És még egyszer kézcsók. Vendégszerzőként a Nőilegben: megtisztelő. Olvasom a lapot, szeretem, macsó férfiként, ahogyan anno a Nők Lapját is szerettem. Harmincéves pályafutás után kezdem azt hinni: az újságíráshoz csak a nők értenek.

„A szeretés két emberen múlik: ha úgy viselkednek velünk, hogy figyelnek ránk, érzéseinkre, hisznek bennünk, támogatnak, ha elesünk, akkor könnyű szeretni. Jön magától is az érzés. De ha nem, akkor szükségünk van valami többre, egy magasabb segítségre." – Szalay Zsuzsanna pszichológus szeretet-nyelv próbája.

Nem tudom, hogy hol és mikor romlottam el, de nem sikerült rendes lányt faragnia anyámnak belőlem. Nem olyan az anyag, amit anyám tudna faragni, nem talált rajtam fogást.

„A fortyogó katlanban, a ringatózó, hullámzó vízben elkezdődik egy bohém rapszódia. Jobbról egy kéz, balról egy láb, hátulról egy bugyborék, kéz, láb, buggy, kéz, láb, buggy, kéz, láb…" – Demeter Melinda virtuális wellnessezésre hívja olvasóinkat.

Elballagunk az óvodából, negyedikből, nyolcadikból… és a sort folytathatjuk igényeink és pénztárcánk függvényében. Jó-e ez nekünk, vagy netán kötelezettségként, teherként éljük meg, de lépést akarunk tartani a többséggel? Sokféle kérdés és sokféle válasz is van...

Nem volt más választásom. Meg kellett tanulnom túlélni. Valahogy gyanúsan sokszor találtak meg olyan helyzetek, amelyekben bebizonyíthattam, hogy képes vagyok rá. És amikor túléltem, akkor a csend tisztaságában elfogott a türelmetlenség és a pánik. Most minden egyszerű lesz? Le kell vennem az én páncéloslovag-jelmezem, és tréningnadrágban révedezhetek a melengető napsütésben?

Valószínűleg mindenkiben él egy kép „az osztály legrosszabb gyermekéről”, aki… mindig hangos, verekedős, elkényeztetett, sosem ír házit, vagy mindig akkor betegszik le, amikor számonkérés következik. De ki is ő, milyen is ő valójában? Dimén-Varga Tünde ír tapasztalatairól.

Gyönyörűen süt a nap odakint, az ég valószerűtlenül kék, az erdő alján – ahol árnyékos – még van egy kis hó. Csend mindenhol. A fiam lázasan szortyog a másik kanapén, zöld teát kortyolgatok: végre alszik, nyugi van. Gyors önvizsgálatot végzek… valóban nyugodt vagyok, nem szorongok. És lelkiismeret-furdalásom sincsen. Egy szemernyi sem. Szép nap van.

Tibi vagyok az V. B-ből. Sokat fáj a hasam. Már annyira, hogy alig tudok iskolába menni. Anyával a doktor néninél is voltunk, de azt mondta, semmi baja a hasamnak. Pedig nekem nagyon fáj, közben azt hiszik, szimulálok, de nem. Szerintem valami olyan súlyos bajom van, hogy még az orvosok sem tudják, hogy mi. Azt mondta a doktor néni, talán az iskola miatt. Ebben lehet igaza, mert nem akarok iskolába menni, olyan rossz, mindig félek.

Androméda édesanyja harminchét évvel ezelőtt, amikor első – és mint utóbb kiderült, egyetlen – gyermekét várta, felütötte az anyakönyvezhető női nevek listáját tartalmazó könyvet, majd hosszas keresgélés után rábökött erre a névre. Így lett leánya egy ritka és bizarr név tulajdonosa.

Lecsengett az ünnep, az Idő ünnepe, az időé, amely segít formát adni az életünknek, számot vetni azzal, ami elmúlt, reménykedni abban, ami ezután jön. Segít abban, hogy vágyakozzunk, higgyünk, hogy ősi hittel és mai, friss kíváncsisággal akarjunk ólmot önteni, fürkészni a jövőt és a csillagok titkait, akarjuk a jót, a beteljesülést – s nem csak magunknak, de másoknak is.

Új év, új élet – ezt mondta nekem egy kedves ismerősöm a napokban. Tömör fogalmazás, elgondolkodtatott. Az új év ugyebár adott, de az, hogy ez új életet jelent-e, már nem. Nem is biztos, hogy mindig feltétlenül az újra, a másra kell gondolnunk, főleg akkor, ha elégedettek vagyunk azzal, ahogyan telt a tavalyi év, és csupán azt szeretnénk megerősíteni, fenntartani és továbbvinni, ahogyan éltünk 2019-ben. De mi van, ha vágyunk valami másra? Ha hiányérzetekkel búcsúztattuk az óévet?

Évek óta küzdünk csemetéinkkel állattartásfronton. Miszerint ló, tigris, de legalább axolotl. A díszaxolotl olyan, mint egy mozgó ág, csak fehér, és igencsak ijesztő, ha éjjel a fürdőszobába menvén találkozik vele az ember a konyhapult sarkánál. Vagy az a tigris? Egen. Szóval kutya, macska, de beérték volna egy tehénnel is, ha nem lehet, akkor egy bocival, az épp elfér a teraszon.

Volt már olyan kapcsolatod, hogy azt érezted, a világon mindennél jobban szeretnek? Nem szavak szintjén, hanem kimondatlanul, őszintén és tényleg.

„Egyszer én is elloptam otthonról két tojást, odamerészkedtem egy jósasszonyhoz, egyik kezemmel elé tettem a két tojást mint fizetséget, a másik tenyeremet kitártam, s biztattam, no, mondjon valamit...” Mindenkit foglalkoztat a jövendő, még ha fél is attól, hogy megtudja, mi vár rá. Székely Kinga Réka homoródszentpéteri lelkész gyermekként egy jósasszonyt is megkérdezett.

Nehezen jönnek a szavak. Pedig rég készülök kiírni ezt magamból. Szóval egyszerűen csak belekezdek. Tudjátok, nem csak örömpillanatok vannak Marcival. Megélek olyan napokat is, amikor szomorú vagyok, dühös, lelkiismeret-furdalásom van, vagy csak épp unott vagyok. Előfordul...

,,Mi, asszonyok körbeálljuk a disznót és a férfiakat, gyönyörködünk a homályból előtűnő látványban. Szép disznó. A mészáros biztos kézzel, ügyesen dolgozik. Eszembe jut egyik kedvenc viccem a kancsi mészárosról, akitől megkérdi a gazda, hogy oda szúr-e, ahova néz….” Ha azt gondoljuk, a vicc hallatán eget verő, de legalábbis hajnalhasító röhögés rázza meg az elégedett disznóvágókat, nagyot tévedünk. Hogy miért nem nevet a poénon senki, és miért nem lehet egy jót aludni lecsipecsievés után, erről is szól D

„Egyetértek azzal, hogy ma nincs vesztegetni való időnk. Vágyom vissza ifjúkorom elrabolt ünnepeit. A harsánnyá formált, felcsillámozott rohanás helyett a csendes várakozást, az Ünnephez és egymáshoz érkezést.”