Azok az emberek, akik nem akarnak, nem mernek belegondolni az elmúlásba, ergo nem akarnak foglalkozni saját temetésük részleteivel, azt szokták mondani: Ha meghalok, nem fognak kertet támasztani velem, csak elkaparnak valahogy. Nem az én dolgom.
„Tartsuk a távolságot egymástól!”– szól hónapok óta a félelemkeltő szabály mindenhonnan. Mert mindenki potenciális fertőző, aki veszélyes lehet rád nézve, hozzád közel kerülve, téged érintve. Ez a szabály mögöttes üzenete. Pszichológusként a járvány kezdete óta szakmai szemmel, ultraérzékeny lélekkel figyelem a helyzet, az intézkedések lelki vonatkozásait, következményeit. Sokszor ezt személyesen is megtapasztalom.
Pár évvel ezelőtt történt, Dorka unokahúgom akkor ötéves volt. Pajtik híján unalmas volt számára a konfirmációs ebéd, ezért kitalálta, hogy szépségversenyt rendez a vendégeknek.
Napok óta újra meg újra nekiugrok, hogy megírjam a kudarcról szóló szövegemet. Írok egy sort, törlöm. Édesanyám jut eszembe, aki olyan indulattal hasította ki füzetemből a lapot, ha „pongyolán” írtam, mintha meggyaláztam volna a magyar nyelvet. Megint leírok valamit, majd hosszasan elmélkedek, hogy talán kézzel jobban menne az írás, és törlöm.
Zseniális rendező az élet, az abszurd, a bájos, az igaz, s a varázsos történet is mind valamiképpen összefonódik. Ha közelebbről megnézed egyiket, másikat, magadat is megláthatod benne.
Önismeret. Találkozás önmagunkkal. Konfliktuskezelés. Önbizalom. Határok. Veszteség. Szakítás. Magány. Kommunikáció. Találkozás másokkal. Új nézőpont. Akit foglalkoztattak már ezek a témák, az talán azon is gondolkodott, hogy van-e szüksége ezekben a fejlődésre, támogatásra. A következő kérdés, ami meg szokott fordulni a fejünkben, hogy vajon kihez fordulhatnánk segítségért, egyáltalán szükség van-e terápiára vagy elég lenne egy hétvégi tanfolyam? Próbáljunk ki egyéni, esetleg csoportos terápiát? Vagy eg
Vajon te voltál az a lány, akin minden koncerten elidőzött a kamera, mert a tömeg felett lebegtél csillogó szemmel? S azon a fesztiválon te jöttél a zuhanyzók felől egy szál semmiben? (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin júliusi számában jelent meg.)
Elengedem. Mert ez a dolgom, az ő dolga pedig, hogy menjen. Emlékszem, gyerekkoromban falun sokszor hallottam, hogy „ez a dolgok rendje, fiam”, és sokáig nem értettem. Éretlen voltam. Pár évvel ezelőtt eszméltem rá arra az egyszerű tanításra, hogy a fű, a fa, a gólyák, maga a természet tudja, mi a dolga. Gyarapodik, figyel, alkalmazkodik, és együtt lélegzik minden mással.
„Nem puszillak meg, csak megölelem a ruhádat” – mondja egyik néni a másiknak aktuális lapunk egyik cikkében. Bevallom, kipottyant a könnyem olvasás közben. Igen, ilyen furcsa, ölelésmentes időszakon vagyunk túl. Hál’ Istennek, úgy néz ki, magunk mögött hagyhatjuk. Visszatérhetünk az érintés- és illatmentes online világból az élő, meleg, lüktető valóságunkba. A nyárba, az utcára, a söröző teraszára, a barátok közé – még ha kicsit másként is. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin júliusi számában jelent meg.)
A falu Mári nénijére maradéktalanul igaz, hogy ami a szívén, az a száján. Ellenállhatatlan, már-már beteges kényszert érez, hogy mindig mindenről véleményt nyilvánítson, lehetőleg azonnal, kérdezetlenül és kendőzetlenül.
Hársfavirág illata tölti be Erdélyt. Édesen és lágyan ölel át, megbabonáz, átjárja testem, lelkem. Ráhangol a bizalomra. Harminc évvel ezelőtt is ráhangolt, segített kiszakadni a földhözragadtságból, megkeresni helyemet a világban.
Egy évvel ezelőtti emléket ajánl a Facebook megosztásra, amiben leírom, mivel ijesztgette nagylányom a tavaszi vakáció utolsó napján első osztályos öccsét. Anna: Örs, mondjak egy igazi horrorsztorit? – vigyorog kajánul. Örs tétovázva kivár, tudja, nincs esélye kibújni a kéretlen válasz elől. Anna: Holnap suli!
Magyarországiként Csíkszeredába költözve megtapasztalhattam a kisebbségi lét napos- és árnyoldalát is. Van mind a kettő. Az egyik, ami számomra megemészthetetlen, az az anyanyelvem, a magyar nyelv elutasítása a többségi nemzet egyes tagjai részéről. Abban nőttem fel, hogy bárhol, bármikor megszólalhatok az anyanyelvemen, elintézhetem az ügyeimet magyarul, nem fognak érte megalázni, nem fognak érte ordítani. Na, de eljött a nap, amikor Csíkszeredában a jogosítvány miatt be kellett mennem az ezt intéző ren
Interkulturális nevelést tanítok a hatodikos osztályomnak, amely a szociális nevelés egyik alrésze. Ezt a tantárgyat nemrég találta fel valamelyik sokadik innovációs ötletrohamában fuldokló oktatási miniszter vagy tanácsosa, nem tudom.
Nem sétán történt, de szó szerint így esett. Székely falu pincekonyhájában cseppentem borozgató férfiak életmeséibe, együtt vártuk a papot viaszos vászonnal terített asztalnál ülve.
Soha nem riasztott a nyers hús gondolata, gyermekkorom disznóvágásait is kifejezetten élveztem: néhány fotó még bizonyítja, milyen kéjes örömmel segédkeztem akár a sertésbél megtisztításánál is. De aztán beütött a kapitalizmus – ahogyan nagyapám fogalmazott – nem érte meg állattal bajlódni, mikor már minden volt a boltokban.
Ha előre tudnánk, mi vár ránk holnap, mikor lesz járvány, mikor árvíz, mikor ér véget a betegség – boldogabbak lennénk? – Lehet, hogy többféle válasz van, nem tudjuk. Egyelőre abban vagyunk csak biztosak, hogy meg kell tanulni újratervezni. Szerzőnk erről győz meg.
Két hónappal ezelőtt egy Facebook posztban játékra hívta követőit egy székely márkát és terméket kínáló oldal, melynek hatalmas a (női) követő tábora. A felhívásban arra kérték a játékos kedvűeket, hogy írják meg, ki-ki a saját családjában, életében milyen pozitív hozadékát tapasztalta meg a koronás helyzetnek, és melyek a legszebb szavak, amelyek elhangzanak, és segítenek felülemelkedni a bezártság érzésein.
Az osztozkodás óhatatlanul kompromisszummal jár, így magyarázható talán, hogy sokszor működőnek tűnő családi kapcsolatok szakadnak meg, amikor az örökösödés kerül terítékre. Vagy talán ennél mélyebbre kell ásni, ha a probléma nyitját keressük?
Az éjszakázás tényleg mumus. Pedig, hogy repül az idő! Három év úgy telt el, egyet sem kellett aludni. Mármint egyet sem megszakítás nélkül... Az éjszakákkal kapcsolatban az a jó hír, hogy minden esetben kivirrad.
Jó eséllyel utoljára éli át a világ talán legambivalensebb állapotát, ami egyszerre erőn felüli és katartikusan gyönyörű. Harmadik gyermekét várja, ettől is épp olyan különleges, harmadik szülöttként várni a harmadik gyermeket.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Épp az éves „jól megérdemelt” digitális detoxomat töltöttem, amikor a Kamaszok (Adolescence) című sorozat felkerült az egyik legismertebb streaming szolgáltató platformjára.
A zene értelmezése ugyanolyan szabad, mint bármely más művészeti ágé. Jó, ha vannak (szakmai) fogalmaink az interpretációra, de itt ez nem fontos. Minden üzenet érvényes.
Egy éve ezen a napon már az örökölt föld alatt sorakoztak a dughagymák a kertben. Két éve ilyenkor a zöld hagymaszárak már bújtak is. Ma meg hóvihar tombol a vidéken, zaklatott lelkében szorongások cikáznak.
Titkon színész akarok lenni, de félek, ez túl nagyképűen hangzana. Ne viccelj! Az én testalkatommal? Tudom, hogy ennek az egész zenesulinak is csak akkor van értelme, ha tizenkettedik végére egyszer s mindenkorra lefogyok.
Van az a mondás, hogy az idő relatív, képesek vagyunk tíz percet egynek vagy egy órának érzékelni a körülményeink függvényében, de azt hiszem, ez az anyaságra fokozattan igaz. Az elmúlt két évben voltak napok, amikor úgy éreztem, hogy hónapokat öregedtem.
Kolozsvár közelében, de távol a kincses város zajától bújik meg Farkas Loránd és Bocskai Gyopár méreteiben szerény, berendezésében leheletnyit extravagáns háza. Az otthon, ahol az alkotókedv gyermekkacajjal, kutyaugatással és macskanyávogással elegyedik.
A rebarbarát is a ’89-es fordulat után ismertem meg, addig csak elvétve termesztették felénk. Érdekes, hogy egy politikai változás, új alapanyagok, könyvek, főzőműsorok hozzáférhetősége milyen mértékben megváltoztatja a táplálkozási kultúrát.
A C-vitamin valóságos csodaszer – ezt már rég tudjuk, de csak az utóbbi években vált a kozmetikai ipar népszerű hatóanyagává. Antioxidáns, segít a bőr rugalmasságának megőrzésében és még a pigmentfoltok eltüntetésére is jó.
Jártál már úgy, hogy beléptél egy boltba csak „szétnézni”, aztán hirtelen két-három ruhadarabbal a kezedben találtad magad? A pénztárnál pedig talán átvillant benned a gondolat: tényleg kellenek ezek nekem?
Üde színfolt a Székelyhon szerkesztőségében, Bencze Emese kolléganőnk az a fajta nő, akit szeret a kamera méregzöldben és „boszorkányszoknyában”, romantikus-virágosban, de akár a szürke visszafogott árnyalataiban is.
Meleg fények, meghittség, és mégis lényegre törő funkcionalitás jellemzi Sólyomék gyergyóújfalvi házát. Az egykori kommunista kockaház tornácos parasztházzá alakult, sok, kalákában végzett munkával, türelemmel és a gyökerek megtartó erejével.
Éppen repülőn ülök, amikor ezeket a sorokat írom. A meleg, a napsütés feltöltött, így ideális pillanat ez, hogy megválaszoljam a sokszor hallott kérdéseket: mit ad nekem az utazás, és mire tanít?
Van az a pillanat, amikor felöltözöl reggel, végignézel magadon a tükörben, és... valami nem stimmel. Sokszor észre sem vesszük, de a cipő az, ami vagy felemel, vagy lehúz – nemcsak képletesen, hanem szó szerint is.
Kolléganőnk a marketingmenedzserek gyöngye, hosszú évek óta hűséges társunk a lapkészítésben. És nem csupán a rózsaszín megannyi árnyalata ragyog rajta, de mindig mosolyog a szeme is.