Szempont

Mindeddig alkalmi sofőrnek számítottam. A munkám révén rengeteget autózunk – csak tavaly legalább 60 ezer kilométert, főként Székelyhonban. Persze rátermett sofőröm van. Jómagam csak nagy bevásárlásra, hétvégenként, Tusványosig, Gyimesekbe vagy Szentgyörgyig vezetek, s a komfortzónám egyelőre Nyugat felé is csak Vásárhelyig tart.

„Repülősóért kapkod a lelkem, és elönt a kétségbeesés: milyen hosszú távú céljai lesznek annak a kisfiúnak, akinek most a legfontosabb célkitűzése, hogy jól pofán vágja Gergőt? Katona lesz? Netán vadakat terelő juhász? Hogy célját sikerült-e megvalósítania, azt már soha nem fogom megtudni” – gyorsteszt célokról és személyiségjegyekről. Demeter Melinda pedagógust mellbe vágta, amit az iskola felé siettében hallott.

Itt megszűnik a magyar tagozat, ott összevonják az osztályokat, kevés a gyerek, egyre zsugorodik az oktatási hálózat, több magyar szülő adja román osztályba a gyerekét – ha nem is napi szinten, de gyakran, tanévkezdéskor pedig folyamatosan halljuk ezeket a mondatokat Aradon. A sajtóban dolgozva számtalan statisztikával, kimutatással, oktatási stratégiával, elképzeléssel, lehetséges megoldással találkoztam. Mégis teljesen más a saját bőrömön érezni, miről is szól az anyanyelvű oktatás a szórványban.

„Tudom én, hogy ez vicc, és aki a viccet nem érti, az jó ember nem lehet... De tényleg, a feleség az csakis egy férfifojtogató boszorkány lehet?” Tényleg házisárkányok és névtelen nők, piáló férfiak lakják Székelyföldet? Gergely Orsolya szociológus elemez.

Alig indulunk el, már ott vagyunk, alig vagyunk ott, már indulunk. Reggel még a saját ágyunkból kelünk, estére már a világ másik felén fekhetünk. Beéri-e a testünket a lelkünk?

Egy nő életében nem ez a legnagyobb gondolkodnivaló általában. De néha sokkal fontosabb tud lenni, mint azt szeretnénk.

Jobb lenne, ha most szopikálnál egy kicsit, kincsem, hisz azért sírsz te, mert éhes vagy, na, így na... Látod, túl mohó voltál, drágaság, most fáj a hasikád, jobb lett volna, ha nem szívod úgy tele magad. Jobb lenne, ha alukálnál, mert késő van.

Olyan dolgokról ítélkeznek elsőre, amelyekről nem kellene. Kimondom: amelyekhez tulajdonképpen semmi közük. Mert soha nem tudhatjuk, hogy egy-egy helyzet mögött mi bújik meg.

Van egy kutyám. Marci névre hallgat. Illetve inkább nem hallgat. Mert pontosan ért ugyan mindent (a férjemmel már románul beszélünk, ha azt akarjuk, hogy ne értse, amit mondunk, de lassan be kell vezetnünk egy második idegen nyelvet), szóval ért ugyan mindent, de fenntartja magának a jogot, hogy csak azt az utasítást hajtsa végre, amit akar. Mit tehetnék? Tiszteletben tartom a jogait.

És még egyszer kézcsók. Vendégszerzőként a Nőilegben: megtisztelő. Olvasom a lapot, szeretem, macsó férfiként, ahogyan anno a Nők Lapját is szerettem. Harmincéves pályafutás után kezdem azt hinni: az újságíráshoz csak a nők értenek.

„A szeretés két emberen múlik: ha úgy viselkednek velünk, hogy figyelnek ránk, érzéseinkre, hisznek bennünk, támogatnak, ha elesünk, akkor könnyű szeretni. Jön magától is az érzés. De ha nem, akkor szükségünk van valami többre, egy magasabb segítségre." – Szalay Zsuzsanna pszichológus szeretet-nyelv próbája.

Nem tudom, hogy hol és mikor romlottam el, de nem sikerült rendes lányt faragnia anyámnak belőlem. Nem olyan az anyag, amit anyám tudna faragni, nem talált rajtam fogást.

„A fortyogó katlanban, a ringatózó, hullámzó vízben elkezdődik egy bohém rapszódia. Jobbról egy kéz, balról egy láb, hátulról egy bugyborék, kéz, láb, buggy, kéz, láb, buggy, kéz, láb…" – Demeter Melinda virtuális wellnessezésre hívja olvasóinkat.

Elballagunk az óvodából, negyedikből, nyolcadikból… és a sort folytathatjuk igényeink és pénztárcánk függvényében. Jó-e ez nekünk, vagy netán kötelezettségként, teherként éljük meg, de lépést akarunk tartani a többséggel? Sokféle kérdés és sokféle válasz is van...

Nem volt más választásom. Meg kellett tanulnom túlélni. Valahogy gyanúsan sokszor találtak meg olyan helyzetek, amelyekben bebizonyíthattam, hogy képes vagyok rá. És amikor túléltem, akkor a csend tisztaságában elfogott a türelmetlenség és a pánik. Most minden egyszerű lesz? Le kell vennem az én páncéloslovag-jelmezem, és tréningnadrágban révedezhetek a melengető napsütésben?

Valószínűleg mindenkiben él egy kép „az osztály legrosszabb gyermekéről”, aki… mindig hangos, verekedős, elkényeztetett, sosem ír házit, vagy mindig akkor betegszik le, amikor számonkérés következik. De ki is ő, milyen is ő valójában?

Gyönyörűen süt a nap odakint, az ég valószerűtlenül kék, az erdő alján – ahol árnyékos – még van egy kis hó. Csend mindenhol. A fiam lázasan szortyog a másik kanapén, zöld teát kortyolgatok: végre alszik, nyugi van. Gyors önvizsgálatot végzek… valóban nyugodt vagyok, nem szorongok. És lelkiismeret-furdalásom sincsen. Egy szemernyi sem. Szép nap van.

Tibi vagyok az V. B-ből. Sokat fáj a hasam. Már annyira, hogy alig tudok iskolába menni. Azt mondta a doktor néni, talán az iskola miatt. Ebben lehet igaza, mert nem akarok iskolába menni, olyan rossz, mindig félek.