Félhomály, pult, kényelmes bőrfotelek, külön szeparék asztalkákkal, ülőhelyekkel; odébb, a terem végében egy hatalmas fémrúd, a munkaeszköz a táncosoknak. Helyet foglalnak, idősebb, jócskán alkoholos társukat is „elhelyezik” az egyik fotelben, aki azonnal el is aluszik, ők pedig reményteljesen ülnek le a helyükre...
Ma a Színház Világnapja van. Most van múltja és jövője, csak jelene nincs. Ezért nehéz most bármit megfogalmaznom.
A teljes kijárási tilalom előtt egy nappal felugrott hozzám a nővérem, néhány Nőilegért – legyen mit olvasnia a vesztegzár idején. Búcsúzáskor azt kérdezte: akkor hát találkozunk majd az új világban?
Az egy hónapig tartó csomagolás - szelektálás - sírva kidobás - nosztalgiázást követően a cuccokat behordtuk barátokkal a félig kész házba. Én azzal a meggyőződéssel cuccoltam, cipekedtem és szerveztem mindent, hogy én tényleg itt is fogok lakni ezután, az építés alatt levő házban. Abszolút mindenki komplett eszementnek mondott, és meg kell hagyni, kis távolságot tartva, hogy nagyjából igazuk volt – Zsuzsa házépítésének befejező része.
A galambászat szubkultúra: mindenhol ott vannak a galambászok, látszólag teljesen átlagosak, aztán kiderül…. A párom is galambász. Következésképpen számos olyat tudok a postagalambászat rejtélyeiről, amit soha nem akartam tudni. De a valóság ez: a galambászat életünk része.
Amikor a járvány véget ér, fájni fog, hogy mennyire féltem. Fájni fog kicsinyhitűségem és fel-feltámadó, az emberekből kiábránduló tapasztalataim. Fájni fog kétségeskedéseim szégyene. És majd megnyugtat a csakazértis eltökéltségem, mint gyermekkoromban a zajló jégen való átfutásom. Ha félek is, ha remegek is, úgy is átfutok. Át kell jutnom. Nem fogom feladni.
Jócskán megritkultak a kutyás bandázások, kiürült a város, de a napi – elővigyázatos – séta nem maradhat el. Ismeretlen időszak első napjaiban kutyagolunk Vifivel, s a ráérős feszültségoldó séta átértékelésre késztet.
Te mit veszel észre elsőre, ha egy sérült gyerekkel találkozol? Hogy tolókocsiban van? Hogy kicsavart, görcsbe rándult kezekkel kalimpál? Sikít? Folyik a nyála? Nem néz a szemedbe? Torz? – Félsz tőle? Érthető. Ahogy az is, hogy a legtöbben a fogyatékosságait látják meg először.
A virágbolt előtt megtorpant. Maga sem értette, miért, de betért. Bizonytalanul választott ki egy aprócska, élénk virágot. S ott lengett a kérdés: mit mond, miért is viszi? Ez forgott fejében még akkor is, mikor az ajtón belépett.
Salátaleves. Számomra értelmezhetetlen volt ez a kifejezés. Mi a salátát a Nyírségben és Budapesten is rántott hús mellé ettük, vagy a tojásos nokedlihez, de semmiképpen nem főve, és semmiképpen nem levesnek elkészítve. Amikor rájöttem, hogy még rántotta is van benne, végképp úgy éreztem, áthidalhatatlan kulturális különbséghez érkeztem Székelyföldön. És ekkor kiderült, létezik olyan étel is, hogy pacalleves. Gáttá.
Mit csinál az ember lánya egy közönséges, kéretlen és keresetlen világjárvány idején? Kényszervakáción ül és önkéntes karanténba vonul. Különösen, ha krónikus hörghurut és asztma boldog tulajdonosaként a veszélyeztetett állatfajok csoportjába tartozik. És mi tűrés-tagadás: fél a kihalástól.
Az elmúlt száz év egy sor olyan társadalmi változást hozott, amely meghatározó szereppel bírt a háztartáson belüli munkamegosztásra (is). Ha már mindenki napi 8–10 órát a munkahelyén tölt, akkor a háztartási teendőket ki látja el?
Előrehaladott állapotban a ház – bár én két hónap késéssel számolok. Ugyanabban az ütemben azonban, ahogy a házam egyre lakályosabb, mennek tönkre a dolgaim és az eszközeim. A ruháim már lehurboltak vagy rongyosak, a telefonom eltörött, az autóm nem mindig működik, és csak két ajtaja nyílik, de már legalább bezárható. A hajam rohamosan őszül, egyre fáradtabb vagyok, éjjel nem alszom jól.
Amikor a külvilág jelez neked, hogy eltelt az idő. Nem úgy általánosan, hanem konkrétan fölötted. Kedvesen, viccesen, de nem tudod figyelmen kívül hagyni. Szerzőnk figyel, értelmez.
Van az egyén, a szűk család, a rokonság, a szomszédság, az iskola, a munkahely, sőt, egyenest az egész város. Privát kis valóságunk elburjánzik, mindenhol, minden közegben helyt kellene állni, de kicsit megmaradni magunknak is. Aztán lesz egy gyereked és duplán próbálod megtalálni azt az arany középutat.
Te, Kinga, szinte arcról ismerek minden aradi magyart, évek óta ugyanazokat a személyeket látom a riportjaidban, mondta egykori televíziós kolléganőm, aki évekkel ezelőtt szerkesztette a magyar nyelvű adást a temesvári közszolgálati tévében... Rendszerint ugyanazokkal találkozom egy-egy könyvbemutatón, kiállításmegnyitón vagy színházi előadáson. Egy gyermekfoglalkozáson pedig tíz gyermekből legalább nyolcnak tudom, kik a szülei.
Volt egyszer egy gazdag ember, akinek rengeteg jószága volt. Mellette élt egy szegény ember, akinek csak egyetlen báránykája volt. Amikor a gazdag emberhez vendégek érkeztek, elvette a szegény ember egyetlen báránykáját, levágatta és elfogyasztották.
Meg vagyok róla győződve, hogy virtuális korunkban sokkal több a félrement üzenetek száma, mint amennyit bevallunk. Egyszerűen azért, mert elég egy rossz kézmozdulat, és máris valaki olyan postaládájában landol az üzenet, akinek a legkevésbé szántuk. Hallottam már barátnők közt vérig sértődésről, férfiak közt verekedésről, nő és férfi közt válásról, amelyeknek mind a rossz helyre kattintás volt az oka. Vagy inkább a kirobbantója.
Többször írtunk már arról, hogy mit tehet a függő a rabságból való kitörésért, arról azonban kevesebbet beszélünk, hogy miként segíthet a tágabb környezet például egy alkoholbetegnek. Hogyan támogathat a barát, a szomszéd, a kolléga egy függőt?
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Három és fél éve vannak gyermekeink, és máris sikerült egyszer eljutni a tengerre. Azaz nyaraltunk egy akalommal. Vagyis nyargaltunk: fel-alá a parton egy másfél évessel, négyhónapos terhesen. Nyilván, naponta alakultak ki érdekes helyzetek.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Augusztus végén már legtöbben úgy érezzük: soha nem kezdődik a tanév. Mit lehet még kitalálni, hogy bár ideig-óráig lekössük a vakációzókat? Főzzünk, süssünk együtt, hisz enni valamit úgyis kell. Nálunk – a két kiskuktánál – ezek a receptek váltak be.
Olyan különleges helyen élünk itt Erdélyben, hogy a málnát, szedret és áfonyát akár a kertből, akár az erdőből is leszedhetjük. Gazdagság, hogy sokszor ismerőstől kapjuk, vesszük a bogyós gyümölcsöket, aki azt is elmeséli, idén milyen lett a termés.
A fókuszpont lényege nem az, hogy elrejtsd magad. Hanem, hogy megmutasd azt, ami szép.
A bőrünk, hajunk és körmeink egészségét nem csak külsőleg, hanem a táplálkozásunkkal is erősíthetjük. Nem kell számtalan táplálékkiegészítőt szedni, csupán egy kis tudatosságra van szükség az étkezés, a folyadékbevitel terén.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt még Csíkszentgyörgyön állt az a csűr, amely ma Szőcs Erika és Sólyom Géza, valamint két közös gyermekük otthonául szolgál Csíkcsomortánban. Az újrahasznosítás vezérelte a családot az otthonteremtésben.
Szívesen hordasz egy egyszerű farmer-fehér póló szettet? Esetleg egy natúr színű ruhát, ami kényelmes, de kicsit unalmas hatású is lehet? Ne szaladj el rögtön új darabokat vásárolni – kiegészítőkkel új életre keltheted a szettjeidet.
Megmosolyogtató olykor hallani, hogy Székelyföldön még a hal ellen is az a kifogás, hogy halízű. Ha a tájainkon nem szokványos ételt főzünk, olyan, mintha utaznánk. Kulturálisan biztosan ezt tesszük, megismerjük más népek ételeit, azok elkészítési módját.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.