Szempont

Vajmi kevés tapasztalattal, de naiv lelkesedéssel vetettük bele magunkat a növénytermesztésbe: ha már vidékre költöztünk, a helyzet kötelez. Nem?

Alázatosan jelentem, kiégtem! Lemerültek az erőforrásaim. Teljesen felőrölt ez a reménytelen összezártság, és irtózatosan irigylem az egyedül élőket. Egyre gyakrabban kívánom azt, hogy felelősség, feladatok nélkül folyjon ki a kezem közül két teljesen egyedül eltöltött nap. Ahol nincsen gyerekzsivaj, nem kell valamit megírni, megszerkeszteni, kigondolni vagy kikeverni, levelezni vagy adminisztrálni, csak úgy céltalanul olvasnék és nem érdekelne, hogy van valami a hűtőben vagy nincs.

Mosogatok, közben ki-ki nézek az ablakon, kihallgatok pontosabban, hogy a gyermekem még itt az ablak alatt túrja-e az egyetlen pocsolyát a szomszéd fiúcskával. Vizet vittek egy flakonban, feltöltötték a kicsi medret, s így élvezetesebb a sárgyúrás. Ekkor beugrik egy könyvcím: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. Ez, s Mózes Attila. Aztán még több könyvcím, s figyelem, hogy mit hoznak magukkal.

Lila, kék és rózsaszínű, fénylő sztreccs biciklinadrág volt az én ideálom, mércém, kínzóm, sóvárgásom. Hogy egy napon felveszem, csillogva ráfeszül a combomra, és nem lötyög rajtam többet.

Péntek este tisztán és érthetően megmondtam, többször is, a két még nem álmos csemetémnek: holnap szombat van. Az egész heti reggeli nyavalygásotokat aludjátok ki holnap reggel. Ne keljetek fel korán, sőt, minél később, annál jobb. Jó? Jó, Anya! Éreztem, hogy értik, hát persze, könnyű volt megértetni, mert még arra is emlékeztettem őket, hogy reggelente milyen nagyon rossz nekik felkelni, amikor még aludnának. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

Aki sokat jön-megy Erdély-szerte, tudja, Balavásárnál van egy útelágazás. Minden alkalommal, ahogy letérek ott balra, Székelyföld szíve felé, a pulzusom lelassul, a lelkem hazaér. Vagy inkább előrecsászkál. Ha magam ülök a volánnál, a koncentrációm pihenő üzemmódra vált. Ez az a pont, ahonnan – úgy hiszem – a testem behunyt szemmel is hazatalál.

Székelyföldön folyamatos kaland az élet. De a kalandnak vannak fokozatai, és akad, amire már azt mondod: túlzás. Kaland, ha Magyarországról Csíkszeredába költözvén új étellel, itallal ismerkedsz, és például azt mondják, adnak borvizet, megörülsz, erre kiderül, egy kis savanykás ásványvízről van szó, bor sehol. Mert magyarországiként ezt úgy tudod, hogy van a bor, meg van a víz. A kettőnek meg semmi köze egymáshoz. Fogjuk rá, kaland, hiszen a gasztronómiával ismerkedsz. Vagy kaland, amikor azt mondják a b

Napjaim elmaradhatatlan része kezd lenni az edzés. Erről fogok mesélni ebben a fejezetben. Írom ezt annak, aki elégedetlen a súlyával, aki gyűlöli a hasán fodrozó hurkákat, aki nem kap levegőt, ha felment nyolc lépcsőfokon, aki lemondott már arról, hogy valaha örömmel induljon el egy kirándulásra, és aki szomorúan beadta a derekát, elfogadva, hogy megöregedett, és semmi új nem vár rá. Nekik írom azzal a töretlen hittel, hogy meghallják: sose késő!

„A nő a házi tűzhely őrzője.” „Az otthon melegét a nőnek kell megteremtenie.” Hányszor hallottuk, éreztük ezeknek a „parancsolatoknak” a kényszerítő, már-már zsaroló követelését?

Most, mikor már talán látjuk a végét, kimondhatjuk, hogy együtt sikerült! Bár bizonyára minden családban voltak nehéz helyzetek, szomorúságok, veszteségek, reményvesztett pillanatok, mi itt, Európa e keleti szegletében megúsztuk.

Úgy szakadt ránk ez is, mint maga a vírus: váratlanul. Úgy kell megoldanunk, mint mindent ebben az országban: nyomás alatt, összevissza intézkedések, ellentmondásos nyilatkozatok kereszttüzében, hangzatos szólamok, nulla érdemi segítség mellett. És azt hozza ki belőlünk, ami bennünk van: a folyton elégedetlenkedő, a pesszimista, a kifogásokat kereső, a frusztrált, a nemtörődöm, a kreatív, az alkotó, a bizakodó, a segítőkész, a hatékony pedagógust, tanulót, szülőt. Ez az online oktatás.

Egy gyerekkönyvbemutatón a szerkesztő azt találta kérdezni, ha ismét gyerek lennék, mit szeretnék másként csinálni. Szeretnék lány lenni, válaszoltam, mert kamaszkoromban azt gondoltam, a lányok csak elfogadják a fiúk udvarlását, miközben ez utóbbiaknak izzad a tenyerük és fújnak, mint a bálnák. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

Az elmúlt években újra meg újra eszembe jutott egy rövid történet Anthony de Mello jezsuita szerzetes valamelyik könyvéből. Valahogy így szól: A szórakozott professzor a kertjében foglalkozik egy virággal, amikor egyszerre tudatosul, hogy neki már tíz perce az egyetemen kellene lennie, hogy megtartsa az előadását. Kirohan a kapun, leint egy arra járó taxit, beugrik és rákiált a vezetőre: „Hajtson, ahogy csak bír!” Száguldanak. Egy idő után a professzor megkérdi: „De ön tudja, hogy hova megyünk?” Mire a v

Gróf Teleki Mihály, a humoráról és nyelvi leleményességéről is közismert Micu bácsi szerint ő volt az őshippi. Elsősorban öltözetével vívta ki a korszakmegelőző besorolást: télen-nyáron hosszú szoknyában, harisnyát nem ismerve, zokniban, bakancsban járt.

Általában kerüljük, hogy a halálról, a gyász megéléséről őszintén beszéljünk. Sőt, maga a halál alapvetően tabutéma, holott mindannyian szembe kell néznünk vele. A temetési rítust is egyénenként másként fogadjuk, Bleeding Bride személyes megéléséről ír.

Antal, akkor még Antika, alig volt tizenhét. Jóvágású, fess falusi parasztlegény. Önként vonult be, mert tudta, hogy ő repülőre másképp nem fog ülni a földszántó ökrök mellől. Márpedig a repülők hangja akkor ritkán, de élesen hasított a levegőbe, valami jobb világ hangján burrogott bele Antika szívébe. A kiképzése nem volt hosszas. Onnan vitték egyenesen Oroszországba, legalább nem kellett emberekre lőnie a frontvonalban. Szikár teste egészségesen élte túl a három év Volgát. Nyers pityókahéj, káposztalev

Tizenhárom különböző hozzávaló – legalább ennyi jár egy valamire való, testet-lelket melengető húslevesbe. Így tanította édesanyám. Legalább egy kiló murok adja meg az édes aromáját, nem hiányozhat a petrezselyem, a zeller, jó, ha karalábé is kerül bele. A pityókával viszont vigyázni kell, elveszi a leves sósságát! – adta át minden fortélyát régen.

A legszebb virág is elszárad a virágcserépben, ha nem öntözik. A legszebb virág is rothadni kezd, ha túl sokat öntözik. Az életben tartás lényege a mértékletesség, más szóval az egyensúly megtalálása.