Huhhh, hogy utálom ezt a mondást! Ez az egyetlenegy silány mondat, ami mostanában elég gyakran került a szemem elé, magába sűrít egy halom hímsoviniszta felhangot és fensőbbséget, na meg jó adagot abból a „mi mindent is tudunk” és „mi majd megmondjuk” jellemzően férfiúi hozzáállásból.
Egy jól összeszokott olvasóközönség elé lépni nemcsak igen nagy bátorságot igényel, de összeszedettséget, céltudatot és egyéb különleges nevű dolgokat is, amelyekkel jobbára az állásinterjú-tutorialokban találkozik az olvasó, esetleg lányoknak, asszonyoknak / fiúknak, embereknek szóló magazinok álpszichológiai oldalain – a tesztek között.
Születésem óta nevelnek a nők. Valami rejtett küldetéstudat lehet bennük, mert még mindig nem adták fel. Kitartóan próbálnak a helyes útra visszaterelni.
Ki tud annyi embert pontosan egyszerre leültetni a képernyők elé, mint a dél-amerikai telenovellák? Ki tudja annyira pontosan körülírni a boldogságot és boldogtalanságot, mint a délutáni sorozat?
Hihetetlen, de sajnos valóság, hogy a forró, szabad nyárnak vége, pedig simán kibírtunk volna még két turnust egymás után. Bevallom, az elején kicsit meg voltam szeppenve, hogy milyen érdekes elfoglaltságokkal tudjam lekötni két, izgalmakra, élményekre éhes porontyomat, hogy ne szippantsa be őket az elektronikai kütyük mocsara.
Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még ak
Az adventi időszak kezdetével az éj leple alatt nesztelen surranással belopakodik hozzánk a Csoda. A lakás falain eddig ismeretlen okokból üresen árválkodó szegekre egy éjszaka leforgása alatt felkuporodnak a csillogó tobozok.
„Na, aztán ez is egy pszichológus! Írja s osztja az észt a TV-ben, otthon pedig hogy tud kiabálni a gyerekeinek!” – szinte hallom szomszédasszonyom gondolatait egy kiadós házi veszekedés után, amikor nálam a Toldi-effektus előáll.
Tavasz volt, egy lazulós, meleg sugarú péntek, amikor beköltözött lelkébe a Halál. Az apa kilépett az ajtón, és átadta a kilincset neki. A Halál nem kilincselt, betörte az ajtót, hirtelen jött, nagy erőkkel, felkészületlenül rohanta le a kislány lelkét, elfoglalta a legszebb szobát.
Pálma, ez a szép sudár lány, nem „a név kötelez” alapon nőtt ilyen nagyra. Hat testvér után, nem kívánt hetedikként, a nyomorba belefáradt anyja találta ki a nevet, amikor kerekedő hasát simogatva, könnyes szeme a pálmafákkal díszített falvédőre tévedt.
Van egy ritka kórkép, ami egyszerre két embert érint, az is a neve, hogy „őrültség kettesben” (folie à deux). Egy kommunikált érzelmi betegség, és a páros mindkét tagja szenved tőle, úgy, hogy egymás téveszméit elhiszik vagy akár tovább is építik. Nyilván, olyan két személy között alakul ki, aki huzamosa
A színes falevelek hullása, a recsegve égő gallyak füstje és a madárfütty nélkül maradt kertek mindegyre jelzik a múlást, a véget. Születés, bimbózás, virulás, érés, pusztulás. Da capo al fine…
Biztosan sok szülőnek ismerős az a szívfacsaró érzés, amelyet gyermekünk sírástól elcsukló hangja vált ki, miközben elmeséli, hogy hogyan csúfolódtak vele, vagy ütöttek hozzá a gyerektársai. A pontosítás végett, egyszerű, „ártatlan” civakodásról, adok-kapokról van szó, nem tartunk az igazi bántalmazás területén.
Hihetetlen, de igaz: tavaly óta étterem vagy kocsma után nem vagyunk iszonyatos büdösek, nincsen egyhetes, állott hamutálszaga a ruhánknak, nem kell éjszakánként sálat, kabátot szellőztetni, és már hajat mosni sem muszáj egy-egy hosszúra nyúlt este után. A gondosan elkészített sminkünket sem csípi már le szemünkről a f&uum
Nem vagyok katolikus. Sem különösebben vallásos neveltetésű. De a székelyföldi templomok hűvös csendjében olykor megrendülök. S tudom, nincsenek véletlenek.
„Csiribi-csiribá, áblá, kádáblá, hupp!” felkiáltással varázsolt a lányom kisóvodás korában, amíg utolnem érte a nagyképű realizmus, elhitetve vele, hogy azt csak a mesékben lehet, valóságban nem igazán.
A pár huzamosan együtt élt, de mégis párhuzamosan egymással, az ő életvonaluk valahogy nem akart egymásba fonódni, pedig ugyanazt az ágyat használták.
A szülők egyik legnagyobb aggodalma, hogy jaj, nehogy cigizzen, igyon, drogozzon a gyermeke. És aggodalomra tényleg van ok, hiszen amellett, hogy bizonyos addikciókat jól tolerál a társadalom, egyre több ilyen jellegű veszély is fenyegeti a fiatalokat.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
Mintha csak előírás volna, hogy az őszi színkavalkád lejártával a tavaszi kikeletig búcsúzni kéne a színes ruháktól is. Így aztán végképp teljes a kép. Ha nem volna elég színtelen, letargikus amúgy is minden.
Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
A januári nagy elhatározások, tervezések, újrakezdések súlya után az év második hónapja már egy jóval könnyedebb hangvételű, lazább hangulatú hónap.
Kerek egy hónap múlva indulunk a néptánccsoporttal a már hagyománnyá vált nyári turnéra, Magyarországra. Persze látogatunk múzeumot és helyi látványosságokat is, de a szabadidőnk nagy részét
Amióta divatossá vált a Házasság Hetét ünnepelni, volt néhány próbálkozásom arra nézve, hogy a saját és a gyülekezetemben élő házasságok minőségén egy leheletnyit javítsak. Egyházam nevében? Isten nevében? A magam nevében? – végül is egyre megy.
Persze semmi nem úgy ment, ahogy elterveztük. Hónapokkal előbb megvettük a repülőjegyeket és lefoglaltuk a szállást, hogy a születésnapomat Budapesten töltsük.
Ahogy a színek újra megjelennek odakint, és az egyhangúságot felváltja a vibrálás, megújulásra vágyunk nem csak a ruhatárunk, de a tányérunk tartalmának tekintetében is. Könnyedségre vágyunk, élénk színű, könnyű, ropogós, harsogó összetevőkre.
A stílus számomra a szabadságról szól. Éppen ezért nem szeretem a „szabály” szót használni. Mégis vannak bizonyos öltözködési trükkök, amelyek ismerete nem korlátoz, hanem segít — mint egy titkos összetevő a kedvenc receptedben.
Hover Zsolt református lelkész, feleségével és két lányával mesébe illő parókiában laknak. Az egyedi papilak minden zuga őket tükrözi: a hagyományok és a történelem szeretetét egy kis kreativitással, praktikusággal fűszerezték meg.
„Csíkuhelyi” kolléganőnket ismerve, ezt a hozzáállást vártuk tőle, noha mindig „patentül” látjuk, mindig alkalomhoz illően öltözve. Az olvasás szeretete visszaköszön a kiegészítőin, olvasott nő ruhatárát turkáltuk, „péterbeás” darabokat találtunk benne.
Bár így, az év elején nehéz megbecsülni, hogy mely trendek lesznek legnépszerűbbek az elkövetkező hónapokban, azt már látni, hogy a dizájnerek mivel készültek idénre.
Nem egyszerű a nagyérdemű előtt lemosni az évetizedekig személyes páncélként szolgáló sminket. Nekem elhihetitek. Bizalmi lépés ez.