,,Ha Mária lehúzná a ruhája alól időnként elővillanó farmernadrágot, és az égőpiros lakkot leszedné a körméről, akkor még autentikusabb lenne. De így is nagyon szép! Tetszik a gyerekeknek. Én közben őket nézem. A kis kezecskéikben szorongatják az adománynak szánt néhány lejt. Ennivalóan átszellemültek.” Demeter Melinda egy általános iskola ünnepvárásából villant fel részleteket, melyekből kiderül, miért gyűjtenek kongói társaiknak a székely diákok, illetve az is, hogy szimpátia alapján bejutunk-e a menny

A pár éve irodalmi Nobel-díjra esélyes román írónak, Mircea Cărtărescunak van egy népszerű, magyar nyelven is hozzáférhető műve, a Miért szeretjük a nőket? Nos, erről fogok beszélni. Mármint szeretetről, nőről és férfiról.

Adventben jellemző, hogy rengeteg jótékonysági akcióval találkozhatunk. Nem véletlen, hisz legtöbben épp az ünnepek alkalmával adakozóbbak. Míg sokan, a felhívások feneketlen tengerében elveszve, szkeptikusak a hitelességben, addig egymást követik a tucatnyi, megható beszámolók a célba ért ajándékokról. De a köztes időszakról, a „begyűjtési” folyamat árnyoldaláról ritkán esik szó...

„A söröm.” „Persze, drágám” – jött is azonnal a válasz, még mielőtt a férfi két ajka közötti zöngés „m” végleg elhalt volna, és az asszonyka kifordult a konyhára, majd tálcán hozta a gyöngyöző italt.

„És a szemét, ami itthon nemcsak tárgyiasult formában van jelen, hanem mindennapi szinten: a hangoskodásban, szavakban és tettekben egyaránt, no és sok-sok autódudálásban…” Nyolc hónapot töltött a mesés Svájcban P. Fincziski Andrea színművésznő. Keveset, de eleget ahhoz, hogy más szemmel tekintsen az itthoni világunkra. Szubjektíven arról, ami ott van, itt nincs. Pedig lehetne.

Még a legvadabban fogadkozó ifjú pároknál, gyermektelen, kezdő szülőknél is előfordul néhány év elteltével, hogy mobilt adnak sarjadzó csemetéjük kezébe, vagy leültetik a rajzfilm elé.

Pszichológus vagyok. Segítő szakember. Hivatásom gyakorlása során emberi életutak, családok évtizedes története, a lelki élet rejtett mozgatórugói tárulnak fel előttem. Sok összefüggés, tanulság rajzolódik ki számomra, mint láthatatlan tintával rajzolt térkép az Élethez.

Olyan szépreményű volt akkortájt! Csillogott a szeme, meg minden. A fejét nagyrészt a hősies, világmentő gondolatok borították el, nem is volt feje, szíve volt, aminek fejformát adott a biológia.

Hatéves kis takonypóc lehetett, amikor az utcán odajött hozzá a két kislány: egyik szőke, szeplős, kék szemű – mint a mesében vagy mint egy ócska közhelyben, a másik meg fekete. Ez utóbbit – apja nagy derültségére – többször is összetévesztették a szomszédos telepen éldegélő roma kislányok egyikével.

A játszóteret, mely mellett lakom, akár a nagybetűs ÉLET-nek is hívhatnánk. Egy több százezer lakosú nagyváros központjában nem könnyű játszóteret találni, így nem is csoda, hogy ez a környék legnépszerűbb létesítménye.

A szeretet, a törődés nyilvánul meg jótéteményeinkben. Személyes megélése gyermekkorban annak, hogy jót tesznek veled, avagy jót teszel másokkal, meghatározó lehet felnőttkorra is. A mesékből is azt tanuljuk, hogy az részesül jóban, aki maga is jó, aki önzetlenül cselekszi a jót. Ennél azonban a jótékonyság kultúrája összetettebb.

Soha nem értettem azokat a nőket, akik megfordulnak a csillogó autók után. Boldogult ifjúkoromban, amikor még ritka volt a saját autóval száguldó huszonéves, elcsavarta a fejemet egy évfolyamtársam, aki Nyugatról behozott autókból pótolta a szüleitől kapott apanázst.

Szeretem a volán mellett, becsszó. Azért is, mert kihívásokkal teli a hazafelé kocsikázás. Jó keskeny az út, de kétirányú, dombra tart, ha a cél az otthon. Szembetalálkozom férfi és nő sofőrrel, de leginkább a férfiakon gondolkodom. Persze, azért is. Na jó, a nők működését mintha ismerném, a férfiak érdekesebbek.

Egyszerű: elmegyünk iskolába, és ott majd megoldják. Tudom, hogy sarkításgyanús ez az indítás, de ahogy sokasodnak éveim az oktatási rendszerünk kényszerzubbonyszerű hangulatában, annál inkább radikalizálódik véleményem a gyermekek járulékos sérülései láttán.

Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, örök fiatal lélekben, a kor csak egy szám – szokták mondani. Aztán ott vannak azok, akiknek az egyetlen erénye, büszkesége, amiért korlátlan tiszteletet érdemelne az, hogy több napja jött világra, mint mások, és azóta kitartóan lélegzik. De biztos, hogy az igazság mindig az „én generációm” szemléletében van, és a bölcsek kövét adott évben születettek pelenkájába rejtették?

November elején még nem tudtuk pontosan, hogyan választ államelnököt az ország. Nők és férfiak igyekeztek a tömeget megnyerni. Eljátszhattak sokan akkor a gondolattal, milyen lenne az a Románia, melyet egy nő igazgat.

Ha már a Nőről beszélünk, akkor egy princípium fogalmát kell körüljárnunk, vagy adott esetben egyetlen személy női kvalitásait. Igen, a nő férfiszemmel – értem a feladatot. A megközelítés lehetőségeiből pedig az előbbit választom, a férfiszemmel vizsgált női egzisztenciát, az örök talányt és az örök létezés misztikus zálogát.

Volt már fogfájásod? Olyan, amikor a bölcsnek titulált csontkinövés lyukas, szájzárat okoz és gyulladva lüktet? Persze hogy igen. Azóta van meg a családod, szomszédaid, fodrászod és a kisboltos ajánlása nyomán a megye összes fogorvosának a száma lementve a telefonodban. Hát igazi pánikrohamod? Olyan rendes, ami összeszorítja a torkod, légszomjat okoz, a szívverésed felgyorsítja és ájulásközeli állapotot idéz? Bólintasz, valójában túl vagy rajta, nem beszéltél róla senkinek...