„Gyermekeim osztálytársaként megjelent egy-egy Kálnoky fiú, emlékszem, egyszer a kisiskoláskorú Áron fiammal vártunk gróf Kálnoky Tiborra, s amikor a sarkon felbukkant egy hosszú lábú férfi kerékpáron, Áron legyintett: az nem ő, a grófok nem járnak biciklin.”
Rákened, rátapasztod, egy gyors, határozott mozdulattal lekapod. Sima ügy az epilálás. Tényleg? Egy öv alatti szőrtelenítés csínja és kínja, avagy gyantatangó Ghonzóval. Vigyázat, csak szőr mentén!
Huhhh, hogy utálom ezt a mondást! Ez az egyetlenegy silány mondat, ami mostanában elég gyakran került a szemem elé, magába sűrít egy halom hímsoviniszta felhangot és fensőbbséget, na meg jó adagot abból a „mi mindent is tudunk” és „mi majd megmondjuk” jellemzően férfiúi hozzáállásból.
Egy jól összeszokott olvasóközönség elé lépni nemcsak igen nagy bátorságot igényel, de összeszedettséget, céltudatot és egyéb különleges nevű dolgokat is, amelyekkel jobbára az állásinterjú-tutorialokban találkozik az olvasó, esetleg lányoknak, asszonyoknak / fiúknak, embereknek szóló magazinok álpszichológiai oldalain – a tesztek között.
Születésem óta nevelnek a nők. Valami rejtett küldetéstudat lehet bennük, mert még mindig nem adták fel. Kitartóan próbálnak a helyes útra visszaterelni.
Ki tud annyi embert pontosan egyszerre leültetni a képernyők elé, mint a dél-amerikai telenovellák? Ki tudja annyira pontosan körülírni a boldogságot és boldogtalanságot, mint a délutáni sorozat?
Hihetetlen, de sajnos valóság, hogy a forró, szabad nyárnak vége, pedig simán kibírtunk volna még két turnust egymás után. Bevallom, az elején kicsit meg voltam szeppenve, hogy milyen érdekes elfoglaltságokkal tudjam lekötni két, izgalmakra, élményekre éhes porontyomat, hogy ne szippantsa be őket az elektronikai kütyük mocsara.
Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még ak
Az adventi időszak kezdetével az éj leple alatt nesztelen surranással belopakodik hozzánk a Csoda. A lakás falain eddig ismeretlen okokból üresen árválkodó szegekre egy éjszaka leforgása alatt felkuporodnak a csillogó tobozok.
„Na, aztán ez is egy pszichológus! Írja s osztja az észt a TV-ben, otthon pedig hogy tud kiabálni a gyerekeinek!” – szinte hallom szomszédasszonyom gondolatait egy kiadós házi veszekedés után, amikor nálam a Toldi-effektus („Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette...”) előáll. Ezt még nem fogalmazta meg szóban, csak én gondolom, hogy ő ezt gondolja. Egy 8,5-ös erősségű földrengés rázza meg ilyenkor a szülői és szakmai önértékelésemet, berepedezik az egóm, és porban hever a nagy fogadkozásom.
Tavasz volt, egy lazulós, meleg sugarú péntek, amikor beköltözött lelkébe a Halál. Az apa kilépett az ajtón, és átadta a kilincset neki. A Halál nem kilincselt, betörte az ajtót, hirtelen jött, nagy erőkkel, felkészületlenül rohanta le a kislány lelkét, elfoglalta a legszebb szobát.
Pálma, ez a szép sudár lány, nem „a név kötelez” alapon nőtt ilyen nagyra. Hat testvér után, nem kívánt hetedikként, a nyomorba belefáradt anyja találta ki a nevet, amikor kerekedő hasát simogatva, könnyes szeme a pálmafákkal díszített falvédőre tévedt.
Van egy ritka kórkép, ami egyszerre két embert érint, az is a neve, hogy „őrültség kettesben” (folie à deux). Egy kommunikált érzelmi betegség, és a páros mindkét tagja szenved tőle, úgy, hogy egymás téveszméit elhiszik vagy akár tovább is építik. Nyilván, olyan két személy között alakul ki, aki huzamosa
A színes falevelek hullása, a recsegve égő gallyak füstje és a madárfütty nélkül maradt kertek mindegyre jelzik a múlást, a véget. Születés, bimbózás, virulás, érés, pusztulás. Da capo al fine…
Biztosan sok szülőnek ismerős az a szívfacsaró érzés, amelyet gyermekünk sírástól elcsukló hangja vált ki, miközben elmeséli, hogy hogyan csúfolódtak vele, vagy ütöttek hozzá a gyerektársai. A pontosítás végett, egyszerű, „ártatlan” civakodásról, adok-kapokról van szó, nem tartunk az igazi bántalmazás területén.
Hihetetlen, de igaz: tavaly óta étterem vagy kocsma után nem vagyunk iszonyatos büdösek, nincsen egyhetes, állott hamutálszaga a ruhánknak, nem kell éjszakánként sálat, kabátot szellőztetni, és már hajat mosni sem muszáj egy-egy hosszúra nyúlt este után. A gondosan elkészített sminkünket sem csípi már le szemünkről a f&uum
Nem vagyok katolikus. Sem különösebben vallásos neveltetésű. De a székelyföldi templomok hűvös csendjében olykor megrendülök. S tudom, nincsenek véletlenek.
Református lelkész, aki kántorként is szolgál, népzenész, népzenetanár és kórusvezető, négy gyermek édesanyja és babahordozási tanácsadó is. A Vajdaságból költözött Erdélybe, s mára már nagy ismerője az udvarhelyszéki népdaloknak.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
E havi címlapinterjúnk olyan mély gondolatokat hordoz, hogy talán többször is érdemes elolvasni ahhoz, hogy igazán át tudjuk engedni magunkon. Elsőre mindenkit más fog meg, attól függően, kinek milyen küzdelemben volt, van része...
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Az elmúlt hetekben a Nőileg hírlevelének feliratkozói körében is kutattuk a videófogyasztási szokásokat. Ezúton is köszönjük annak a csaknem 1000 felhasználónak, akik idejüket nem sajnálva válaszoltak a kérdésekre.
Brassó környéke bővelkedik látványosságokban. Vannak a tömegturizmus által elözönlött célpontok, de találunk olyan csendesebb gyöngyszemeket is, ahol kis séta után már csak magunk maradunk a tájjal, a színekkel és a kristálytiszta levegővel.
Egy kis eldugott ékszerfalu, Székelyszállás az úticélunk, Marosvásárhelytől fél órányira. A kanyargós úton azon gondolkodom, mennyire nyugodt lehet itt az élet. Aztán mosolyra húzódik a szám: na, vajon mennyire lehet nyugodt egy ötgyermekes családnál?!
Biztosan voltak olyan napjaid, amikor mindenki bókolt, hogy milyen jól nézel ki, máskor pedig, bár semmi bajod nem volt, betegnek, fáradtnak láttak. Ez azon is múlik, hogy épp milyen színű ruhát viseltél. Erről szól az évszakelmélet az öltözködésben.
Eszterünk maga a kifinomult elegancia. Öltözködésében sok az egyéni „hang”, ugyanakkor azokat az alapszabályokat is jól ismeri és alkalmazza, amelyek megóvják az ember lányát attól, hogy slampos vagy ízléstelen legyen.
Az erdélyi konyha egyik jellegzetessége a folyamatos megújulás. Az elmúlt századok során mindig nyitott volt az új hatásokra, ezek folyamatos keveredéséből alakult ki mindaz, amit ma erdélyi konyha néven emlegetünk.