Szempont

Azok az emberek, akik nem akarnak, nem mernek belegondolni az elmúlásba, ergo nem akarnak foglalkozni saját temetésük részleteivel, azt szokták mondani: Ha meghalok, nem fognak kertet támasztani velem, csak elkaparnak valahogy. Nem az én dolgom.

„Tartsuk a távolságot egymástól!”– szól hónapok óta a félelemkeltő szabály mindenhonnan. Mert mindenki potenciális fertőző, aki veszélyes lehet rád nézve, hozzád közel kerülve, téged érintve. Ez a szabály mögöttes üzenete. Pszichológusként a járvány kezdete óta szakmai szemmel, ultraérzékeny lélekkel figyelem a helyzet, az intézkedések lelki vonatkozásait, következményeit. Sokszor ezt személyesen is megtapasztalom.

Pár évvel ezelőtt történt, Dorka unokahúgom akkor ötéves volt. Pajtik híján unalmas volt számára a konfirmációs ebéd, ezért kitalálta, hogy szépségversenyt rendez a vendégeknek.

Napok óta újra meg újra nekiugrok, hogy megírjam a kudarcról szóló szövegemet. Írok egy sort, törlöm. Édesanyám jut eszembe, aki olyan indulattal hasította ki füzetemből a lapot, ha „pongyolán” írtam, mintha meggyaláztam volna a magyar nyelvet. Megint leírok valamit, majd hosszasan elmélkedek, hogy talán kézzel jobban menne az írás, és törlöm.

Zseniális rendező az élet, az abszurd, a bájos, az igaz, s a varázsos történet is mind valamiképpen összefonódik. Ha közelebbről megnézed egyiket, másikat, magadat is megláthatod benne.

Önismeret. Találkozás önmagunkkal. Konfliktuskezelés. Önbizalom. Határok. Veszteség. Szakítás. Magány. Kommunikáció. Találkozás másokkal. Új nézőpont. Akit foglalkoztattak már ezek a témák, az talán azon is gondolkodott, hogy van-e szüksége ezekben a fejlődésre, támogatásra. A következő kérdés, ami meg szokott fordulni a fejünkben, hogy vajon kihez fordulhatnánk segítségért, egyáltalán szükség van-e terápiára vagy elég lenne egy hétvégi tanfolyam? Próbáljunk ki egyéni, esetleg csoportos terápiát? Vagy eg

Vajon te voltál az a lány, akin minden koncerten elidőzött a kamera, mert a tömeg felett lebegtél csillogó szemmel? S azon a fesztiválon te jöttél a zuhanyzók felől egy szál semmiben? (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin júliusi számában jelent meg.)

Elengedem. Mert ez a dolgom, az ő dolga pedig, hogy menjen. Emlékszem, gyerekkoromban falun sokszor hallottam, hogy „ez a dolgok rendje, fiam”, és sokáig nem értettem. Éretlen voltam. Pár évvel ezelőtt eszméltem rá arra az egyszerű tanításra, hogy a fű, a fa, a gólyák, maga a természet tudja, mi a dolga. Gyarapodik, figyel, alkalmazkodik, és együtt lélegzik minden mással.

„Nem puszillak meg, csak megölelem a ruhádat” – mondja egyik néni a másiknak aktuális lapunk egyik cikkében. Bevallom, kipottyant a könnyem olvasás közben. Igen, ilyen furcsa, ölelésmentes időszakon vagyunk túl. Hál’ Istennek, úgy néz ki, magunk mögött hagyhatjuk. Visszatérhetünk az érintés- és illatmentes online világból az élő, meleg, lüktető valóságunkba. A nyárba, az utcára, a söröző teraszára, a barátok közé – még ha kicsit másként is. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin júliusi számában jelent meg.)

A falu Mári nénijére maradéktalanul igaz, hogy ami a szívén, az a száján. Ellenállhatatlan, már-már beteges kényszert érez, hogy mindig mindenről véleményt nyilvánítson, lehetőleg azonnal, kérdezetlenül és kendőzetlenül.

Hársfavirág illata tölti be Erdélyt. Édesen és lágyan ölel át, megbabonáz, átjárja testem, lelkem. Ráhangol a bizalomra. Harminc évvel ezelőtt is ráhangolt, segített kiszakadni a földhözragadtságból, megkeresni helyemet a világban.

Egy évvel ezelőtti emléket ajánl a Facebook megosztásra, amiben leírom, mivel ijesztgette nagylányom a tavaszi vakáció utolsó napján első osztályos öccsét. Anna: Örs, mondjak egy igazi horrorsztorit? – vigyorog kajánul. Örs tétovázva kivár, tudja, nincs esélye kibújni a kéretlen válasz elől. Anna: Holnap suli!

Magyarországiként Csíkszeredába költözve megtapasztalhattam a kisebbségi lét napos- és árnyoldalát is. Van mind a kettő. Az egyik, ami számomra megemészthetetlen, az az anyanyelvem, a magyar nyelv elutasítása a többségi nemzet egyes tagjai részéről. Abban nőttem fel, hogy bárhol, bármikor megszólalhatok az anyanyelvemen, elintézhetem az ügyeimet magyarul, nem fognak érte megalázni, nem fognak érte ordítani. Na, de eljött a nap, amikor Csíkszeredában a jogosítvány miatt be kellett mennem az ezt intéző ren

Interkulturális nevelést tanítok a hatodikos osztályomnak, amely a szociális nevelés egyik alrésze. Ezt a tantárgyat nemrég találta fel valamelyik sokadik innovációs ötletrohamában fuldokló oktatási miniszter vagy tanácsosa, nem tudom.

Nem sétán történt, de szó szerint így esett. Székely falu pincekonyhájában cseppentem borozgató férfiak életmeséibe, együtt vártuk a papot viaszos vászonnal terített asztalnál ülve.

Soha nem riasztott a nyers hús gondolata, gyermekkorom disznóvágásait is kifejezetten élveztem: néhány fotó még bizonyítja, milyen kéjes örömmel segédkeztem akár a sertésbél megtisztításánál is. De aztán beütött a kapitalizmus – ahogyan nagyapám fogalmazott – nem érte meg állattal bajlódni, mikor már minden volt a boltokban.

Ha előre tudnánk, mi vár ránk holnap, mikor lesz járvány, mikor árvíz, mikor ér véget a betegség – boldogabbak lennénk? – Lehet, hogy többféle válasz van, nem tudjuk. Egyelőre abban vagyunk csak biztosak, hogy meg kell tanulni újratervezni. Szerzőnk erről győz meg.

Két hónappal ezelőtt egy Facebook posztban játékra hívta követőit egy székely márkát és terméket kínáló oldal, melynek hatalmas a (női) követő tábora. A felhívásban arra kérték a játékos kedvűeket, hogy írják meg, ki-ki a saját családjában, életében milyen pozitív hozadékát tapasztalta meg a koronás helyzetnek, és melyek a legszebb szavak, amelyek elhangzanak, és segítenek felülemelkedni a bezártság érzésein.