Szempont

Félhomály, pult, kényelmes bőrfotelek, külön szeparék asztalkákkal, ülőhelyekkel; odébb, a terem végében egy hatalmas fémrúd, a munkaeszköz a táncosoknak. Helyet foglalnak, idősebb, jócskán alkoholos társukat is „elhelyezik” az egyik fotelben, aki azonnal el is aluszik, ők pedig reményteljesen ülnek le a helyükre...

Ma a Színház Világnapja van. Most van múltja és jövője, csak jelene nincs. Ezért nehéz most bármit megfogalmaznom.

A teljes kijárási tilalom előtt egy nappal felugrott hozzám a nővérem, néhány Nőilegért – legyen mit olvasnia a vesztegzár idején. Búcsúzáskor azt kérdezte: akkor hát találkozunk majd az új világban?

Az egy hónapig tartó csomagolás - szelektálás - sírva kidobás - nosztalgiázást követően a cuccokat behordtuk barátokkal a félig kész házba. Én azzal a meggyőződéssel cuccoltam, cipekedtem és szerveztem mindent, hogy én tényleg itt is fogok lakni ezután, az építés alatt levő házban. Abszolút mindenki komplett eszementnek mondott, és meg kell hagyni, kis távolságot tartva, hogy nagyjából igazuk volt – Zsuzsa házépítésének befejező része.

A galambászat szubkultúra: mindenhol ott vannak a galambászok, látszólag teljesen átlagosak, aztán kiderül…. A párom is galambász. Következésképpen számos olyat tudok a postagalambászat rejtélyeiről, amit soha nem akartam tudni. De a valóság ez: a galambászat életünk része.

Amikor a járvány véget ér, fájni fog, hogy mennyire féltem. Fájni fog kicsinyhitűségem és fel-feltámadó, az emberekből kiábránduló tapasztalataim. Fájni fog kétségeskedéseim szégyene. És majd megnyugtat a csakazértis eltökéltségem, mint gyermekkoromban a zajló jégen való átfutásom. Ha félek is, ha remegek is, úgy is átfutok. Át kell jutnom. Nem fogom feladni.

Jócskán megritkultak a kutyás bandázások, kiürült a város, de a napi – elővigyázatos – séta nem maradhat el. Ismeretlen időszak első napjaiban kutyagolunk Vifivel, s a ráérős feszültségoldó séta átértékelésre késztet.

Te mit veszel észre elsőre, ha egy sérült gyerekkel találkozol? Hogy tolókocsiban van? Hogy kicsavart, görcsbe rándult kezekkel kalimpál? Sikít? Folyik a nyála? Nem néz a szemedbe? Torz? – Félsz tőle? Érthető. Ahogy az is, hogy a legtöbben a fogyatékosságait látják meg először.

A virágbolt előtt megtorpant. Maga sem értette, miért, de betért. Bizonytalanul választott ki egy aprócska, élénk virágot. S ott lengett a kérdés: mit mond, miért is viszi? Ez forgott fejében még akkor is, mikor az ajtón belépett.

Salátaleves. Számomra értelmezhetetlen volt ez a kifejezés. Mi a salátát a Nyírségben és Budapesten is rántott hús mellé ettük, vagy a tojásos nokedlihez, de semmiképpen nem főve, és semmiképpen nem levesnek elkészítve. Amikor rájöttem, hogy még rántotta is van benne, végképp úgy éreztem, áthidalhatatlan kulturális különbséghez érkeztem Székelyföldön. És ekkor kiderült, létezik olyan étel is, hogy pacalleves. Gáttá.

Mit csinál az ember lánya egy közönséges, kéretlen és keresetlen világjárvány idején? Kényszervakáción ül és önkéntes karanténba vonul. Különösen, ha krónikus hörghurut és asztma boldog tulajdonosaként a veszélyeztetett állatfajok csoportjába tartozik. És mi tűrés-tagadás: fél a kihalástól.

Az elmúlt száz év egy sor olyan társadalmi változást hozott, amely meghatározó szereppel bírt a háztartáson belüli munkamegosztásra (is). Ha már mindenki napi 8–10 órát a munkahelyén tölt, akkor a háztartási teendőket ki látja el?

Előrehaladott állapotban a ház – bár én két hónap késéssel számolok. Ugyanabban az ütemben azonban, ahogy a házam egyre lakályosabb, mennek tönkre a dolgaim és az eszközeim. A ruháim már lehurboltak vagy rongyosak, a telefonom eltörött, az autóm nem mindig működik, és csak két ajtaja nyílik, de már legalább bezárható. A hajam rohamosan őszül, egyre fáradtabb vagyok, éjjel nem alszom jól.

Amikor a külvilág jelez neked, hogy eltelt az idő. Nem úgy általánosan, hanem konkrétan fölötted. Kedvesen, viccesen, de nem tudod figyelmen kívül hagyni. Szerzőnk figyel, értelmez.

Van az egyén, a szűk család, a rokonság, a szomszédság, az iskola, a munkahely, sőt, egyenest az egész város. Privát kis valóságunk elburjánzik, mindenhol, minden közegben helyt kellene állni, de kicsit megmaradni magunknak is. Aztán lesz egy gyereked és duplán próbálod megtalálni azt az arany középutat.

Te, Kinga, szinte arcról ismerek minden aradi magyart, évek óta ugyanazokat a személyeket látom a riportjaidban, mondta egykori televíziós kolléganőm, aki évekkel ezelőtt szerkesztette a magyar nyelvű adást a temesvári közszolgálati tévében... Rendszerint ugyanazokkal találkozom egy-egy könyvbemutatón, kiállításmegnyitón vagy színházi előadáson. Egy gyermekfoglalkozáson pedig tíz gyermekből legalább nyolcnak tudom, kik a szülei.

Volt egyszer egy gazdag ember, akinek rengeteg jószága volt. Mellette élt egy szegény ember, akinek csak egyetlen báránykája volt. Amikor a gazdag emberhez vendégek érkeztek, elvette a szegény ember egyetlen báránykáját, levágatta és elfogyasztották.

Meg vagyok róla győződve, hogy virtuális korunkban sokkal több a félrement üzenetek száma, mint amennyit bevallunk. Egyszerűen azért, mert elég egy rossz kézmozdulat, és máris valaki olyan postaládájában landol az üzenet, akinek a legkevésbé szántuk. Hallottam már barátnők közt vérig sértődésről, férfiak közt verekedésről, nő és férfi közt válásról, amelyeknek mind a rossz helyre kattintás volt az oka. Vagy inkább a kirobbantója.