Tizenegy évesen, amikor eljött a farsang ideje, addig nyűgöltem édesanyámon, ameddig össze nem hozott nekem egy tavasztündér-öltözetet. Egy viseltes lepedőt vízfestékkel kékeszöldre alapozott, hatalmas hóvirágokat rajzolt rá, végül szoknyát varrt belőle.
„Nem fog telefont nyomkodni, tévét nézni, csak bio-répát fog szopogatni és Tolsztoj összessel fektetjük le mielőtt elérné a bölcsis kort, majd aztán az egyetemi helye is kirajzolódik” – ismerősen csengenek ezek a rigmusok ugye? Mennyi naív kismama ecseteli miközben a pocakját gyengéden simogatja, aztán megszületik a baba, és önkényesen beint minden precíz tervnek. Én sosem voltam ennyire elfogult, csupán a saját értékrendem akartam átadni... aztán a világ beleszólt.
Nézem farsangi mulatságunk embereit, a derűs arcokat, simogat a hullámokban érkező felszabadult nevetés. Elgondolkodom: talán az ünnep bűvöletét, csodatévő hangulatát próbálják jelenvalóvá tenni a világot megmozgató különféle farsangi rendezvények. Hogy szép az élet, s jó jól élni… Ezt azonban tudni kell, tudatosítani, hogy legyen, minek örülni is. Ehhez kell a másik ember, kell a közösség, az én közösségem, a valahová-valakikhez tartozásom!
– Még tovább? – kérdi a taxis. Igen – mondom –, a legutolsó ház, az erdő alatt. – Szép ez a hely, s nagy… Tartanak állatot? S kert van-e? – Hosszú ez a történet ahhoz, hogy egy fuvarba beleférjen…
Értek a nőkhöz. Mert érthetetlenek. Talán éppen ezért. Ugyanis nem megérteni kell a Nőt, hanem érezni, ami aztán – némi retorikai tapasztalattal – lefordítható értelemre, megfogalmazható: szavakban, mondatokban és gondolatokban, melyek kiállják a racionalitás próbáját. És ellenpróbáját is. Hiszen olyan „okosnak” tűnnek-tűnök, ha erről beszélünk. Pedig csak a szívemmel-lelkemmel „gondolkodom” róluk és velük [kapcsolatban], ők meg, a Nők, mohón isszák ezt az értelemmentes, szavakba öntött gyönyört. Ebben a
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, babahordozót, etetőszéket, kiskádat. A kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
„Nem kell mindent elhinni, ami az interneten jelenik meg” – talán ezzel a Márai-idézettel érdemes indítanom, hisz legnagyobb költőnk, Petőfi is mindent elmond ebben az egyszerű kis mondatban. Érdemes-e tovább boncolgatni mindezt, ha neves eleink már számtalanszor megtették helyettünk? Mindenképp, mert értelmezni még mindig keveseknek sikerül… BleedingBride besokallt az álhírekre.
Négy tolófájás. Ezt is utálja, hogy így hívják. Nem fájás az, ösztön az. Kislány. És örült, tiszta szívéből, hogy kislány, majd ő is alkothat, életet. Préselhet, fájhat, énekelhet hangosan szavak nélküli dallamot...
Kitől tanulja a gyerek a csúnya beszédet, biztos nem tőlünk, mi ékesen szólunk mindahányszor, biztos az óvodában, napköziben... Mindenesetre a gyerek ügyesen káromkodik, a szülők nevetnek egy ideig. Egy ideig... Nagy Koppány Zsolt újabb története a kalandos mindennapokból.
Döntéseink határozzák meg napjainkat, azokból áll össze az élet. A cél: boldog lenni. Teszünk-e ezért? Azaz ezért tesszük-e, ami emberi? – László Attila plébános egy hétköznapi történetben keresi a válaszokat.
Ugye, mindenkinek megvan a Tetrisz? Videójáték a mi időnkből, amikor csak annyi volt a feladat, hogy a szembejövő akadályokat kikerüld. Ahol nem te irányítottál, csak védekeztél. A gyors reakciókészség vízválasztó, ha lassú vagy, veszítettél.
Én csak legyintek: mindegy, reménytelen eset. Női agyvelő. Csacsogás, picsogás, pletyka, lelkizés. Mindig, mindenben, mindenekelőtt. Arról, hogy ismerik-e a férfiak a titokzatos női lelket. És a nők a férfiakét.
Mindeddig alkalmi sofőrnek számítottam. A munkám révén rengeteget autózunk – csak tavaly legalább 60 ezer kilométert, főként Székelyhonban. Persze rátermett sofőröm van. Jómagam csak nagy bevásárlásra, hétvégenként, Tusványosig, Gyimesekbe vagy Szentgyörgyig vezetek, s a komfortzónám egyelőre Nyugat felé is csak Vásárhelyig tart.
„Repülősóért kapkod a lelkem, és elönt a kétségbeesés: milyen hosszú távú céljai lesznek annak a kisfiúnak, akinek most a legfontosabb célkitűzése, hogy jól pofán vágja Gergőt? Katona lesz? Netán vadakat terelő juhász? Hogy célját sikerült-e megvalósítania, azt már soha nem fogom megtudni” – gyorsteszt célokról és személyiségjegyekről. Demeter Melinda pedagógust mellbe vágta, amit az iskola felé siettében hallott.
Itt megszűnik a magyar tagozat, ott összevonják az osztályokat, kevés a gyerek, egyre zsugorodik az oktatási hálózat, több magyar szülő adja román osztályba a gyerekét – ha nem is napi szinten, de gyakran, tanévkezdéskor pedig folyamatosan halljuk ezeket a mondatokat Aradon. A sajtóban dolgozva számtalan statisztikával, kimutatással, oktatási stratégiával, elképzeléssel, lehetséges megoldással találkoztam. Mégis teljesen más a saját bőrömön érezni, miről is szól az anyanyelvű oktatás a szórványban.
„Tudom én, hogy ez vicc, és aki a viccet nem érti, az jó ember nem lehet... De tényleg, a feleség az csakis egy férfifojtogató boszorkány lehet?” Tényleg házisárkányok és névtelen nők, piáló férfiak lakják Székelyföldet? Gergely Orsolya szociológus elemez.
Alig indulunk el, már ott vagyunk, alig vagyunk ott, már indulunk. Reggel még a saját ágyunkból kelünk, estére már a világ másik felén fekhetünk. Beéri-e a testünket a lelkünk?
Egy nő életében nem ez a legnagyobb gondolkodnivaló általában. De néha sokkal fontosabb tud lenni, mint azt szeretnénk.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
A mai ember így gondolkodik: nekem ne szabja meg életem ritmusát a természet, tudom én anélkül is, mi a dolgom. Alkalmazásokból tudakolja az időjárást, ugyanazokat a zöldségeket fogyasztja minden évszakban, teából csak a filterest ismeri.
Hány kilós vagy? Hahó! – kérdezi az asszisztensnő. Úgy tűnik, nem először. Nem tudom – válaszolom. Otthon nem volt mérlegünk. Utoljára még negyedikben méretkeztem. Hála Istennek, ötödiktől már nem mérnek súlyt az iskolai általános vizsgálaton.
Minden évben, amikor végig nézek az ünnepelteken, ugyanazt látom: üdeséget, tiszta arcokat, ártatlanságot, jövőbe vetett hitet, reménységet, a pillanat örömét. Kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy jogotokban áll megőrizni mindezt, immár felnőttként.
Érzelmi evő vagyok, falásrohamos, vagy nem tudom. Egyszerűen beteg. Nem tudom megtartani a súlyom, bármennyit diétázom, mert azzal oldom a szorongásom, hogy begyúrom az összes csokit, ami a kezem ügyébe kerül.
Sok esetben viszonylag könnyen megy, hogy éljünk saját jogainkkal, az azonban kihívás, hogy elismerjük a másokét, és még tiszteletben is tartsuk azokat. Pedig mások jogainak tiszteletben tartása akár garanciája lehet annak, hogy ugyanazt kapjuk.
A családi legendárium szerint 10 hónaposan, a rácsos kiságyba kapaszkodva már zenére táncoltam. Nagyon muzikális családban nőttem fel, mindenki játszott hangszeren, a néptánc a fiatalságom erős háttérországát adta.
Aligha kaptam ezidáig karácsonyra az ideinél számomra értékesebb tárgyi ajándékot. Az Angyal egy mesterien megmunkált, gyönyörű, faltól falig könyvespolccal lepett meg. Ez nem csupán egy bútordarab számomra, hanem régóta dédelgetett vágy.
Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, és kékesfekete elszíneződést okoz.
Három királyfi, három út, három próbatétel… A hármas szám bűvölete mindannyiunk lelkében ott él, és miért ne lenne igaz ez az öltözködésre is?
Már az utcáról halljuk a gyerekzsivajt, amikor Marosán Csaba és felesége, Emőke kolozsvári házához érkezünk. Az ötfős család otthona ékes példája annak, hogy az apró terek frappáns kihasználásával sok jó ember elfér egy viszonylag kicsi házban.
Nem olasz nyelvlecke kezdődik, hanem ezek a hetedik legnagyobb itáliai város népszerű jelzői: a művelt, a vörös, a kövér. Ha hétköznapi és valódi, nem turistaáradattól elhomályosított olasz hangulatra vágyik valaki, akkor irány Bologna!
Sokat utazom. Egyedül, párral, barátnővel, édesanyámmal. Néha munkaügyben, egy-egy konferencia miatt, többnyire csak az utazás kedvéért, a kalandért, az élményekért. És állandóan erre buzdítok mindenkit.
A stílus nem más, mint annak a kifejeződése, hogy miként mutatkozunk a világnak. Minden ruhadarab, amit felveszünk, üzenet. Az öltözködés lehetőség arra, hogy kifejezzük magunkat, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és mit képviselünk.
Ritkán beszélgetünk férfiakkal ruhákról, ám szerkesztőségünk egyetlen férfi tagját, kreatív dizájnerét és tördelőjét nem hagyhattuk ki a „magamutogatásból.”