás: fél a kihalástól.
Az elmúlt száz év egy sor olyan társadalmi változást hozott, amely meghatározó szereppel bírt a háztartáson belüli munkamegosztásra (is). Merthogy átalakultak, alakulnak a nemi szerepelvárások, jelentősen nőtt a női munkavállalás, így az egykeresős, a férfi által eltartott család általánosan kétkeresősre módosult. És ha már mindenki napi 8–10 órát a munkahelyén tölt, akkor a háztartási teendőket ki látja el?
Előrehaladott állapotban a ház – bár én két hónap késéssel számolok. Ugyanabban az ütemben azonban, ahogy a házam egyre lakályosabb, mennek tönkre a dolgaim és az eszközeim. A ruháim már lehurboltak vagy rongyosak, a telefonom eltörött, az autóm nem mindig működik, és csak két ajtaja nyílik, de már legalább bezárható. A hajam rohamosan őszül, egyre fáradtabb vagyok, éjjel nem alszom jól.
Amikor a külvilág jelez neked, hogy eltelt az idő. Nem úgy általánosan, hanem konkrétan fölötted. Kedvesen, viccesen, de nem tudod figyelmen kívül hagyni. Szerzőnk figyel, értelmez.
Van az egyén, a szűk család, a rokonság, a szomszédság, az iskola, a munkahely, sőt, egyenest az egész város. Privát kis valóságunk elburjánzik, mindenhol, minden közegben helyt kellene állni, de kicsit megmaradni magunknak is. Aztán lesz egy gyereked és duplán próbálod megtalálni azt az arany középutat.
Te, Kinga, szinte arcról ismerek minden aradi magyart, évek óta ugyanazokat a személyeket látom a riportjaidban, mondta egykori televíziós kolléganőm, aki évekkel ezelőtt szerkesztette a magyar nyelvű adást a temesvári közszolgálati tévében... Rendszerint ugyanazokkal találkozom egy-egy könyvbemutatón, kiállításmegnyitón vagy színházi előadáson. Egy gyermekfoglalkozáson pedig tíz gyermekből legalább nyolcnak tudom, kik a szülei.
Ha kutyatartásra adja a fejét a család, fontos tudnunk: a nevelés a szülő dolga lesz. Helyesen viselkedni ugyanis nem csak az állatot, de a csemeténket is meg kell tanítanunk.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
E havi címlapinterjúnk olyan mély gondolatokat hordoz, hogy talán többször is érdemes elolvasni ahhoz, hogy igazán át tudjuk engedni magunkon. Elsőre mindenkit más fog meg, attól függően, kinek milyen küzdelemben volt, van része...
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Az elmúlt hetekben a Nőileg hírlevelének feliratkozói körében is kutattuk a videófogyasztási szokásokat. Ezúton is köszönjük annak a csaknem 1000 felhasználónak, akik idejüket nem sajnálva válaszoltak a kérdésekre.
Brassó környéke bővelkedik látványosságokban. Vannak a tömegturizmus által elözönlött célpontok, de találunk olyan csendesebb gyöngyszemeket is, ahol kis séta után már csak magunk maradunk a tájjal, a színekkel és a kristálytiszta levegővel.
Egy kis eldugott ékszerfalu, Székelyszállás az úticélunk, Marosvásárhelytől fél órányira. A kanyargós úton azon gondolkodom, mennyire nyugodt lehet itt az élet. Aztán mosolyra húzódik a szám: na, vajon mennyire lehet nyugodt egy ötgyermekes családnál?!
Biztosan voltak olyan napjaid, amikor mindenki bókolt, hogy milyen jól nézel ki, máskor pedig, bár semmi bajod nem volt, betegnek, fáradtnak láttak. Ez azon is múlik, hogy épp milyen színű ruhát viseltél. Erről szól az évszakelmélet az öltözködésben.
Eszterünk maga a kifinomult elegancia. Öltözködésében sok az egyéni „hang”, ugyanakkor azokat az alapszabályokat is jól ismeri és alkalmazza, amelyek megóvják az ember lányát attól, hogy slampos vagy ízléstelen legyen.
Az erdélyi konyha egyik jellegzetessége a folyamatos megújulás. Az elmúlt századok során mindig nyitott volt az új hatásokra, ezek folyamatos keveredéséből alakult ki mindaz, amit ma erdélyi konyha néven emlegetünk.