Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
Nem volt könnyű gyermekkorunk – a szüleink nem tették a fenekünk alá készen a dolgokat, mint a maiaknak –, mégis, a saját gyerekeinknek se kívánnánk jobbat. Így kanyarodunk a nosztalgiára, s ki-ki szívesen meséli emlékeit az egyórás séta alatt.
Nincs is annál cukkantottabb borsóság, mint amikor drága gyermekünk, esetenként gyermekeink megiramodnak, és egy érzelmekkel teli „Apaaaaa!”-kiáltással az ölünkbe vetik magukat, agyonpuszilnak és azonmód felszólítanak, hogy játsszunk velük. Árnyalja ugyanakkor a képet, ha ebben a bizonyos ölben éppen cukorborsó egyelése folyik (vagy mit is szoktunk mi, férfiak csinálni a borsóval, nyilván egyeljük és megpucoljuk, ha felszólít erre nejünk őnagysága), esetleg cikkírás vagy szerkesztés, netán előadásra kész
Kibontottam a szárnyaimat. Újra. De ez most nem egy röpke szárnyalás a fészek körül, hanem zuhanás, hullámhasítás, egyensúlyvesztés, a fenn és lenn állandó változásaival való szembesülés.
Ma már nincsenek igazi gyerekek, és igazi gyermekkor sincs. Nincs igazi nevetés, igazi ölelés, a gyerekek magukba fordultak, az egész társadalom individuumok tömege, meghalt az igazi szerelem, s az igazi önmagunk sem igazi. Mert ezt lehet tudni, ez nyilvánvaló, messziről látszik, hogy a világ iránya rossz, úgyhogy nem igazi, mert az igazi ilyen nem lehet. A gyermekkoromon gondolkodtam, azon, hogy mennyire volt igazi.
S az emberek általában csak akkor hajlandók megváltozni, ha fél lábukkal már a szakadék fölött állnak. Addig halogatják. Saját tapasztalatok Szántai Jánostól.
Tizenegy évesen, amikor eljött a farsang ideje, addig nyűgöltem édesanyámon, ameddig össze nem hozott nekem egy tavasztündér-öltözetet. Egy viseltes lepedőt vízfestékkel kékeszöldre alapozott, hatalmas hóvirágokat rajzolt rá, végül szoknyát varrt belőle.
„Nem fog telefont nyomkodni, tévét nézni, csak bio-répát fog szopogatni és Tolsztoj összessel fektetjük le mielőtt elérné a bölcsis kort, majd aztán az egyetemi helye is kirajzolódik” – ismerősen csengenek ezek a rigmusok ugye? Mennyi naív kismama ecseteli miközben a pocakját gyengéden simogatja, aztán megszületik a baba, és önkényesen beint minden precíz tervnek. Én sosem voltam ennyire elfogult, csupán a saját értékrendem akartam átadni... aztán a világ beleszólt.
Nézem farsangi mulatságunk embereit, a derűs arcokat, simogat a hullámokban érkező felszabadult nevetés. Elgondolkodom: talán az ünnep bűvöletét, csodatévő hangulatát próbálják jelenvalóvá tenni a világot megmozgató különféle farsangi rendezvények. Hogy szép az élet, s jó jól élni… Ezt azonban tudni kell, tudatosítani, hogy legyen, minek örülni is. Ehhez kell a másik ember, kell a közösség, az én közösségem, a valahová-valakikhez tartozásom!
– Még tovább? – kérdi a taxis. Igen – mondom –, a legutolsó ház, az erdő alatt. – Szép ez a hely, s nagy… Tartanak állatot? S kert van-e? – Hosszú ez a történet ahhoz, hogy egy fuvarba beleférjen…
Értek a nőkhöz. Mert érthetetlenek. Talán éppen ezért. Ugyanis nem megérteni kell a Nőt, hanem érezni, ami aztán – némi retorikai tapasztalattal – lefordítható értelemre, megfogalmazható: szavakban, mondatokban és gondolatokban, melyek kiállják a racionalitás próbáját. És ellenpróbáját is. Hiszen olyan „okosnak” tűnnek-tűnök, ha erről beszélünk. Pedig csak a szívemmel-lelkemmel „gondolkodom” róluk és velük [kapcsolatban], ők meg, a Nők, mohón isszák ezt az értelemmentes, szavakba öntött gyönyört. Ebben a
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, babahordozót, etetőszéket, kiskádat. A kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
„Nem kell mindent elhinni, ami az interneten jelenik meg” – talán ezzel a Márai-idézettel érdemes indítanom, hisz legnagyobb költőnk, Petőfi is mindent elmond ebben az egyszerű kis mondatban. Érdemes-e tovább boncolgatni mindezt, ha neves eleink már számtalanszor megtették helyettünk? Mindenképp, mert értelmezni még mindig keveseknek sikerül… BleedingBride besokallt az álhírekre.
Négy tolófájás. Ezt is utálja, hogy így hívják. Nem fájás az, ösztön az. Kislány. És örült, tiszta szívéből, hogy kislány, majd ő is alkothat, életet. Préselhet, fájhat, énekelhet hangosan szavak nélküli dallamot...
Kitől tanulja a gyerek a csúnya beszédet, biztos nem tőlünk, mi ékesen szólunk mindahányszor, biztos az óvodában, napköziben... Mindenesetre a gyerek ügyesen káromkodik, a szülők nevetnek egy ideig. Egy ideig... Nagy Koppány Zsolt újabb története a kalandos mindennapokból.
Döntéseink határozzák meg napjainkat, azokból áll össze az élet. A cél: boldog lenni. Teszünk-e ezért? Azaz ezért tesszük-e, ami emberi? – László Attila plébános egy hétköznapi történetben keresi a válaszokat.
Ugye, mindenkinek megvan a Tetrisz? Videójáték a mi időnkből, amikor csak annyi volt a feladat, hogy a szembejövő akadályokat kikerüld. Ahol nem te irányítottál, csak védekeztél. A gyors reakciókészség vízválasztó, ha lassú vagy, veszítettél.
Én csak legyintek: mindegy, reménytelen eset. Női agyvelő. Csacsogás, picsogás, pletyka, lelkizés. Mindig, mindenben, mindenekelőtt. Arról, hogy ismerik-e a férfiak a titokzatos női lelket. És a nők a férfiakét.
Képzeljünk el egy lányt, aki a legjobb szeretne lenni kosárlabdában, ezért a tipikus kamaszkori örömöket feláldozva, az önállósulás talaján egyedül állva dolgozik nap mint nap az álmáért. Pályája szépen ível felfelé, ekkor rondít az életébe a leukémia.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Épp az éves „jól megérdemelt” digitális detoxomat töltöttem, amikor a Kamaszok (Adolescence) című sorozat felkerült az egyik legismertebb streaming szolgáltató platformjára.
Augusztus végén már legtöbben úgy érezzük: soha nem kezdődik a tanév. Mit lehet még kitalálni, hogy bár ideig-óráig lekössük a vakációzókat? Főzzünk, süssünk együtt, hisz enni valamit úgyis kell. Nálunk – a két kiskuktánál – ezek a receptek váltak be.
Olyan különleges helyen élünk itt Erdélyben, hogy a málnát, szedret és áfonyát akár a kertből, akár az erdőből is leszedhetjük. Gazdagság, hogy sokszor ismerőstől kapjuk, vesszük a bogyós gyümölcsöket, aki azt is elmeséli, idén milyen lett a termés.
A fókuszpont lényege nem az, hogy elrejtsd magad. Hanem, hogy megmutasd azt, ami szép.
A bőrünk, hajunk és körmeink egészségét nem csak külsőleg, hanem a táplálkozásunkkal is erősíthetjük. Nem kell számtalan táplálékkiegészítőt szedni, csupán egy kis tudatosságra van szükség az étkezés, a folyadékbevitel terén.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt még Csíkszentgyörgyön állt az a csűr, amely ma Szőcs Erika és Sólyom Géza, valamint két közös gyermekük otthonául szolgál Csíkcsomortánban. Az újrahasznosítás vezérelte a családot az otthonteremtésben.
Szívesen hordasz egy egyszerű farmer-fehér póló szettet? Esetleg egy natúr színű ruhát, ami kényelmes, de kicsit unalmas hatású is lehet? Ne szaladj el rögtön új darabokat vásárolni – kiegészítőkkel új életre keltheted a szettjeidet.
Megmosolyogtató olykor hallani, hogy Székelyföldön még a hal ellen is az a kifogás, hogy halízű. Ha a tájainkon nem szokványos ételt főzünk, olyan, mintha utaznánk. Kulturálisan biztosan ezt tesszük, megismerjük más népek ételeit, azok elkészítési módját.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.