Órák óta farkasszemet nézek a kijelzőm sarkán a naptárral. Alig egy hét telt el az évből, vége a kaotikus 2020-nak. A naptári verziójának biztosan, a tiszta lapú határidőnaplónkat immár kezdhetjük befeketíteni. Egyelőre minden más változatlan folytatódik.
Van egy bokszzsákom. Fekete-fehér, és amikor ütöm, valóban nincsenek színek. Csak a dühöm van és én. Nem a sport iránti rajongásomból vettem, és nem is vágyom babérokra. Évekkel ezelőtt azért lett, mert nehezen kezeltem a bennem levő feszültségeket. Azóta itt lóg a lakásban.
Vannak napok, amikor semmi se jó: rideg, szürke a reggel, a megbeszélt időpontban elfelejt jönni a kliens, a futár hívását elszalasztom... Vannak azonban időtálló dolgok, amit se a járvány, se újfajta rutinok, se az idő múlása nem tud szétzilálni.
Ha saját erődből semmire sem vagy képes már, imádkozzál. Ilyen lelki pakkal indította útra tizennyolc éves leányát az anya nyolcvan évvel ezelőtt egy apró székely falucskából a hétágra ragyogó fővárosba.
Havas fenyők, ünnepi készülődés, forralt bor helyett pálinka, disznóvágás. Ez mind része Székelyföldön a decembernek. Kedves barátom egyik évben meginvitált magukhoz Gyergyóba. Vidéki születésű leány vagyok, gyerekkoromban az imádott nagyszüleimnél, falun minden decemberben vágtunk disznót. Gondoltam, rutinos vagyok már, egyrészt legalább felelevenítem a gyerekkori emlékeimet, másrészt járatos vagyok én az ilyen hurkatöltős-tepertőkészítős menetben, meglepődni nem fogok, menjünk nyugodtan. Hát tévedtem.
Decemberi lapszámunk Gyógyír rovatából marketingcélból került fel egy mondat a Facebook-oldalunkra. A figyelemfelkeltés jól sikerült, de az értelmezés talán vakvágányra futott. Az idézet valóban provokatív, ahogy a reakciók áradata is igazolja.
Kevés kivétellel rendhagyóra sikeredtek vidéki karácsonyaink: vagy az ajándékok nem érkeztek meg, vagy az étel nem készült el időben, de egyik évben az utolsó percen vásárolt három méteres fa is alig fért be az ajtón (arról nem is beszélve, hogy díszünk csak felére volt elegendő). Mégis az erdő alatti lak legfurcsább karácsonya a legelső volt: október közepén tartottuk.
Idén a szenteste sokak számára másképp zajlik, bár igaz, az utcákon, a bevásárlóközpontokban, forgalomban olyan jelentős különbség nem látszott. Reméljük, hogy estére a megnyugvás, öröm és szeretet költözik mindannyiunk otthonába. Öt olyan gondolatot gyűjtöttünk össze Böjte atya eddigi - a Nőilegnek adott - interjúiból, amelyek jótékony hatással lehetnek ránk, ha egy egy kicsit magunkban hordozzuk. Áldott karácsonyt kívánunk!
Szeretnénk hinni, hogy karácsony közeledtével az emberek lelke is fénybe borul. Olyan sokszor tapasztaljuk mégis, hogy ekkor sem vagyunk jobbak, együttérzőek, tülekedünk, hajtunk, gázolunk. Zillmann Zsuzsanna is, túl a házépítésen, amit velünk itt rendre megosztott, folyamatosan az idő, a türelem és ezek hiányának prése alatt igyekezett családfenntartóként helytállni. Most megint feszített a tempó, sietünk, és bár sokfélék vagyunk, jó lenne, ha az emberségünk a hajszában is megmaradna. Erről szól szerzőn
Krízis, megpróbáltatás, félelem, felelősség, talán minden aspektusa mikroszkóp alá került az idei évnek, s talán így a vége felé közeledve már rettentően fárasztó is mindannyiunknak. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin decemberi számában jelent meg.)
Hamarosan itt a karácsony. Ilyentájt, ünnep közeledtével illő, hogy a lelkünket is ünneplőbe öltöztessük. No, de hogyan, amikor az utóbbi hónapokban a hétköznapi viselet is hol szűk volt, hol meg lötyögött rajta?
Varázserővel hatottak rá a színek. A piros volt a kedvence. Árnyalatainak skáláján kimagaslott a meggypiros. Nincs szebb a meggypirosnál, a csőszleány pártája meggypiros bársony. A meggypirosat szorosan követte a sompiros és az érett galagonya pirosa.
Sok mindent észrevehetünk, és sok mindenből inspirálódhatunk a környezetünkben. Figyelmünk pedig olyan dolgokra is irányulhat, melyek több értéket hordoznak, mint a púpozott bevásárlókosarak. Ennek élményét tapasztalta meg egy zsúfolt délutánon Antalka Ágota pszichológus.
Amikor 2015 őszén kiderült, hogy Marci kisfiamnak súlyos neurológiai betegsége lehet, és nem fog olyan ütemben fejlődni, mint a többi gyermek, úgy éreztem magamra maradtam, hogy egyedül vagyok ezzel a problémával. Aztán ahogy kezdett lehámlani rólam a burok – amely nemcsak azért volt rajtam, hogy picit elzárkózzam, feldolgozzam a helyzetet, hanem azért is, hogy megerősödjek –, észrevettem, hogy vannak más családok is hasonló helyzetben. És akkor kirobbant belőlem az az érzés, hogy meg akarom ismerni őket
Hangolódjunk az ünnepre, mélyüljünk el az advent csendességében, lelkileg éljük meg a karácsonyt – szajkózzák a női lapok. De mégis mikor? Kérdem én, aki magának a főnöke, elvileg szabad, mégis – vagy épp ezért? – a decemberi hajtás legkeményebb bugyraiban élek ilyenkor évente.
Az elmúlt századok zenéi, könyvei, filmjei, festményei és szobrai megalkották közösen az eszményi férfit. Ebben volt és van, aki az erőt és szexust látja, volt és van, aki a ragyogó tekintetet és törődést, volt és van, aki a birtokló maszkulinitást. Ebből a kosárból válogatunk, amikor megpróbáljuk összelegózni a férfiúcskát az első randira, és szintén ebben keresgélünk megfelelő homlokráncot a válási papír aláírásához. Az apához és a társhoz más csomag kell. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin decemberi sz
Vakarózik. A kicsi is, a nagy is, most már a felnőttek is. Gyere csak, nézzelek meg – mondja az édesanya, gyengéden maga elé húzza a görgetős széken ülő nagyot, a fejét két kezébe fogja és odakanyarítja ezt a göndör gömböt, hogy az ablakon beszűrődő napfény szépen rásüssön az üstökre. Hosszú, göndör haja van a nagynak, a hajszálak erős tövében pedig sűrű erdő (kopasz mező – folytatná az édesanya magában, magának dünnyögve, de most még egy darabig itt, a sűrűben kell maradni, nincs pillogtató, szortyogtat
Egy Facebookon keringő mém jut eszembe, amelyen egy kimerült arcú nő fogja a fejét, és ez van a szövegbuborékban: „Nem hiszem el, hogy szilveszterkor éjfélig fennmaradtam, hogy köszöntsem ezt az évet!”
Minden kis győzelmére és eredményére büszke, amelyek a mai önmagához vezettek, vallja Jobbágy Júlia, a Kolozsvár Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze, közösségépítője, a Proust-féle kérdéssorra válaszolva.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Három és fél éve vannak gyermekeink, és máris sikerült egyszer eljutni a tengerre. Azaz nyaraltunk egy akalommal. Vagyis nyargaltunk: fel-alá a parton egy másfél évessel, négyhónapos terhesen. Nyilván, naponta alakultak ki érdekes helyzetek.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Augusztus végén már legtöbben úgy érezzük: soha nem kezdődik a tanév. Mit lehet még kitalálni, hogy bár ideig-óráig lekössük a vakációzókat? Főzzünk, süssünk együtt, hisz enni valamit úgyis kell. Nálunk – a két kiskuktánál – ezek a receptek váltak be.
Olyan különleges helyen élünk itt Erdélyben, hogy a málnát, szedret és áfonyát akár a kertből, akár az erdőből is leszedhetjük. Gazdagság, hogy sokszor ismerőstől kapjuk, vesszük a bogyós gyümölcsöket, aki azt is elmeséli, idén milyen lett a termés.
A fókuszpont lényege nem az, hogy elrejtsd magad. Hanem, hogy megmutasd azt, ami szép.
A bőrünk, hajunk és körmeink egészségét nem csak külsőleg, hanem a táplálkozásunkkal is erősíthetjük. Nem kell számtalan táplálékkiegészítőt szedni, csupán egy kis tudatosságra van szükség az étkezés, a folyadékbevitel terén.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt még Csíkszentgyörgyön állt az a csűr, amely ma Szőcs Erika és Sólyom Géza, valamint két közös gyermekük otthonául szolgál Csíkcsomortánban. Az újrahasznosítás vezérelte a családot az otthonteremtésben.
Szívesen hordasz egy egyszerű farmer-fehér póló szettet? Esetleg egy natúr színű ruhát, ami kényelmes, de kicsit unalmas hatású is lehet? Ne szaladj el rögtön új darabokat vásárolni – kiegészítőkkel új életre keltheted a szettjeidet.
Megmosolyogtató olykor hallani, hogy Székelyföldön még a hal ellen is az a kifogás, hogy halízű. Ha a tájainkon nem szokványos ételt főzünk, olyan, mintha utaznánk. Kulturálisan biztosan ezt tesszük, megismerjük más népek ételeit, azok elkészítési módját.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.