Szempont

Androméda édesanyja harminchét évvel ezelőtt, amikor első – és mint utóbb kiderült, egyetlen – gyermekét várta, felütötte az anyakönyvezhető női nevek listáját tartalmazó könyvet, majd hosszas keresgélés után rábökött erre a névre. Így lett leánya egy ritka és bizarr név tulajdonosa.

Lecsengett az ünnep, az Idő ünnepe, az időé, amely segít formát adni az életünknek, számot vetni azzal, ami elmúlt, reménykedni abban, ami ezután jön. Segít abban, hogy vágyakozzunk, higgyünk, hogy ősi hittel és mai, friss kíváncsisággal akarjunk ólmot önteni, fürkészni a jövőt és a csillagok titkait, akarjuk a jót, a beteljesülést – s nem csak magunknak, de másoknak is.

Új év, új élet – ezt mondta nekem egy kedves ismerősöm a napokban. Tömör fogalmazás, elgondolkodtatott. Az új év ugyebár adott, de az, hogy ez új életet jelent-e, már nem. Nem is biztos, hogy mindig feltétlenül az újra, a másra kell gondolnunk, főleg akkor, ha elégedettek vagyunk azzal, ahogyan telt a tavalyi év, és csupán azt szeretnénk megerősíteni, fenntartani és továbbvinni, ahogyan éltünk 2019-ben. De mi van, ha vágyunk valami másra? Ha hiányérzetekkel búcsúztattuk az óévet?

Évek óta küzdünk csemetéinkkel állattartásfronton. Miszerint ló, tigris, de legalább axolotl. A díszaxolotl olyan, mint egy mozgó ág, csak fehér, és igencsak ijesztő, ha éjjel a fürdőszobába menvén találkozik vele az ember a konyhapult sarkánál. Vagy az a tigris? Egen. Szóval kutya, macska, de beérték volna egy tehénnel is, ha nem lehet, akkor egy bocival, az épp elfér a teraszon.

Volt már olyan kapcsolatod, hogy azt érezted, a világon mindennél jobban szeretnek? Nem szavak szintjén, hanem kimondatlanul, őszintén és tényleg.

„Egyszer én is elloptam otthonról két tojást, odamerészkedtem egy jósasszonyhoz, egyik kezemmel elé tettem a két tojást mint fizetséget, a másik tenyeremet kitártam, s biztattam, no, mondjon valamit...” Mindenkit foglalkoztat a jövendő, még ha fél is attól, hogy megtudja, mi vár rá. Székely Kinga Réka homoródszentpéteri lelkész gyermekként egy jósasszonyt is megkérdezett.

Nehezen jönnek a szavak. Pedig rég készülök kiírni ezt magamból. Szóval egyszerűen csak belekezdek. Tudjátok, nem csak örömpillanatok vannak Marcival. Megélek olyan napokat is, amikor szomorú vagyok, dühös, lelkiismeret-furdalásom van, vagy csak épp unott vagyok. Előfordul...

,,Mi, asszonyok körbeálljuk a disznót és a férfiakat, gyönyörködünk a homályból előtűnő látványban. Szép disznó. A mészáros biztos kézzel, ügyesen dolgozik. Eszembe jut egyik kedvenc viccem a kancsi mészárosról, akitől megkérdi a gazda, hogy oda szúr-e, ahova néz….” Ha azt gondoljuk, a vicc hallatán eget verő, de legalábbis hajnalhasító röhögés rázza meg az elégedett disznóvágókat, nagyot tévedünk. Hogy miért nem nevet a poénon senki, és miért nem lehet egy jót aludni lecsipecsievés után, erről is szól D

„Egyetértek azzal, hogy ma nincs vesztegetni való időnk. Vágyom vissza ifjúkorom elrabolt ünnepeit. A harsánnyá formált, felcsillámozott rohanás helyett a csendes várakozást, az Ünnephez és egymáshoz érkezést.”

Elsős voltam. A pap bácsi a hittanórán a lelkünkre kötötte, hogy csináljunk helyet a Kisjézusnak a szívünkben. Mentem hazafelé a ropogó hóban, a szomszéd gyerekek boldogan hógolyóztak, én pedig csak törtem a fejem: hogy legyen a helycsinálás?

„Nem négy, de negyvenszer negyvennégy adventi vasárnap kell ahhoz, hogy az egymás mellett élő, de más anyanyelvű és más történelemszemlélettel rendelkező családok ugyanazt a karácsonyi üzenetet hallják meg. A földön békesség és az emberekhez jóakarat – így szóltak az angyalok ama első karácsony estéjén – de tud-e békesség és jóakarat születni tudatlanságból és félrevezetésből?” Székely Kinga Réka homoródszentpéteri unitárius lelkész Kolozsváron fogant adventi gondolatait osztja meg olvasóinkkal.

,,Ha Mária lehúzná a ruhája alól időnként elővillanó farmernadrágot, és az égőpiros lakkot leszedné a körméről, akkor még autentikusabb lenne. De így is nagyon szép! Tetszik a gyerekeknek. Én közben őket nézem. A kis kezecskéikben szorongatják az adománynak szánt néhány lejt. Ennivalóan átszellemültek.” Demeter Melinda egy általános iskola ünnepvárásából villant fel részleteket, melyekből kiderül, miért gyűjtenek kongói társaiknak a székely diákok, illetve az is, hogy szimpátia alapján bejutunk-e a menny

A pár éve irodalmi Nobel-díjra esélyes román írónak, Mircea Cărtărescunak van egy népszerű, magyar nyelven is hozzáférhető műve, a Miért szeretjük a nőket? Nos, erről fogok beszélni. Mármint szeretetről, nőről és férfiról.

Adventben jellemző, hogy rengeteg jótékonysági akcióval találkozhatunk. Nem véletlen, hisz legtöbben épp az ünnepek alkalmával adakozóbbak. Míg sokan, a felhívások feneketlen tengerében elveszve, szkeptikusak a hitelességben, addig egymást követik a tucatnyi, megható beszámolók a célba ért ajándékokról. De a köztes időszakról, a „begyűjtési” folyamat árnyoldaláról ritkán esik szó...

„A söröm.” „Persze, drágám” – jött is azonnal a válasz, még mielőtt a férfi két ajka közötti zöngés „m” végleg elhalt volna, és az asszonyka kifordult a konyhára, majd tálcán hozta a gyöngyöző italt.

„És a szemét, ami itthon nemcsak tárgyiasult formában van jelen, hanem mindennapi szinten: a hangoskodásban, szavakban és tettekben egyaránt, no és sok-sok autódudálásban…” Nyolc hónapot töltött a mesés Svájcban P. Fincziski Andrea színművésznő. Keveset, de eleget ahhoz, hogy más szemmel tekintsen az itthoni világunkra. Szubjektíven arról, ami ott van, itt nincs. Pedig lehetne.

Még a legvadabban fogadkozó ifjú pároknál, gyermektelen, kezdő szülőknél is előfordul néhány év elteltével, hogy mobilt adnak sarjadzó csemetéjük kezébe, vagy leültetik a rajzfilm elé.

Pszichológus vagyok. Segítő szakember. Hivatásom gyakorlása során emberi életutak, családok évtizedes története, a lelki élet rejtett mozgatórugói tárulnak fel előttem. Sok összefüggés, tanulság rajzolódik ki számomra, mint láthatatlan tintával rajzolt térkép az Élethez.