Félhomály, pult, kényelmes bőrfotelek, külön szeparék asztalkákkal, ülőhelyekkel; odébb, a terem végében egy hatalmas fémrúd, a munkaeszköz a táncosoknak. Helyet foglalnak, idősebb, jócskán alkoholos társukat is „elhelyezik” az egyik fotelben, aki azonnal el is aluszik, ők pedig reményteljesen ülnek le a helyükre...
Ma a Színház Világnapja van. Most van múltja és jövője, csak jelene nincs. Ezért nehéz most bármit megfogalmaznom.
A teljes kijárási tilalom előtt egy nappal felugrott hozzám a nővérem, néhány Nőilegért – legyen mit olvasnia a vesztegzár idején. Búcsúzáskor azt kérdezte: akkor hát találkozunk majd az új világban?
Az egy hónapig tartó csomagolás - szelektálás - sírva kidobás - nosztalgiázást követően a cuccokat behordtuk barátokkal a félig kész házba. Én azzal a meggyőződéssel cuccoltam, cipekedtem és szerveztem mindent, hogy én tényleg itt is fogok lakni ezután, az építés alatt levő házban. Abszolút mindenki komplett eszementnek mondott, és meg kell hagyni, kis távolságot tartva, hogy nagyjából igazuk volt – Zsuzsa házépítésének befejező része.
A galambászat szubkultúra: mindenhol ott vannak a galambászok, látszólag teljesen átlagosak, aztán kiderül…. A párom is galambász. Következésképpen számos olyat tudok a postagalambászat rejtélyeiről, amit soha nem akartam tudni. De a valóság ez: a galambászat életünk része.
Amikor a járvány véget ér, fájni fog, hogy mennyire féltem. Fájni fog kicsinyhitűségem és fel-feltámadó, az emberekből kiábránduló tapasztalataim. Fájni fog kétségeskedéseim szégyene. És majd megnyugtat a csakazértis eltökéltségem, mint gyermekkoromban a zajló jégen való átfutásom. Ha félek is, ha remegek is, úgy is átfutok. Át kell jutnom. Nem fogom feladni.
Jócskán megritkultak a kutyás bandázások, kiürült a város, de a napi – elővigyázatos – séta nem maradhat el. Ismeretlen időszak első napjaiban kutyagolunk Vifivel, s a ráérős feszültségoldó séta átértékelésre késztet.
Te mit veszel észre elsőre, ha egy sérült gyerekkel találkozol? Hogy tolókocsiban van? Hogy kicsavart, görcsbe rándult kezekkel kalimpál? Sikít? Folyik a nyála? Nem néz a szemedbe? Torz? – Félsz tőle? Érthető. Ahogy az is, hogy a legtöbben a fogyatékosságait látják meg először.
A virágbolt előtt megtorpant. Maga sem értette, miért, de betért. Bizonytalanul választott ki egy aprócska, élénk virágot. S ott lengett a kérdés: mit mond, miért is viszi? Ez forgott fejében még akkor is, mikor az ajtón belépett.
Salátaleves. Számomra értelmezhetetlen volt ez a kifejezés. Mi a salátát a Nyírségben és Budapesten is rántott hús mellé ettük, vagy a tojásos nokedlihez, de semmiképpen nem főve, és semmiképpen nem levesnek elkészítve. Amikor rájöttem, hogy még rántotta is van benne, végképp úgy éreztem, áthidalhatatlan kulturális különbséghez érkeztem Székelyföldön. És ekkor kiderült, létezik olyan étel is, hogy pacalleves. Gáttá.
Mit csinál az ember lánya egy közönséges, kéretlen és keresetlen világjárvány idején? Kényszervakáción ül és önkéntes karanténba vonul. Különösen, ha krónikus hörghurut és asztma boldog tulajdonosaként a veszélyeztetett állatfajok csoportjába tartozik. És mi tűrés-tagadás: fél a kihalástól.
Az elmúlt száz év egy sor olyan társadalmi változást hozott, amely meghatározó szereppel bírt a háztartáson belüli munkamegosztásra (is). Ha már mindenki napi 8–10 órát a munkahelyén tölt, akkor a háztartási teendőket ki látja el?
Előrehaladott állapotban a ház – bár én két hónap késéssel számolok. Ugyanabban az ütemben azonban, ahogy a házam egyre lakályosabb, mennek tönkre a dolgaim és az eszközeim. A ruháim már lehurboltak vagy rongyosak, a telefonom eltörött, az autóm nem mindig működik, és csak két ajtaja nyílik, de már legalább bezárható. A hajam rohamosan őszül, egyre fáradtabb vagyok, éjjel nem alszom jól.
Amikor a külvilág jelez neked, hogy eltelt az idő. Nem úgy általánosan, hanem konkrétan fölötted. Kedvesen, viccesen, de nem tudod figyelmen kívül hagyni. Szerzőnk figyel, értelmez.
Van az egyén, a szűk család, a rokonság, a szomszédság, az iskola, a munkahely, sőt, egyenest az egész város. Privát kis valóságunk elburjánzik, mindenhol, minden közegben helyt kellene állni, de kicsit megmaradni magunknak is. Aztán lesz egy gyereked és duplán próbálod megtalálni azt az arany középutat.
Te, Kinga, szinte arcról ismerek minden aradi magyart, évek óta ugyanazokat a személyeket látom a riportjaidban, mondta egykori televíziós kolléganőm, aki évekkel ezelőtt szerkesztette a magyar nyelvű adást a temesvári közszolgálati tévében... Rendszerint ugyanazokkal találkozom egy-egy könyvbemutatón, kiállításmegnyitón vagy színházi előadáson. Egy gyermekfoglalkozáson pedig tíz gyermekből legalább nyolcnak tudom, kik a szülei.
Volt egyszer egy gazdag ember, akinek rengeteg jószága volt. Mellette élt egy szegény ember, akinek csak egyetlen báránykája volt. Amikor a gazdag emberhez vendégek érkeztek, elvette a szegény ember egyetlen báránykáját, levágatta és elfogyasztották.
Meg vagyok róla győződve, hogy virtuális korunkban sokkal több a félrement üzenetek száma, mint amennyit bevallunk. Egyszerűen azért, mert elég egy rossz kézmozdulat, és máris valaki olyan postaládájában landol az üzenet, akinek a legkevésbé szántuk. Hallottam már barátnők közt vérig sértődésről, férfiak közt verekedésről, nő és férfi közt válásról, amelyeknek mind a rossz helyre kattintás volt az oka. Vagy inkább a kirobbantója.
A munkafüggőségnél nincs fizikai függőség, nincs sóvárgás, ami nagyon nagy szenvedést okoz más függőség esetében, és ez előny. Viszont nehézség is, mert egy viselkedés az, ami kiváltja az adrenalint, ami a jó érzést hozza el.
Mindig is több gyermeket szerettem volna, évekig egészen pontosan hármat, aztán Leo születése és az anyaság tényleges megtapasztalása átírt bennem sok mindent, többek között azt is, hogy talán kettő is elég lesz.
Divattervezőnek tanult, illusztrátor lett belőle. Jellegzetes rajzai valósággal behúznak a mesék világába. Decemberben elsőként Kürti Andrea, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó művészeti vezetője válaszolt a Marcel Proust által elhíresült villámkérdésekre.
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Márton-napkor fogyasztjuk a legtöbb libahúst, a libamáj ezzel szemben egész évben hozzáférhető, még ha borsos is az ára. A hízott libamájat „aranyáron” mérik, de a szintén finom pecsenye libamáj olykor beleférhet, pláne, ha ha jól gazdálkodunk vele.
B. Szabó Zsolt esküdözik, hogy legfeljebb öt percet vett igénybe a szettek összeállítása. A Rádió GaGa műsorvezetője arra törekszik, hogy minden, amit magán visel, összhangban legyen azzal, aki ő valójában.
Főleg a hideg időszakban jellemző, hogy kiszárad, bereped a kezeink bőre: ilyenkor egyrészt jó megvédeni kezeinket az időjárás viszontagságaitól, de a bőr hidratálásáról is kell gondoskodni.
Elkezdődött a vásárlási őrület: leárazások, kettő az egy áráért, csak most, csak ennyiért. Minden fórumon ezzel bombáznak. A Black Friday immár nem egy nap, hanem egy egész hónapot felölel. Nehéz ilyenkor megtartani a józanságunkat…
Frusztrációt, lelkiismeret-furdalást okozhat, ha a közösségi médiában látott, ultra-filterezett világhoz hasonlítjuk magunkat. Ez nem feltétlenül a valóság, hangsúlyozza Gergely Orsolya szociológus A pszichológus konyhája legújabb kiadásában.
A Szakáli család nyikómalomfalvi házához vezető út tágas udvaron keresztül, gyümölcsfák között visz fel a dombra – mintha már az út maga is arra késztetne, hogy az ember kicsit lelassuljon, és megérkezzen valami igazán őszintéhez.
Ahogy lehűl a levegő, vastagabbak a pulcsik, hosszabbak a kabátok – és valahogy egyre nehezebb megtalálni magunkat a rétegek alatt. Ismerős az érzés, amikor felveszed a harmadik réteget, és már nem tudod, hol végződsz te, és hol kezdődik a sál?
Gyermekként nagyon szerettem figyelni, ahogy nőttön nőtt a dió a fán. Alig vártam a szeptembert, hogy potyogjon ki a zöld burokból. A diószedés a gyermekek dolga volt, voltak napok, amikor egy fél vödörrel is összegyűjtöttünk a fű közül.
Nem idejétmúlt a befőzés, nem csak nagymamák foglalkoznak vele – bizonyítja megszólalóink példája is. Olvasóink nem főállású háziasszonyok, mégis igyekeznek munka és háztartás mellett időt szakítani az eltevésre.